„Get out of your holes, people!” (Dr. House)

És akkor most beszéljünk a személyiségzavarokról.

Egymás közt vagyunk, így hát elárulhatok nektek egy titkot: valószínűleg én vagyok a legkevésbé kalandvágyó ember, akit ismertek. Annyi biztos, hogy én vagyok a legkevésbé kalandvágyó ember, akit én ismerek – és mondom ezt úgy, hogy az utcánkban minden oldalról olyan emberek a szomszédaim, akik már ingyen utazhatnak tömegközlekedési eszközökön, tehát még csak nem is Bear Gryllsszel vagy Stephen Hawkinggal kellene vetekednem a helyi fenegyerek címéért. És ugyan szeretem magam érdeklődő természetű és nyitott embernek gondolni, ha szívemre teszem a jobb kezemet és a ballal rettentő nehézségek árán ráklikkelek a molyos olvasmánylistámra, kiderül, hogy persze, rendkívül érdeklődöm én, csak rendszerint ugyanazon dolgok iránt. Bizonyos vélekedések szerint persze nem egy rossz dolog ez, hiszen „obsession is just a word the disorganized use for the focused,” azért lássuk be, ez nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy olyan őrülten céltudatos és fókuszált vagyok, hanem azt is, hogy nem szeretetek kikerülni a komfortzónámból. Nem véletlenül hívják azt komfortzónának nem? Azért van, hogy ott érezzem jól magamat, azt a hét meg a nyolcát. Azonban a komfortzóna megléte fölveti azt a kérdést, hogy vajon a zónán kívül nekem biztosan rossz lesz-e, vagy csupán ez az a hely, amelyről biztosan tudható, hogy jól érzem ott magam, míg a feltérképezetlen területen bármi bujkálhat: komfort és kényelmetlenség egyaránt. Gondoljatok csak a régi térképekre, amelyek a Föld teljes felfedezése előtt készültek: a gondos térképészek az ismeretlen területekre biztos, ami biztos alapon azt írták: „Here be dragons,” azaz itt − feltehetőleg − sárkányok leledzenek. Mert sosem lehet tudni, ugye. Adok egy kis időt, hogy ezt végiggondoljátok, utána azonban…

…térjünk rá arra, mi értelme volt az iménti verbális köldöknézésemnek. Nos, hölgyeim és uraim, a következő történt velem a napokban: feltérképezetlen területre tévedtem, méghozzá több szempontból is. Lehetőségem nyílt ugyanis egy teljesen friss, a Könyvfesztiválra megjelenő regényt elolvasni, amely a szintén friss, ropogós Ad Astra Kiadó gondozásában jelent meg (akinek a könyveiről azért elég sok szó esett mostanság a Molyon és blogokon is, ha jól figyeltetek), ám ez még csak a kezdet. A szóban forgó könyv ugyanis Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan (lánykori nevén: Deathless) című regénye, amely – most kapaszkodjatok meg – a szerző által mythpunkként aposztrofált műfaj szülötte. Arra ugyan nem vállalkoznék, hogy egyetlen regény után frappáns definíciót kanyarítsak a műfajról, annyit azonban mindenképpen elárulhatok, hogy a történet gazdagon merít az − általam szégyenletesen kevéssé ismert − orosz mitológia és mesekincs történeteiből, mindezt pedig ötvözi a steampunktól megszokott történelmi háttér elé állított fantasy-őrülettel. Ez tízes skálán szerintetek mennyire posztmodern? Szerintem is.

Persze látom magam előtt, ahogy a fejeteket csóváljátok, hiszen tőlem nem egészen szokatlan módon sikerült már a bevezetőben annyira elsodortatnom magam, hogy magáról a regényről elfelejtettem beszámolni. Nos, kedveseim, ha mindannyian kényelmesen elhelyezkedtetek, jó melegen betakaróztatok és a kakaó is kéznél, elmesélem nektek Marija Morevna történetét. A kis Marija három lánytestvérével élt egy hatalmas házban, egy olyan városban, amelyik folyton változtatta a nevét – az egyszerűség kedvéért mi nevezzük Leningrádnak. Azonban nemcsak a város változott, hanem a ház is, és a lakók, ahogy a történelem egyre több és több embert sodort oda – és el onnan. A kis Marija ugyanis meglátta, amint három nővérét három, madárból férfivá változott udvarló kérte feleségül, és az első madár látogatása után Marija csak az ő madarára várt, aki egyszer aztán el is jött és megkérte a lányt. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak? Hááát… És éltek, amíg meg nem haltak? Hááát… És éltek. Maradjunk talán ennyiben.

Marija Morevna kérője ugyanis Koscsej, a Halhatatlan, az Élet cárja, aki saját halálát egy titkos helyen őrzi és aki birodalmában örök háborúban áll Vijjel, a Halállal. Az Élet cárjának felesége pedig nem lehet akárki: Marijának nem csak a Baba Jaga által megszabott próbákat kell kiállnia, saját akaratát is meg kell tanulnia átadnia Koscsejnek:

Ó, kegyetlen leszek hozzád, Marija Morevna! Elakasztja majd a lélegzeted, milyen kegyetlen tudok lenni. De megérted, nem igaz? Elég okos vagy. Én követelődző teremtmény vagyok. Önző, kegyetlen és a végletekig ésszerűtlen. De a szolgád is. Amikor éhezel, megetetlek; amikor megbetegszel, ápollak. A lábad elé fekszem; mert a szerelmed, a csókjaid előtt megalázkodom. Csak előtted leszek gyenge.

Ugyanis Koscsej nem csak a Halállal hadakozik, hanem a saját halálával is: Marijával. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” lagymatag frázisa ebben a mágiával, titkokkal és veszélyekkel teli világban még csak föl sem merülhet. Itt a szerelem állandó hatalmi harc is, amelyben hol Koscsej kínozza és próbálja Mariját, hol Marija kerekedik felül, kínozza és próbálja Koscsejt, miközben Vij és Halál egyre beljebb furakszik Koscsej birodalmába és Leningrádba. Nem állítom, hogy gendertudatos énem nem meresztett igen nagy szemeket eme állandó erőpróbálgatás láttán, és azt sem állítanám, hogy egyetértek a regényben számos alkalommal felbukkanó nézettel, mely szerint a kapcsolatban az a legsarkalatosabb kérdés, hogy ki irányít. Ám mielőtt vért kiáltanék, gyáván visszakozom, mert az a sanda gyanúm, hogy sokkal több rejlik ebben a történetben, mint amennyit nekem sikerült most megfogalmaznom – különös tekintettel arra, hogy Marija és Koscsej története mélyen gyökerezik a már emlegetett mitológiában, így érdemes lenne ezt az eredeti kontextusban is megvizsgálni. Ami egyébként bámulatos – mármint a regényben előforduló mitikus és varázslatos lények, akik egyszerűen lenyűgözőek. Személyes kedvenceim a domojovok, akik a házak és a benne lakó családok épségéért felelős koboldszerű lények, akik házasságra lépnek az általuk gondozott házzal. Szerény véleményem szerint ez csodálatos gondolat.

Maga a regény engem mind alapkoncepciójában, mind nyelvezetében az Angela Carter által újragondolt mesékre emlékezet: nemcsak azért, mert az orosz kultúrában feltehetően közismert történetet dolgoz fel majdnem kortárs – de mindenképpen modern – kontextusba helyezve, hanem azért is, mert elképesztően gazdag nyelvezettel és számomra sokszor megdöbbentő képekkel operál. Szemléltetésül elmesélnék egy rövid jelenetet, amelyben Koscsej kapcsolatuk kezdetén eteti és a különböző ízek élvezetére tanítja Mariját:

Most a céklát, volcsica! Előbb nézd meg őket, milyen vére­sek, milyen vörösek, milyen nyomot hagynak maguk után, akár a sebesült állatok. Iszogasd a vodkád, aztán harapj a paprikából – érzed, hogyan keveredik az ecet és a vodka a nyelveden? Ez csodálatos dolog. Téli érzés, amikor minden savanyú és üvegben őrizzük. Ebben a keverékben a nyarat ízlelheted, a megfőtt és páclébe áztatott, mumifikált és fűszerezett nyarat, amely újjá­születik ennél az asztalnál, ezen a helyen, ebben a hóban. Most pedig egy kanál kása, hogy megnyugtassa felizgatott nyelvedet.

Már a leírás is elképesztően érzékletes, azonban szerintem maga a szöveg is ugyanezt csinálja az olvasóval: nagyon tudatosan adagolja a megdöbbentőnél megdöbbentőbb képeket, hogy aztán pontosan a kellő pillanatban robbanjon fel a nyelv az agyunkban és hirtelen azt érezzük, hogy ezt most azonnal fel kell olvasnunk valakinek, hadd döbbenjen meg ő is. Én legalábbis ezt éreztem.

Látjátok, miért rizsáztam annyit az elején a kalandvágyról (illetve annak hiányáról) és a komfortzónáról? Nos, ha valami kívül esik a számomra megszokott élmények körén, akkor ez a regény mindenképpen az – mindazonáltal az újdonsága mellett egy annyira gazdag, megdöbbentő és tökéletesen összezavaró élménnyel lettem gazdagabb általa (amit feltehetően még emésztgetni fogok egy ideig), hogy mindenképpen megérte kibújnom a bejegyzés mottójául választott idézetben szereplő odúmból.

Valamikor az ősszel nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Leiner Laura által írott Szent Johanna Gimi sorozatba, és hirtelen felindulásból az eddig megjelent mind az öt részt ledaráltam. Olyan volt ez, mint egy kamaszkori fellángolás, amikor az ember élete minden percét választottjával együtt szeretné tölteni, minden apró részletet tudni akar róla, ami még K. É. E. (közös életünk előtt) történt, leginkább pedig hajlandó megbocsátani az imádott minden apró és kevésbé apró hibáját. Persze most várjátok, hogy azt mondjam, „…ám a kamaszkori szerelmek elmúlnak,” de nem fogom ezt mondani. Némelyik persze elmúlik, a többi meg nem, ám ha nagyon erőltetni akarjuk ezt az analógiát, akkor azt mondanám, az enyémből még bármi lehet: változatlanul nagyon kedvelem a sorozatot, de a másnap reggel hideg fényében azért már kezdenek feltűnni a hibák, amelyeket addig a hormonok gondos munkája leplezett.

De kezdjük az elején. Az senkinek nem újdonság, hogy mostanában már a csapból is ifjúsági regények folynak (kíváncsi lennék a statisztikára, mi a YA, illetve egyéb könyvek aránya a piacon – ha valaki tud ilyet, feltétlenül ossza meg velem), ám ezek túlnyomó része angolszász területről származik. Nem vagyok a téma szakértője, de időnként úgy tűnik számomra, hogy bizonyos műfajokat a kortárs magyar irodalom egyszerűen nem hajlandó kitermelni magából. Akkor, amikor minden második ember (urban) fantasyt, sci-fit és ifjúsági regényt ír a fiókjának vagy blogjának, ezekből meglepően kevés jelenik meg magyar szerzők tollából, bár mostanában mintha már mutatkozna némi fellendülés (ennek minőségéről nincs közvetlen információm). Mindenesetre Leiner Laura ifjúsági sorozata hatalmas piaci rést tölt ki, hiszen a Szent Johanna Gimnázium egy osztályáról szóló regények állnak legközelebb ahhoz, hogy bemutassák a magyar fiatalok mindennapjait. Ez azért a történet ismeretében elég vicces, hiszen a Szent Johanna magániskola, egy osztályba 12 fő jár, és még egy hozzám hasonló vidéki bunkónak is sokat elárul az, hogy mindenki a II. kerületben lakik. Szóval a sorozatnak nagyjából annyi köze van a magyar vérvalósághoz, mint a Jóban-rosszban című tévés remeknek a közkórházakhoz, de persze abban se vagyok biztos, hogy a hasonló műfajban íródott angol-amerikai könyvek sokkal realistábbak lennének.

Szóval van ez az orbitális piaci rés, amelyet egy Rentai Renáta nevű leányzó próbál meg betölteni, akiről az első rész kezdetén annyit tudhatunk meg, hogy tanulós, amiért az előző iskolájában bizony kiközösítették, szeret olvasni és… és nagyjából ennyi, ha jól emlékszem. Ezzel a karakter aztán lefedi a potenciális olvasótábor 95%-át, hiszen köztudott, hogy a lányok olvasnak többet, és akik többet olvasnak, azok valószínűleg szeretnek is olvasni, és mivel Reninek az induláskor nincs olyan sok más tulajdonsága, ezért az azonosulási lehetőség garantált. Mindezek után az a rendkívül eredeti fordulat sem fog senkit meglepni, hogy Renátánk az első adandó alkalommal szerelemre lobban az osztály legmenőbb fiúja iránt, aki persze észre se nagyon veszi, így megindul a végeérhetetlen epekedés a csodálatos Cortez iránt. Persze nem csak könnyfakasztás megy azért oldalakon keresztül, hiszen Reninek végre sikerül barátokat szereznie (I <3 Arnold), külső segítséggel fejleszti az ízlését, olvas, tanul, együtt lóg a többiekkel, szóval azt csinálja, amit az ember kamaszkorában csinálni szokott. Egy kötet egy félév történetét meséli el napló formájában (a nyarak kivételével, amikor talán a szülei elfelejtik bedugni Renit a töltőre vagy valami, mindenesetre ezek a részek csak egy rövid összefoglaló formájában jelennek meg), így egy idő után tudhatja az ember, hogy mire számítson. Sok esetben nagyon tetszenek a történet által felkínált megoldások és magatartásformák a kamaszkonfliktusokra, bár bizonyos dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Reni szülei például általában nagyon normálisak, de sokszor akkor sem vesznek észre valamit, ha kiveri a szemüket, ad hoc módon nem bíznak meg Reniben, amikor pedig ő egyszer sem adott okot bizalmatlanságra, és azt is nehéz elhinni, hogy Reni anyukája ennyi éven keresztül nem vette észre, hogy ehetetlen a főztje és a családja sunyiban pótvacsorázik? Hááát… Azonban a Rentai szülők még csak hagyján: az osztály legnagyobb része szinte mindig bukásra áll mindenből, ami a jelek szerint se őket, se a szüleiket nem zavarja különösebben. Kíváncsi vagyok, mi lesz itt 12. osztályban… Az iskola tanárképe pedig szerintem meglehetősen idejétmúlt – és amúgy az még divat, hogy a tanárok vezetéknéven szólítják a diákokat? Én sosem tapasztaltam ilyesmit. Egyébként persze más tekintetben meg kiváló suli a Szent Johanna, időnként nagyon szeretnék odajárni.

Mindezeken azonban túl is tudnék lépni, ami azonban a legjobban zavar, hogy bár a történet megy előre mint a gőzgép, a karakterek egy-két kivétellel nem lesznek teljesebbek. Az ég világon semmi nem derül arról, hogy kivel mi volt a suli előtt, hogy miért olyanok, amilyenek (milyenek egyáltalán?), és – ami a legjobban idegesít – mégis mi a fenéért becézik Cortezt Corteznek? Leiner Laura ugyan azt ígérte a Facebookon, hogy a végére minden ki fog derülni – kíváncsian várom –, de én már csak olyan régimódi vagyok, hogy szeretem a fokozatosságot, valamint azt, hogy egy történet nem csak egyenes vonalként zúg előre, hanem mindenféle kis oldalhajtásai vannak, amelyek mellék- és háttérsztorik lehetőségét villantják fel (hangsúly a lehetőségen). Ha már a Facebooknál tartunk: igazán dicséretes, ahogy a szerző és a kiadó kapcsolatot tartanak az olvasókkal, rendszeresen játékokat hirdetnek, lehet kérdezgetni Laurát és miegymás… hiába, bebizonyosodott, hogy ha valaki a tizenéves korosztály számára jelentet meg könyvet, elengedhetetlen az internetes kapcsolattartás. (Nem véletlenül kezdődik mindegyik kötet az osztálytársak iwiw-adatlapjaival.)

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy érik a szakítás köztem és Szent Johanna között, de ez ne tévesszen meg senkit: amíg van szufla a történetben, én nem adom fel, és kíváncsian várom a következő kötet megjelenését, amelyet februárra ígért a szerző.

Ha körbenézünk a kortárs detektívirodalom piacán (amely alatt mind a könyveket, mind a filmirodalmat értem), azt láthatjuk, hogy mainapság egy karakteres nyomozó és egy kicsit bárgyú unterman a legritkább esetben elég ahhoz, hogy egy történet eladható és népszerű legyen. Az amatőrök még csak-csak elboldogulnak (Hannah Swensen, Agatha Raisin), a profiknak azonban egyre inkább szükségük van egy olyan szakértőre vagy szakértőcsoportra, akik jártasak valamilyen természettudományban (matematika, antropológia, miegymás) vagy obskúrusabb ismeretekben (Mentalista, Szellemekkel suttogó), illetve természetesen ott vannak az igazságügyi orvosszakértők, halottkémek, helyszínelők, profilozók és a bűnügyi elemző folyamatok más résztvevői, akik sokáig arc nélküli szereplői voltak a nyomozásoknak, mostanra azonban egyre nagyobb szerepet vívtak ki maguknak. Ha minden kötél szakad, és semmiképpen nem akarunk ilyen népes szakértői gárdát bevonni – például büdzséproblémák miatt –, még mindig ott van nekünk a történelmi krimi, amelyben akár profi, akár amatőr nyomozót szerepeltethetünk és az olvasók imádni fogják a történelmi környezet egzotikuma miatt (Steven Saylor, C. J. Samson, Y. S. Lee). Valamit nagyon kell hát tudni ahhoz, hogy az ember egy árva nyomozóval boldoguljon a mai világban, akinek ráadásul semmilyen különleges képessége sincs.

Van azonban egy olyan író, aki szerintem sikeresen átmentette az aranykori formulát: egy nyomozó, egy segéd, egy zárt közösség, egy (vagy több) bűntett, mindenféle sallangok nélkül, mindez pedig a kisvárosi Angliában (ami lássuk be, sokat lendít a helyzeten). Tudjátok már, kiről van szó? Feltételezem, most nem sokan vágták rá a Caroline Graham nevet, a Kisvárosi gyilkosságok azonban biztosan többeknek cseng ismerősen. Ms Graham ugyanis mindössze néhány könyvet írt Barnaby főfelügyelő főszereplésével, azonban a regények önálló életre keltek: a szerző által megteremtett világban játszódó tévésorozat már tizennégy éve fut, közel száz epizód készült el eddig, Barnaby több segédet is elfogyasztott, míg végre ő maga (pontosabban az őt játszó színész, John Nattles) is kiszállt a sorozatból és a legújabb részekben már Barnaby unokatestvére nyomoz. Mivel a sorozat némileg nagyobb lélegzetű, mint a regények, ezért most egy kicsit mindkettőről szeretnék mesélni – különösen, hogy a feldolgozások mintha a „heritage” (örökség) film tradícióját követnék, és egy olyan világot mutatnak be, amely egykor (talán) létezett, de ma már csak emlék (még akkor is, ha a sorozat napjainkban játszódik).

De kezdjük az elején: egészen bizonyos vagyok abban, hogy valakinek netán sikerült úgy leélnie az életét, hogy egyetlen Agatha Christie-regényt sem olvasott, a tévében azért csak látott egy-egy filmfeldolgozást vagy hallott valakit a buszon erről beszélni, szóval van némi fogalma a klasszikus krimiről. Ha például felidézzük Miss Marple történeteit, tudjuk, hogy adott egy kis falu, ahol valaki felgyorsítja a természet munkáját, így másvalaki meghal. Bár mindig erőszakos halálesetekkel van dolgunk, ezek általában nagyon tiszta bűncselekmények (ritka a feldarabolt, kibelezett tetem), az indítékok is meglehetősen tiszták (szóval pszichopata gyilkos is ritkán fordult elő), a gyanúsítottak pedig egy jól behatárolható közösség tagjai. Persze általában kiderül, hogy valaki valakinek az eltitkolt fia, szeretője, gyarmatokról visszatért ángya és/vagy nem az, akinek látszik – mindezzel pedig azt akarom mondani, hogy nem feltétlenül úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ma a bűntényekről szoktunk gondolkodni. Ennek nyilvánvalóan számos oka lehet – talán ha a harmincas években már lettek volna FBI profilozók, akkor még Agatha Christie is írt volna róluk –, de a lényeg az, hogy manapság valószínűleg nem sokan vennénk komolyan azt, aki ilyen szimpla történeteket ír vagy filmesít meg (bár rendkívül bájosnak találnánk az elkészült művet).

Pedig Caroline Graham éppen ezt teszi, és ugyan az ő regényeinek, illetve a Kisvárosi gyilkosságoknak mindenképpen megvan a maga bája, azért mégis komolyan lehet venni. A képlet ugyanaz, mint egykor: a fiktív, Midsomer nevű megye falvaiban és városaiban történnek bűncselekmények, melyeket Tom Barnaby főfelügyelő és Troy (majd később Scott és Jones) őrmester igyekeznek felderíteni. Azt azért meg kell hagyni, hogy a bűnesetek okai némileg modernebbek (bár a pénz és a szerelem, mint tudjuk, még mindig a két nagy klasszikus motívum) és bár a gyilkosok sem mindig finomkodnak, azért ezeket az ügyeket nem sok különbözteti meg a „békebeli” vérontásoktól. Sőt, bizonyos tekintetben még visszalépést is jelentenek Agatha Christie-hez képest, hiszen Christie-nél meglehetősen sok idegen (külföldi, gyarmati származású vagy onnan visszatért) szereplő bukkant fel a történetekben, míg Midsomerben elképesztően alulreprezentáltak a más etnikumú népek, amiből egyébként bonyodalma is támadt már a készítőknek. Erre is utaltam korábban azzal, hogy egy talán sosem volt Anglia a történetek színhelye, hiszen manapság már aligha találnánk ennyire homogén népességű településeket, de ez már akár néhány évtizeddel ezelőtt is így volt. A szereplők többsége tisztes polgár, a középosztály vagy az alsó arisztokrácia tagja (ha már falvakról van szó, akad itt-ott egy-egy nemesi kúria), tehát itt sem túlságosan színes a tabló. Azt, hogy mennyi köze van mindennek a valósághoz, jól szemlélteti, hogy amikor alkalmam nyílt egy brit rendőrrel megtárgyalni a sorozatot, ő elmondta, hogy mindig elalszik rajta, számára annyira lassú folyású és unalmas. Nos igen, mikor a legtöbb sorozatban 40 perc alatt két-három halálesetet derítenek ki, 90-100 perc angol táj senkinek nem röpíti az egekbe a vérnyomását.

Ami azonban némileg valóságközelibb elem lehet, az az, hogy Tom Barnaby a detektívirodalom egyik legnormálisabb nyomozója: nincs semmilyen sötét titka vagy múltbéli rejtélye, amelyre fényt akar deríteni, boldog családja van, barátai is akadnak, szeret kertészkedni, bort inni és rajzolni, a feleségével eljárnak mindenféle közösségi programokra, és bár a sok munka miatt adódnak otthon konfliktusok, azért összességében jól elvan. A legizgalmasabb dolog, ami a Barnaby-famíliáról elmondható, hogy Mrs B. pocsékul főz, és valahogy mindig történik ott egy gyilkosság, ahol éppen ő van, de itt nagyjából ki is merül a dolog. Barnabyék már-már bántóan normálisak, ami azért nem kis szó a detektívirodalomban.

Eddig tehát sikerült megállapítanunk, hogy a sorozat egy letűnt kor eszközeivel operál, a detektív semmi különös és amúgy is szörnyen unalmas az egész. Akkor mégis miért olyan sikeres sokadik éve is? Természetesen csak találgatni tudok, de az egyik tippem az lenne, hogy ugyanazért sikeres a Kisvárosi gyilkosságok, amiért mondjuk a Gyilkos elmék vagy a Dr. Csont is: az embereket lázba hozzák a rejtélyek. Persze egészen másképp operálnak ezek a sorozatok, de azt be kell látnunk, hogy a menő amerikai sorozatokban alkalmazott technikának nagyjából ugyanannyi köze van a bűnüldöző szervek napi munkájához, mint Barnaby főfelügyelő eseteinek. Míg azonban a hi-tech sorozatok a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” elve alapján a (technológiai szempontból) remélhetőleg nem túl távoli jövőt vetítik elénk, addig a Kisvárosi gyilkosságok inkább a nosztalgiára apellál: nosztalgiára egy olyan világ iránt, amelyben az emberi viszonyok megfelelő tények ismeretében világosan átláthatóak, a társadalomba beférkőzött romlás körberajzolható és eltávolítható, és amely világ alapvetően barátságos, biztonságos és ismerős, ellentétben mondjuk az amerikai sorozatokkal, amelyekben legtöbbször a nagyvárosi bűnözés egyetlen apró szeletét sikerült leleplezni egy alapvetően veszélyekkel teli, idegen, ellenséges világban.

A képek forrása: midsomermurders.org

A minap olvastam a Facebookon azt a magvas igazságot, hogy az életben két dolog biztos: a halál és a Reszkessetek, betörők! karácsonykor. Ez abszolút így is van, bár a magam részéről én annyi változtatással élnék, hogy nálam az Igazából szerelem a biztos pont – az év minden szakában. Ez nem is lehetne másként, hiszen anglomán vagyok és a vígjátékokat sem vetem meg, de azt hiszem, abban a kevésbé függők is egyetértenek velem, hogy van a vígjáték és van Richard Curtis, a brit szórakoztatóipar guruja, akinek az Igazából szerelem mellett olyan zseniális filmek tapadnak a kezéhez, mint a Sztárom a párom (amelynek minden perce tökéletes, amikor Julia Roberts éppen nincs a képernyőn), a Négy esküvő, egy temetés, a Bridget Jones naplója és a Rockhajó. Szóval ha valaki ezután még kételkedne Mr Curtis zsenialitásában, az maradjon továbbra is Tarkovszkijnál, a most következőkből őt úgysem fogja érdekelni semmi.

A többiek viszont valószínűleg hozzám hasonlóan lelkesedéssel fogadnák azt hírt, hogy valakit olyannyira megihletett a nagyszerű Richard munkássága, hogy regényt írt From Notting Hill with Love… Actually címmel – legalábbis mi másra gondolhatna az ember a regény láttán? Mikor Lobo olvasmányai között megláttam a könyvet, egy pillanatig azt hittem, új lelki társra leltem Ali McNamara személyében, aki megírta azt a történetet, amelyet én évek óta szerettem volna. Hamarosan kiderült aztán, hogy ez nem egészen az a történet, és ennyi erővel még mindig megírhatom a sajátomat… Akit a részletek érdekelnek, lapozzon bele az Olvasónaplóba, itt legyen elég annyi, hogy egy Scarlett nevű filmbolond leányzó egy hónapig házat őriz a Notting Hillen, miközben azt próbálja bebizonyítani, hogy ez élet igenis lehet olyan, mint a filmek, különös tekintettel a már emlegetett Richard Curtis-életműre és a Micsoda nő című gyalázatra.

This is wrong on so many levels. Azt hiszem, aki egy derűs őszi napon sétált már az utcán úgy, hogy zenét hallgatott közben, annak annyira nem is kell bizonygatni, hogy az élet is lehet olyan, mint a filmek. Persze feltételezhetjük azt is – á la Oscar Wilde –, hogy Ms McNamara regényében terjedelmes bölcseleti vitába kezd azt illetően, hogy a művészet másolja-e az életet, netán fordítva történik a dolog, de még csak nem is erről van szó. Másrészt szerintem annak már a feltételezése is sértő, hogy a Curtis-féle, ízig-vérig brit vígjátékokat mindenféle amerikai termékkel keverik össze (nem számoltam, de mintha az utalások legnagyobb része a Micsoda nővel lett volna kapcsolatos), pedig műfaji besorolásukon kívül szerencsétleneknek nem sok közük van egymáshoz. Persze most bizonyára azt hiszitek, hogy csak a habzó szájú Richard Curtis-rajongó beszél belőlem (és igazatok van), de nézzétek meg újra a Micsoda nő és mondjuk a Bridget Jones naplójának első 10 percét, és utána térjünk vissza erre a kérdésre.

Azonban nem csak az a gond ezzel a regénnyel, hogy megszentségteleníti a brit kultúrkincs egy darabját. Először azt hittem, hogy McNamara hülyének nézi az olvasóját, amikor a legapróbb filmes utalást is a szájába rágja, hátha nem látta a szerencsétlen valamelyiket az egyébiránt oldalanként 3x emlegetett filmek közül – az pedig a jelek szerint fel sem merül a szerzőben, hogy akkor alapból kézbe se vette volna senki a könyvet, ha a Notting Hill és Love Actually szópárok nem kattintanak fel az agyában egy kapcsolót. Szóval mondom, azt hittem, hogy hülyének vagyok nézve, de aztán rájöttem, hogy sajnos ez a szegény Ali McNamara – hát, tudjátok, előfordulhat, hogy nem valami okos. És ezt nem azért mondom, mert ezt az örökbecsű művet a Ronan Keating honlapjára írott történetek előzték meg, hanem mert ennyi logikátlan, következetlen, közhelyes, bárgyú botorságot rég láttam egy kupacban, mint amit ő itt összehordott. Ezek színvonalát jelzi például, hogy a regény valami alternatív valóságban játszódhat, ahol igencsak képlékeny az idő: Scarlett egy hónapra megy házat szittelni, majd számos alkalommal megjegyzi, hogy itt van már egy pár hete és még mindig van előtte pár hét, aztán a tulajdonosok még hamarabb is jönnek haza – szóval akkor hogy is van ez? Lobo kiemelt ezek közül néhányat, így én most csak két olyan példát emelnék ki, amelyek különösképpen a bögyömben vannak. Az egyik Scarlett édesanyjának könnyfakasztó története, amelybe spoilerveszély miatt nem mennék bele – legyen elég annyi, hogy szerintem – részben legalábbis – meglehetősen bárgyú indokkal hagyta el a családját, és kétlem, hogy a későbbiekben olyan nehéz lett volna találkoznia a lányával, ha akarta volna. A másik dolog: természetesen itt sem hiányozhat a jaj-hogyan-válasszak-két-pasi-közül dilemma, és ha már kettő darab hímről van szó, egyesek számára egyértelműnek tűnik, hogy itt az ideje felállítani a Daniel Cleaver – Mark Darcy-analógiát. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy ha valaki analógiával szeretne élni, akkor elengedhetetlen, hogy valami logikai kapocs legyen az analógia két oldalán felsorakoztatott tényezők között. Ebben konkrét esetben például nem elég az, hogy Daniel és Mark, illetve a regényben szereplő David és Sean is ketten vannak, ha jól megszámoljuk őket – ha például az egyikük sunyi rohadék lenne, a másikuk meg rénszarvasos pulcsit hordana, azt talán már elfogadnám az Analógia 101 kurzus vizsgamunkájaként. De itt nem ez a helyzet.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindeme okfejtésemmel a fejemre vonom az öncélú okoskodás vádját, de – tegye mindenki a szívére a kezét – egyrészt szőrszálat hasogatni jó, másrészt pedig szent meggyőződésem, hogy a sokak által osztott nézettel szemben a szórakoztató irodalom definíciója nem foglalja magában a bullshit szót – azaz nyugodtan írhatunk olyan könyvet, ami vicces, romantikus, szórakoztató és okos egyszerre, különösen, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az olvasók sem egy papucsállatka értelmi szintjén állnak. (Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy aki élvezi ezt a könyvet, az papucsállatka. Sőt, minden bizonnyal rendkívül okos és szellemes ember, valamint sokkal toleránsabb is, mint én vagyok.)

Ilyen még sosem fordult velem elő, de ez a könyv annyira kihozott a sodromból, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy kifizetem az árát Lobónak (aki volt olyan kedves, és kölcsönadta), csak hogy széttéphessem. (Innen üzenem, hogy ez nem történt meg, ne aggódj, Lobo.)

Mit is mondhatnék még? Boldog karácsonyt mindenkinek! :)

A magam részéről sose értettem mi olyan nagy durranás az esküvőkben – már amennyiben nem az ember saját esküvőjéről van szó, amely esetben némiképp azért érthető az izgalom. Voltaképpen nem is magával az esküvővel van gondom, hanem azzal, ami utána következik: összeeresztenek egy rakás olyan emberrel, akikkel korábban még nem is találkoztam, vagy éppenséggel már ismerem őket és pont ezért kerülöm olyan gondosan a társaságukat. A szertartást követő fogcsikorgató unalomért pedig legtöbbször még a vacsora sem kárpótol, az én lelkesedésem legalábbis a töltött káposzta feltálalásakor azonnal alábbhagy.

Hasonló okokból tartottam egy kicsit Vavyan Fable legújabb regényétől, a Habospitétől is. Az írónő eddig olyan volt számomra, mint egy különös nagynéni, akivel rajtam kívül már mindenki találkozott, és a néni kivétel nélkül mindenkit elbűvölt szellemességével és elborult történeteivel, most pedig ismeretlenül egymás mellett ülünk a lagziban. Ráadásul a Habospitében megvalósul a Fable-rajongók régi álma, ugyanis az irodalmi család két ága találkozik: a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplői együtt őrzik (és bontják) a rendet.

A cikk folytatását a Terezanyu.hu oldalán olvashatod.

Tudom, tudom: bár minden erőmmel igyekszem nyitottnak és széles látókörűnek lenni, mégis tele vagyok sztereotípiákkal. Sajnos ezzel rögtön rossz színben tüntetem fel magam, de jobb, ha bevallom: éhenkórász bölcsészként meglehetős szkepszissel fordulok a szépségiparban dolgozók felé. Bár időnként még bulvárújságokat is olvasok és így tisztában vagyok a a divatszakma nehézségeivel, néha azért csak felötlik bennem az a gonosz gondolat, hogy ugyan munka az is, de mégis mennyire lehet nehéz egy modell élete? Ugyan már.

Józanabb pillanataimban természetesen tisztában vagyok vele, mennyire kemény pálya is ez, és mennyi munka van a sikerben, de – nem tudom, megfigyeltétek-e már – a tények nem mindig rendelkeznek a megfelelő meggyőző erővel. Sokszor egy regény inkább képes eloszlatni a téveszméimet és berögződéseimet, mint akárhány tudományos cikk. Így jártam most Fejős Éva legújabb regényével, a Helló, Londonnal is, amelynek főszereplője két modell: a fiatal, sikeres Lengyel Luca, és a magyar származású Helen – Teri –Schmidt, aki már mindent elért, amit csak lehet és most más lányok karrierjét egyengeti. Ám hamarosan mindketten olyan helyzetben találják magukat, amelyben át kell értékelniük addigi életüket.

A cikk folytatását a Terezanyu.hu oldalon olvashatod.

– Nem tudod véletlenül, mit eszik a Tigris? – kérdezte Micimackó.
Róbert Gida gondolkodott.
– Tudtam, de elfelejtettem – mondta végre Tigris nagy bánatára, aki mohón figyelt. – Azt hittem, Tigris tudja.

(A. A. Milne: Micimackó kuckója)

Alapvetően három halmazban szoktam gondolkodni: dolgok, amiket tudok; dolgok, amiket nem tudok, és dolgok, amiket tudtam, de elfelejtettem. Bár szeretem azzal álltatni magamat, hogy van néhány (de tényleg csak nagyon néhány), sokak számára minden bizonnyal feleslegesnek tűnő dolog, amelyekről csomó mindent tudok és amelyekkel kapcsolatban rettentő kekec vagyok, azért még így is el lehet képzelni az első és második halmaz egymáshoz való viszonyát. Alapvetően nincs is ezzel baj, amíg a halmazok állapota nem statikus, de ebbe a dinamikába rondít bele a „tudtam, de elfelejtettem” feliratú gyűjtemény is, ami félelmetes sebességgel növekszik. Valamikor tudtam, hogy alakul az olasz igeragozás imperfettónál, mi a másodfokú egyenlet megoldóképlete és azt is, hogy honnan származik a Jerusalem artichoke neve. Persze ezeknek a dolgoknak mind utána lehet nézni, ha éppen szükség lenne rájuk, de mégis megnyugtató lenne a tudat, hogy a fejemben vannak. De már nincsenek.

Valahogy így vagyok a történelemmel is: bár szépemlékű gimnáziumi éveim során rengeteg energiát fektettem bele, és ha durva fehér foltok azért nincsenek is a fejemben, de a részletek jelentősen megfakultak. Különösen igaz ez a 20. századi magyar történelemre – erre a tényre pedig Kondor Vilmos regényei mindig fájdalmasan emlékeztetnek. De hát inkább félig teli pohár leszek, mint félig üres, és azt mondom, milyen sok történelmi részletet tanulok mindig Kondor Vilmostól (amelyek hitelességét megfelelő ismertek hiányában úgysem tudom ellenőrizni, de nem is akarnám, mert én bízok)! Így már sokkal jobban hangzik, ugye?

Az ismerkedést a dolgok közepébe vágva tavaly kezdtem meg az Agave által kiadott A budapesti kém című regénnyel, ami nálam nagy siket aratott, részben a történet és a stílus miatt, részben pedig azért, mert a szerző igen komoly hiányokat tömköd be a magyar népszerű irodalom szövetén. (Erről a legújabb megjelenés kapcsán Jeges-Varga Ferenc írt egy nagyon jót itt ni.) Ezek után kíváncsian vártam a sorozat legfrissebb kötetét, amely a Budapest romokban címet viseli.

A történet 1946 nyarán kezdődik: a pusztítás nyomai még mindig szembetűnőek, Gordon Zsigmond még mindig jórészt a fióknak írja bűnügyi tudósításait, de a városba kezd visszatérni az élet, bár egy-egy gyanús robajra még mindig rutinosan a földre vetik magukat a kávéházak vendégei és személyzete. Épp egy ilyen kávéház előtt történik egy napon merénylet, ami már önmagában is Gordon Zsigmond hatáskörébe tartozna, ám súlyosbító körülmény, hogy a rendőrség gyanúsan hamar a helyszínre ér, és a belügyminiszter sem várat sokat magára. Furcsa. Több, mint furcsa.

Persze Gordonnak több se kell, a rendőrség és a Vörös Hadsereg mellett ő is nyomozásba kezd, megmozgatja a kapcsolatait, mindenkinek odacsúsztatja, amire éppen szükség van és természetesen minden helyzetből kivágja magát, újonnan szerzett (?) Dr. Watsonja, az amerikai Daniel Zeker oldalán, akinek én egyébként így látatlanban is megelőlegeznék valami magas pontszámot. Bár néha-néha úgy éreztem, hogy Gordon hőstettei már átcsúsznak a valószínűtlenbe, mindezt ellensúlyozta, hogy a vakmerő akciókkal egy időben Gordon egyre jobban szétesik, köszönhetően egy kontextusidegen vasdarabnak a vállában.

Nem csak Gordon, de néha maga a történet is szétesik kissé, és nem csak az idősíkok közötti gyakori váltások miatt (egy bizonyos epizódon még most, jóval az olvasás után is töprengek, bár lehet, hogy ez volt a cél), és időnként úgy tűnt, Gordon Zsigmond minden erőfeszítése ellenére sem igazán halad előre a történet. (Bár ilyesmit én mindig félve mondok ki, mert mi van, ha ez nem róható fel hibának, hanem a történetnek eleve ilyennek kell lennie?) A lényeg mindenesetre az, hogy a végére azért csak összeáll a kép, és ugyan A budapesti kémet kicsit jobban élveztem, azért most sem csalódtam a szerzőben. Nekem pedig ennyi éppen elég.

Teljesen mindennapos jelenség, hogy az irodalmi adaptációk reciprokaként népszerű filmek vagy sorozatok idővel könyv alakban is megjelennek. Sajnos ez az esetek többségében annyit jelent, hogy egy-egy jól sikerült (?) epizód forgatókönyvét kicsit feltupírozzák, beleírnak néhány extra jelenetet, és már mehet is a nyomdába, a rajongók meg hadd vegyék, azért vannak. Üdítő változatosságot jelent a piacon a Castle alapján készült regény: akik figyelemmel kísérik a sorozatot, tudják, hogy az alapszituáció szerint Richard Castle bűnügyi bestseller író csatlakozik a New York-i rendőrség egyik nyomozócsapatához, hogy anyagot gyűjtsön legújabb könyvéhez. Ugyanis miután végzett előző főhősével, Rick új múzsáját a nyomozó Kate Beckettben véli megtalálni, és mivel a polgármester Castle jó barátja, sima ügy, hogy a rendőrség nyakába varrja magát. Így születik meg a Beckettről mintázott hősnő, Nikki Heat, valamint eleddig két regény, a Heat Wave és a Naked Heat.

Az ABC csatorna pedig bolond lett volna elszalasztani a sztori nyújtotta lehetőséget: úgy döntöttek, hogy valóban megjelentetik Richard Castle regényeit. A hülye sorozatjunkie-nak pedig több se kell, lecsap rá. Ha mentséget keresnék (de nem keresek, csak elméletben mondom), akkor azt mondanám, pusztán a tudományos érdeklődés vitt rá, hogy beszerezzem a könyvet (amúgy is nagyon le volt akciózva), hiszen rendkívül izgalmasnak tartom ezt a többszörösen összetett helyzetet, mert van ugye egy fiktív írónk, aki nyomoz, egy nyomozónk, aki regényhős lesz, és a fiktív író fiktív könyve hirtelen lecsapódik a mi dimenziónkban. Ez csak szerintem őrülten izgalmas?

A Heat Wave alapszituációja – természetesen – nagyon hasonlatos bármelyik Castle epizód cselekményéhez, ebbe nem is nagyon érdemes belemenni. A nyomozást Nikki Heat és csapata, Raley és Ochoa detektívek („a duo affectionately condensed to ’Roach’”) kapják. Hozzájuk csapódik a nagy pofájú, ám természetesen rendkívül sármos újságíró, Jameson Rook, aki mindenkit ismer, dolgozott már Mickkel, Bonóval, sőt még Csecsenföldön is járt, legközelebbi portréja tárgyául pedig a New York-i rendőrség nyomozóit szemelte ki. Természetesen Nikki Heat ugyanúgy utálja az oldalkocsiját, mint Beckett, Rook ugyanúgy arcoskodik, mint Castle, szóval megy minden a maga útján. A történet hátterét pedig New York, pontosabban a hőhullámtól szenvedő, gőzölgő, ragacsos nagyváros adja, aki/ami legalább olyan fontos szereplő a regényben, mint a hús-vér karakterek.

Amire elsősorban kíváncsi voltam, az az, hogy vajon milyennek látja Castle az általa teremtett – vagy inkább átdolgozott – női nyomozót, Nikki Heatet? A sorozatban az író elejt néhány szót arról, hogy Nikki milyen kemény és persze őrülten szexi, valamint „slutty” (persze a név és különösen a második kötet címe nem is nagyon hagyja kétségek jözött az olvasót) – és ha egy átlagos regényről lenne szó, akkor a gendertudatos énem ezen a ponton már tüzet okádna és Richard Castle fejét követelné ezüsttálcán, petrezselyemmel körítve. Azonban mivel ez a könyv egy vicc, rendkívül jól szórakoztam a Castle fejébe tett kiránduláson, és teljesen természetesnek találtam például azt a jelenetet, amikor Nikki Heat meztelenül flangál otthonában, közvetlenül azelőtt, hogy az egyik rosszfiú rátámad (természetesen hősnőnk még mindig pucér).

Bár nem a szívem csücske a kemény krimi, így nem is olvastam még olyan sokat közülük, azonban még így is meg merem kockáztatni, hogy a Heat Wave kiemelkedik a műfaj többi egyede közül azzal, hogy őrülten sok szlenget használnak benne a rendőrök. Nehéz elhinni, hogy van a világon olyan ember, aki így beszél – kivéve a Richard Castle elméjében élőket. Persze ennek szórakoztató oldala is van, mint például amikor a nyomozók elkezdenek vetélkedni, hogy ki tud több szinonimát a rosszfiú / gyanúsított / szemétállat szóra, bár ez a jelenet egy az egyben a sorozat egyik epizódjából származik, ahogy persze más részek is visszaköszönnek. Castle (vagy inkább „Castle”) minimális változásokkal megtartotta a sorozatbeli karaktereket és tulajdonságaikat – bár néha azért hagyta, hogy elszaladjanak vele képzeletének Shetland pónijai.

Az élvezetek fokozásának céljából a regény végén még egy interjút is olvashatunk magával A Nagy Richard Castle-lel, valamint belekukkanthatunk a következő regény (Naked Heat) első fejezetébe. Megmondom őszintén, ha ez a történet csak egy sima krimi lenne, nem hiszem, hogy sok időt vesztegettem volna rá, viszont a sorozatbeli helyzetekkel való játszadozás igencsak kedvemre való volt, és azt hiszem, a rajongófejő iparág egy meglehetősen okosan kivitelezett termékével van dolgunk. A gépezet pedig egy pillanatra sem áll meg, ugyanis mint hallom, a marconán jóképű Richard Castle rajongói hamarosan magyarul is kezükbe vehetik a regényt, a Könyvmolyképző jóvoltából.

A tavalyi év egyik legnagyobb felfedezettje számomra a szingapúri születésű kanadai írónő, Y. S. Lee volt, akinek The Agency – Spy in the House című könyvére Heloise hívta fel a figyelmemet. Szégyenletes módon a blogon ugyan nem írtam róla, a molyon azonban meglehetős rajongással nyilatkoztam a könyvről, hiszen Lee debütáló regényében érintette mindazokat a témákat, amelyek mind az irodalomban, mind a saját életemben engem is a legjobban foglalkoztatnak, és mindezt olyan köntösbe öltöztette, hogy minden sort élvezet volt olvasni. Öveket becsatolni, rajongás következik.

Ying Lee a kingstoni Queen’s Universityn doktorált viktoriánus irodalomból és kultúrából (ami egyébként számomra is az egyik legizgalmasabb téma), ezek után pedig kevéssé meglepő, hogy regénytrilógiája is Viktória királynő uralkodása alatt játszódik. Az első kötetben megismerkedhetünk Mary Langgel, akit tizenkét évesen betörésért halálra ítélnek – Maryt azonban megmenti egy jólelkű hölgy, aki élete nagy lehetőségét ajánlja neki: ha szeretne új életet kezdeni és saját kezébe venné a sorsát, tanulhat Miss Scrimshaw fiatal hölgyek számára alapított akadémiáján és egy nap majd önálló, dolgozó nő válhat belőle. Némi rábeszélés után Mary él is a lehetőséggel, és így születik meg Mary Quinn, akinek nincs priusza és néhány évvel később már kifogástalan ifjú hölgyként már maga is az akadémia oktatójaként tevékenykedik.

Maryt azonban nem olyan fából faragták, hogy beérje efféle unalmas munkával, és mivel a többi hagyományos női szerep sem vonzza (egy férfitól függni pedig végképp nem akar), egykori megmentői elé tárja a dilemmáját. Ekkor azonban olyasmi derül ki, amire még Mary sem gondolt volna: az akadémia csak fedőtevékenység, a tisztes hölgyek pedig voltaképpen nyomozóirodát működtetnek. Sikerük titka, hogy az ügynökök nők, így feltűnésmentesen be tudnak épülni, és kihasználják a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat és társadalmi anomáliákat: mivel a nőket nem veszik túl komolyan, nem is tartják őket veszélyesnek. Az Ügynökség arra játszik, hogy kémeik előtt olyan információk is elhangozhatnak, amelyeket a férfi személyzet tagjai előtt nem hangoztatnának. A cég sikerei pedig azt bizonyítják, hogy ez az elmélet helytálló. Mindezek után Mary is lehetőséget kap arra, hogy az Ügynökség tagja legyen, próbatételnek számító első megbízatása pedig az, hogy egy gazdag üzletember házába kell beépülnie – mint társalkodónő. Így tehát Miss Quinn jól nevelten cseveg az időjárásról, töltögeti a teát, bájosan mosolyog, közben pedig csupa szem és fül, és mikor az ügy megfenekleni látszik, nyomozásba kezd a saját szakállára…

A trilógia (amely egyébként végül tetralógia lesz) második kötete a Body at the Tower, amely egy évvel az előző kötet befejezése után kezdődik. Londonban nagy erőkkel – ám meglehetősen lassan – épül a Parlament, illetve a Big Ben harangtornya. Ugyanakkor rejtélyes haláleset történik az építkezésen: egyik éjjel egy férfi zuhan le a toronyból, az Ügynökség pedig megbízást kap, hogy járjon utána, vajon önként vagy külső segítséggel vetett véget életének a kőműves. No de hogy kerül egy tisztes fiatal hölgy egy építkezésre? Természetesen sehogy, így Mary villámgyorsan Mark Quinn-né vedlik át, és a tizenkét éves fiú személyében munkát vállal a kőművesek mellett. Kicsit ugyan kilóg a lóláb, amikor Mark társadalmi helyzetéhez képest meglehetős műveltségről tesz tanúbizonyságot, de ez még csak a bonyodalmak kezdete…

Kicsit hosszúra nyúlt a történetleírás, amiért azonban nem kérek elnézést, egyrészt mert önkényuralmi szellemben blogolok, másrészt pedig fontosnak tartottam részletesen bemutatni a történet hátterét. Szerintem ugyanis az írónő zsenialitása többek között abban rejlik, hogy a regényeiben expliciten tárgyal olyan (főleg gender-vonatkozású) kérdéseket, amelyekről a viktoriánus korban vajmi kevés szó esett, viszont akkor is ugyanannyira aktuálisak voltak, mint mainapság.

Mint láttuk, az egész Ügynökséget egy nagyon is valós társadalmi probléma hívta életre: a problémát pedig azok a hölgyek képezik, akik többre, másra vágynak, mint amire a konvenciók kijelölték őket. Nem szeretnének feleségként vagy szeretőként egy férfitól függni, viszont elégséges önálló jövedelemmel nem rendelkeznek. A (tisztességes) nők számára szóba jövő karrierlehetőségek száma meglehetősen csekély volt, és lássuk be, a nevelőnők és társalkodónők élete valószínűleg nélkülözte a komolyabb izgalmakat. Mi marad hát az önálló, ambiciózus hajadonoknak? Amennyiben elég jól vág az eszük, van bennük kurázsi és a horgolás nyújtotta kihívásoknál többre vágynak, hát tessék, lehetnek akár kémek is. Ebben a szakmában pedig végre a saját hasznukra fordíthatják azokat a megkövesedett társadalmi konvenciókat és sztereotípiákat, amelyek eddig gúzsba kötötték őket.

A második kötetben Mary még erőteljesebben feszegeti a határokat, hiszen szinte végig fiúruhában szaladgál, és folyamatosan reflektál is arra, hogy mennyi minden van, amit így megtehet, konszolidált ifjú hölgyként azonban elképzelhetetlen lenne. Ahogy az első kötetből megismert pofátlan, ám talpig úriember James Easton meg is jegyzi, „What you’re doing is really radical!” Hát még ha tudná, hogy pontosan mennyire radikális is… A regény legszórakoztatóbb jelenetei éppen arra a hibrid vagy átmeneti állapotra alapoznak, amelyben Mary végig leledzik. Bár ő maga könnyedén siklik egyik szerepből a másikba, a váltások nagyon vicces következményekkel járnak (különösen az olvasó számára). Eltöprengtem picit, hogy mennyire hiteles egy Maryhez hasonló transzgresszív figura viktoriánus környezetben, de aztán emlékeztettem magam, hogy maga a kiindulópont egy női nyomozóiroda volt, tehát a válasz egyrészt kit érdekel, másrészt pedig miről beszélünk?

A viktoriánusok a tea ás az etikett mellett a kategorizálást is igen kedvelték, így szinte törvényszerű, hogy a faji/társadalmi identitással és egzotikummal kapcsolatos kérdések is felvetődnek mindkét regényben, és kíváncsian várom, milyen megoldást fog Mary/Lee kitalálni a felvetett kérdésekre. Egy dologban biztos vagyok: jó lesz.

Hatalmas örömömre Lobo is elolvasta az Agency első kötetét, és említette, hogy bár ifjúsági regény, szerencsére hiányoznak belőle a műfajban mostanában túltengő, (számomra is) idegesítő elemek. Bizony ebben, ebben a regényben semmiféle para nincs, történelmi realitás viszont annál több (és a valóság sokszor kevésbé normális és sokkal érdekesebb, mint a para, ezen szerintem érdemes elgondolkodni), aminek az egyik oka valószínűleg a szerző személyében keresendő. A másik ok pedig az, hogy a Spy in the House eredeileg nem YA regénynek készült, Lee ügynöke vetette azonban fel, hogy a történet voltaképpen egy „coming of age” sztori, így kicsit megfiatalodott benne mindenki, és a könyv se butult le.

Remélem, ez a megaposzt is nyilvánvalóvá tette Ying Lee iránti feltétlen rajongásomat és mérhetetlen csodálatomat, no meg a sunyi szándékot, hogy Lobo után minél több embert térítsek rá az Agency-rajongás útjára. Egyébként Lee blogját is érdemes követni, mert amellett, hogy rettentően jófej nő, rengeteg viktoriánus érdekességről is szokott írni.

Ui. Nem elfelejteni: soha ne becsüljétek alá a nőket! ;)

Az már régóta világos, hogy nagy szerelmem a – klasszikus – krimi, mióta pedig egyetemre járok, az is nyilvánvaló lett, a gender studies az én pályám. Még az is előfordulhat, hogy a közeljövőben behatóbban foglalkozom majd ezzel a két, szívemnek kedves témával, így mostanában különösen árgus szemekkel figyelem a krimiket, főleg azokat, amelyekben női nyomozó szerepel. Az egyetemi témavezetőm még áprilisban adta kölcsön Jill Paton Walsh Debts of Dishonour című regényét, ami minden szempontból megfelel a kritériumoknak, hiszen a klasszikus krimi hagyományát viszi tovább, a központi karakter pedig bizonyos Imogen Quy – akinek a vezetékneve egyébként a why szóra rímel.

Imogen a Cambridge-i St Agatha’s College ápolónője, ám nem csupán a hallgatók és a tanári kar fizikai sérüléseit ápolgatja, hanem folyamatos lelkisegélyt is biztosít a rászorulóknak. Mivel ritka jó természetű egy nőszemély, a college igazgatója egyik nap meg is kéri Imogent, hogy vacsorázzon együtt a tanári kar egy részével, ugyanis egy volt hallgatót várnak vendégségbe, aki nem mellesleg kőgazdag üzletember is. Ilyen esetben mindig elkel a kellemes hölgytársaság az asztalnál, és hátha még a college-nak is csurran-cseppen valami…

A vacsora sikeresen le is zajlik, bár nem úgy, ahogy azt egyesek remélik: Sir Julius Farran valóban rendkívül szimpatikusnak találja Imogent, ám ahelyett, hogy az alma matert akarná megtámogatni, inkább az ápolónőnek ajánl állást a saját cégénél. Ám mielőtt még Imogennek ideje lenne komolyabban elgondolkodni az ajánlaton, Sir Julius egy szerencsétlen baleset következtében életét veszti.

Ne feledjük azonban, hogy krimit olvasunk: Imogennek hamarosan kétségei támadnak afelől, vajon tényleg magától zuhant-e le Sir Julius a szikláról, vagy valaki netán segédkezett neki, így nyomozásba fog Andrew Duncombe segítségével, aki nem csak Sir Julius közeli munkatársa volt, hanem Imogenhez is romantikus szálak fűzték a régi szép időkben (amikor a korporét világ helyett még az egyetemen tanított). És persze az is nagyon gyorsan kiderül, hogy mindenkinek van valami rejtegetni valója meg mindenféle piszkos ügyletei, és még a college is bajba kerül időközben.

Igazából sajnáltam, hogy ez a cselekmény fő szála nem a college-ban játszódott, de mivel ez a könyv a sorozat harmadik része, így – feltételezem – ki kellett egy kicsit mozdítani a történetet az eredeti helyszínről. Ettől függetlenül élvezetes volt, a detektív személye pedig szerintem különösen jól megválasztott, hiszen egy ápolónő mindenkivel közvetlen kapcsolatban van, mégsincs elkötelezve semmilyen irányban, így semleges szemlélő marad, mégis az ő rendelőjében fut össze az összes pletyka.

Felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy lehet-e vagy érdemes-e ma még klasszikus krimit írni (ez a krimi hagyományában az amerikai kemény krimivel szemben a főleg Agatha Christie és kortársai által képviselt irányzat, amelyben általában kis közösségekben történik a bűntény, és a nyomozás során a kis szürke sejtek munkáján van a hangsúly). Szerintem az a nagyszerű ebben a regényben, hogy bár 2006-ban jelent meg és kortárs környezetben is játszódik, mégis meg tudta őrizni a klasszikus krimi időtlenségét. Az Agatha Christie-i tradícióra persze már a college neve is utal, és valóban akár AC is írhatta volna ezt a regényt. Ugyan a borítón szereplő blurb Inspector Morse női verziójaként tünteti fel Imogent Quyt, szerintem ő sokkal inkább Miss Marple fiatalabb, 21. századi kiadása – de ezzel egyébként nem akarom azt állítani, hogy Jill Paton Walsh AC-epigon lenne (már amennyire egy krimiszerző lehet nem AC-epigon).

The first thing the man of sensibility has to do on arriving like a sack of coals in a girl's bedroom in the small hours is to get the conversation going, and it was this that I now addressed myself. Nothing is worse on these occasions than the awkward pause and the embarrassed silence. (Ch. 13., p. 124.)

Lépten-nyomon bizonyítékát adom a blogon, hogy rajongó típus vagyok, és ha elkötelezem magam egy-egy szerző mellett, akkor szeretem végigrágni a teljes életművet. Ez mondjuk a hat befejezett regénnyel és néhány töredékkel rendelkező Jane Austen esetében nem jelent olyan nagy kihívást, de egy olyan termékeny szerző esetén, mint például a 93 évet megélt P. G. Wodehouse, már lehet hosszú távra tervezni. Plum bácsi műveiből már eddig is elég sokat olvastam, de miután nemrég újra megnéztem a Stephen Fry és Hugh Laurie főszereplésével készült Majd a komornyik (Jeeves & Wooster) című sorozatot, eldöntöttem, hogy először is a saját Jeeves-könyvtáramat egészítem ki és elolvasom az eddigi hiányzó darabokat. Első áldozatom a Jeeves and the Feudal Spirit (magyar hangja: Bertie Wooster állja a sarat) volt, amelyet még ezer éve a bájos, fürdőzős borítóval néztem ki magamnak.

Ahogy Wodehouse-tól megszokhattuk, az események mindig valamely rendkívüli fontosságú tárgy köré csoportosulnak: lehet ez egy díjnyertes disznó, egy ezüst tejszínes tehénke vagy egy ukulele. Nézeteim szerint jelen esetben a cselekmény mozgatója nem más, mint Bertie Wooster frissen sarjadzott bajusza, amit Jeeves távollétében növesztett. Akik olvastak már egy-két történetet a Wooster-rezidencia mindennapjairól, azok tudják, hogy esztétikai kérdésekben időnként összecsap a két nagy elme, ti. a Wooster-agy és a Jeeves-féle szürkeállomány. Ez történik most is, és a világ nagy része sajnos ellenzi a Bertie felső ajkát ékesítő szőrzetet. Ez lenne a probléma egyik forrása.

A másik feneség viszont az, hogy a modern írónő – és mellesleg Bertie egykori menyasszonya –, Florence Craye nagy elragadtatással viseltetik a bajusz iránt, és felszólítja saját jelenlegi vőlegényét, a marcona ex-rendőr„Stilton” Cheesewrightot, hogy maga is azonnal szerezzen be egyet, míg a készlet tart. Ezzel azonban Bertie nemcsak Stilton haragját és gyanúját vonja a fejére, hanem felmerül az a veszély is, hogy amennyiben Stilton megtörne a bajusznövesztés súlya alatt, a Wooster korpulencia újból felkerülne a kívánatos agglegények listájára.

De ismerjük Bertie-t: ő sosem magára gondol először. Amikor feltűnik a színen egy segítségre szoruló nagynéni, ő otthagy csapot s papot, és munkába állítja a szürke matériát, hogy kihúzza a csávából az idős rokont. Az i. r. pedig ki lenne más, mint Dahlia néni: a Milady Budoárja még mindig anyagi gondokkal küzd, azonban most talán akadna végre egy balek, aki hajlandó lenne pénzt adni a folyóiratért. Nincs más hátra, meg kell puhítani a Trotter névre hallgató médiamágnást – és ha puhítani kell, Bertie Woosternek mindig akad néhány ötlete.

Persze ezzel még közel sem soroltam fel a regényben felbukkanó összes bonyodalmat, hiszen lesznek még itt gyöngysorok, költők, éjszakai lokálok, és a Parazita Klub évi rendes dartsbajnoksága is esedékes, Bertie pedig szokás szerint vészesen közel kerül a bitóhoz az oltárhoz. Szerencsére itt van azért Jeeves is, akinek mindig van egy-két ötlete, amelyeket – a hűbéri szellem értelmében – nem is tart meg magának.

Bár elég hosszan ismertettem a cselekményt, ezt a következő kijelentésemmel (amelyet szerintem már itt a blogon is kifejtettem) posztmodernül keresztülhúzom az eddigieket: P. G. Wodehouse könyveiben teljesen mindegy, hogy mi történik. Egyrészt – nagyon leegyszerűsítve – mondhatjuk azt is, hogy minden regényében ugyanaz történik (Bertie szándéka ellenére majdnem megnősül, valamint igyekszik barátait és/vagy rokonait kihúzni a pácból, amivel csak még nagyobb bajba sodródik mindenki, mígnem jön Jeeves és mindent megold), másrészt azonban már egy regény elolvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy itt nem a történet az érdekes, hanem az elbeszélésmód. Persze a történet már önmagában is komikus jelenetek sorozatából áll, azonban Bertie narrációja az, ami igazán humorossá teszi azt. Ugyanúgy működik ez, mint a Sherlock Holmes- vagy Poirot-történetek esetében: ha maga a Nagy Detektív adná elő az eseteket, az a hétköznapi olvasó számára egyszerűen élvezhetetlenül szikár lenne (ez főleg Holmesra igaz). Kell az élvezethez, hogy az olvasónál kicsit butább szárnysegéd adja elő a történteket, hiszen ők olyan módon tudnak minket végigvezetni az ügyeken, hogy minden információt közölnek velünk és egyúttal egy, a miénkhez hasonló elmében követhetjük végig a megoldáshoz vezető utat. Meggyőződésem, hogy ugyanez történik a Wodehouse-regényekben: bár folyamatosan történnek az események, voltaképpen mégsincs igazi cselekmény, az elbeszélés módja az, ami történetté formálja ezt az ámokfutást.

Ezután a rettentő okos(kodó) okfejtés után magam is úgy érzem, mintha az ostoba szárnysegéd szerepében tetszelegnék, hiszen Bertie-hez hasonlóan hosszasan (ám sokkal kevésbé szellemesen) elemezgettem a semmit, a lényeg azonban kimaradt – mármint az, hogy miért érdemes akkor is elolvasni ezeket a könyveket, ha nem a narratológia tanulmányozása okozza a legnagyobb örömet az életünkben. Nos, ezt nagyon röviden össze tudnám foglalni: mert zseniálisan viccesek. Ennyi. Köszönöm.

Hová mehet az, aki nem halad előre? Erre a kérdésre próbál meg választ találni Grecsó Krisztián legújabb regényének névtelen hőse. Munkája nem különösebben izgalmas, a barátnője éppen elhagyta, barátai nincsenek, a családot pedig maga mögött hagyta valahol, a szintén névtelen telepen.

Legalábbis azt hitte, hogy elhagyta a telepet.
Azonban amikor jelenlegi élete zsákutcába fut, hősünk nem tehet mást, minthogy visszatér a kiindulási ponthoz: a továbblépéshez meg kell tudnia, hogy kicsoda ő valójában. „Tisztába akarok jönni magammal” – mondja, ehhez azonban először másokkal kell tisztába jönnie.

Az írás folytatását az Olvassbele.hu-n olvashatod.

Az emberek. Nem kell őket nagyon nógatni, ha a rosszról van szó, ha valamilyen gazságra akarjuk rábeszélni néhányukat. Csak a fülükbe kell súgni, sugalmazni számukra, hogy lehetséges, amit terveznek. „Igenis lehetséges kirabolni a boltot, és senkinek nem esik majd baja. Végre lesz pénzed, és nem kell kuporgatni, az egyik napról a másikra élni.” Persze erre a szövegre mit csinál az a szerencsétlen? Szerez valahonnan egy fegyvert – amit persze én helyezek az útjába –, majd bemegy a legközelebbi boltba, és agyonlő mindenkit. Én pedig mosolygok. Milyen gyengék ezek a két lábon járó porhüvelyek…

Bár még van mit tanulnom a türelem nemes erényének gyakorlásáról, bizonyos dolgokra szeretek várni. Ilyenek a könyvek is, különösen, amikor a várakozási-nyálcsorgatási folyamat nem eleve végtelenített („majd egyszer megírom a folytatást”), hanem lehet tudni, hogy néhány hónap böjt és a megfelelő rituálék elvégzése után az ember biztosan kezébe veheti az áhított kötetet. Az idei év egyik legjobban várt könyve számomra a Pokoli szimfóniák: Négy kisregény az Ördög tolmácsolásában. A kötet ötlete Bíró Szabolcstól származik, aki még az év elején említette, hogy folynak a munkálatok, amivel azonnal felcsigázta a kíváncsiságomat. Nem is annyira a téma ragadott meg először (amiről akkor még amúgy se tudtam sokat), hanem maga a koncepció: négy kisregény négy különböző szerző tollából, amelyet egy ötödik szerző narratívája köt össze. Ugyan négy teljesen különálló történetről beszélünk, amelyet csak az ördög motívuma köt össze, valahogy mégis koherens egészet kellene alkotniuk. Izgalmas, nem?

Az alkotók előtörténete is elég sokszínű: volt, aki a történelmi regények, vagy a misztikum, esetleg a fantasztikus irodalom berkeiből érkezett. A történetek is ennek megfelelően sokszínűek: Bíró Szabolcs kisregényében megismerhetjük a prágai nyomozó-zongorista előtörténetét, akivel már találkozhattunk a Sub Rosában is (sőt, a Vilmos Antikvárium is kap egy cameo szerepet). Egyik gyengém, ha egy könyvben visszaköszönnek a szerző korábbi műveiből ismerős alakok, és most adhattam is az élvezeteknek. Az íróról szóló történetet egyébként pedig valami egészen félelmetesnek és hihetőnek találtam… És ha már az írónál tartunk: az ördöggel alkut kötő művész figurája Michael Mansfield kisregényében is felbukkan, amelynek két szála a 17. századi és a kortárs Torinóban játszódik. Ez nem is véletlen, hiszen Angyal Sándor narrációjából megtudjuk, hogy az ördög igencsak szereti a zenét. Bár maga a történet nagyon tetszett, mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy a női főszereplő figurája nekem nem volt egészen hiteles. A molyon felmerült, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, ami rendben is van, nekem azonban a nőábrázolás téma állandó vesszőparipám, így sok jóra tőlem ebben az ügyben nem lehet számítani. (Urak, így járhattok, ha gender-tudatos blogger kezébe adjátok a könyveteket: beleköt az még az élő fába is.)

Nolik Antal „Elkoptathatatlan” című kisregénye Szabadkán játszódik, az események középpontjában pedig egy különösen vonzó lakás áll, amely a kellemes fekvésen kívül nem várt titkokkal is szolgál, valamint a fekete macskák előbukkanási aránya is rendkívüli a környéken. A kötetből ez volt az a történet, amelyet a leginkább kritikával illetnék: egyrészt a befejezés nekem még ahhoz képest is meglehetősen random volt, hogy itt végig az ördöggel kukoricáztunk, másrészt az epres tusfürdős – zuhanyzós jelenetben kicsúcsosodó romantikus (?) szálat teljes egészében öncélúnak éreztem. Egészen sokáig vártam, hogy Anának meg az ő múltjának lesz valami jelentősége a történetben, de csalódnom kellett. És ha már benne vagyok a keménykedésben, meg kell jegyeznem, hogy a szerző szóválasztásaival sem mindenhol értettem egyet, de ez az én magánügyem.

A végére hagytam a kedvencemet, Jonathan Cross „Doktorok” című kisregényét, amelyben egy részeg velencei zenész éppen a karnevál éjszakáját választja arra, hogy a csatornába ölje magát. Azonban a vízből felbukkan a pestisdoktor alakja, akinek aztán a zenész elmeséli az életét. Különösen szerettem ebben a történetben, hogy zseniális módon az ördög nem tűnt alapvetően kegyetlennek vagy gonosznak, hiszen mindvégig igyekezett a zenészt lebeszélni az öngyilkosságról és újabbnál újabb lehetőségeket mutatott fel neki – a végkifejletet tekintve azonban ő volt a legkegyetlenebb figura mind közül.

Végül pedig muszáj megjegyeznem, milyen klassz a könyv formátuma, főleg az az impresszum nagyon über.

Ui. Nézzétek meg a könyv blogját is.

The farm was situated outside the normal area of the practice and we were the third firm Mr Sidlow had dealt with. He had been a client of Grier of Brawton but had found him wanting and moved to Wallace away over in Mansley. Wallace had disappointed him grievously so he had decided to try Darrowby. He had been with us for over a year but it was an uncomfortable relationship because Siegfried had offended him deeply on his very first visit. It was to a moribund horse, and Mr Sidlow, describing the treatment to date, announced that he had been pushing raw onions up the horse's rectum; he couldn't understand why it was so uneasy on its legs. Siegfried had pointed out that if he were to insert a raw onion in Mr Sidlow's rectum, he, Mr Sidlow, would undoubtedly be uneasy on his legs.

Ha állatok és irodalom, valószínűleg mindenkinek Gerald Durrell az első gondolata. Ez a legkevésbé sem csoda, hiszen Durrell zseniális humorral írt kalandos állatgyűjtő útjairól mindenféle egzotikus tájakra, az állatkertjéről, amelyet a veszélyeztetett fajok megmentésének szentelt és persze a legfurább állatfajtákról: az őt körülvevő emberekről. Amikor ilyen, kapibarákról meg pingvinekről szóló könyvek álldogálnak a polcon, nem biztos, hogy eszébe jut az embernek, hogy úgy olvasna valamit már a birkákról is, nem?

Tény, hogy egzotikum- és cukiság-faktor tekintetében a birkák nehezen kelnek versenyre mondjuk a koalákkal, de az ugyancsak tény, hogy a világon birkából van több, és róluk is lehet ugyanolyan érdekesen és szórakoztatóan írni, mint a legbizarrabb állatokról. Ezt ugyan pályája kezdetén maga James Herriot sem gondolta volna, hiszen világéletében kisállatokkal szeretett volna foglalkozni. Azonban amikor végzett az egyetemen, egy Yorkshire-i vidéki állatorvos mellett kapott munkát, és mivel az akkori munkanélküliségi mutatók mellett nemigen volt módja válogatni, kapott is az alkalmon. Ez pedig Herriot egyik legjobb döntésének bizonyult: a különc állatorvos, Siegfried Farnon és nagyvilági öccse, Tristan személyében nagyszerű barátokat talált, a Yorkshire-i vidék pedig teljesen lenyűgözte. A munka ugyan nem volt könnyű, hiszen hóban-fagyban vagy rekkenő hőségben egyaránt el kellett jutnia a sokszor elszigetelt, autóval is nehezen megközelíthető tanyákra vagy gazdaságokba, az éjszaka közepén ugrani a hívásokra, fűtetlen istállókban tehenek hátsójában turkálni (első szabály: soha ne engedjük el a lázmérőt!) – nem csoda, hogy Herriot már az első év végére annyira megemberesedett, hogy szűk lett rá az öltönye.

De a vidéki állatorvos élete korántsem olyan megpróbáltatásokkal teli, mint amilyennek az előző bekezdés alapján tűnik. Tény, hogy Herriotnak időnként meg kellett birkóznia a gazdák bizalmatlanságával vagy az olyan esetekkel, amelyben már semmit sem tehetett az állat megmentéséért. Azonban a sikeres esetek száma sokkal nagyobb, és Herriotban az a nagyszerű még, hogy a saját kudarcait vagy butaságait is képes humorosan szemlélni, mint azt az esetet például, amikor álló délelőtt hajkurásztak néhány borjút le és fel egy dombon, de azok a világért sem mentek volna be a karámba. Itt már csak egy ember segíthetett: Sam, aki tudja utánozni a légyzümmögést… Vagy az, amikor Tristan néhány héten belül három autót tett tönkre, de örök optimistaként tudta, hogy a dolgok majd csak jóra fordulnak egyszer és Siegfried sem fog agyvérzést kapni, ha mindezt elújságolja neki. A Yorkshire-i gazdákkal vívott harcoknál pedig már csak Herriot randevúi mókásabbak… Persze a sok kedves történet mellett akad néhány szomorú is, amik nagyon megérintettek, hiszen állattartóként sokszor érintve éreztem magamat.

Herriotban az még az igazán nagyszerű, hogy a legrémesebb emberekről is annyi kedvességgel tud írni, hogy lehetetlen haragudni rájuk. Úgy képzelem, ő maga is valami galamblelkű és birkatürelmű ember lehetett (hogy ilyen állatos képzavarral éljek), hiszen nem csak a gazdák szkepszisét kellett eltűrnie, hanem a főnöke, Siegfried hóbortjait is, aki a jelek szerint a világ legfeledékenyebb embere lehetett és rendszeresen letolta Herriotot olyasmikért, amiket aztán maga is elkövetett. Siegfried mindezek ellenére egy darling (tőle már csak Tristan aranyosabb), azonban a hírek szerint kicsit megingott a barátság közte és Herriot között, amikor a könyvek megjelentek, ugyanis Farnon sérelmezte, hogy a szerző olyan különcnek mutatta be. Más források (Herriot fia) szerint azonban Siegfried még sokkal különösebb karakter volt, és James Herriot egy igencsak finomított változatott bocsátott közre a könyveiben…

Herriot azonban nem csak az állatokkal és az emberekkel ilyen nagyvonalú: az is fantasztikus, ahogyan a Yorkshire-i tájról ír. Ő aztán igazán tudja értékelni a természet szépségeit, és olvasás közben nekem is nagy kedvem lett volna leülni mellé az egyik szélfútta dombtetőre, elővenni egy szeletet Mrs Hall híres sonkás-tojásos pitéjéből és ebéd közben a tájat szemlélni. Szeretem Yorkshire-t. Szeretem az állatokat. Szeretem James Herriotot.

"You have a particularly conspicuous display of that book combining the text of Pride and Prejudice with - how do they describe it - ultraviolent zombie mayhem," Miranda continued.
"It's one of our bestsellers," Jane replied cautiously.
This was true. The book, which has come out earlier in the year, was a surprise hit. Part fo her bristled at the notion of someone taking her novel and inserting new, decidedly unorthodox text into it, and she'd briefly considered visiting some unpleasantness upon the author, but ultimately amusement had won out over irritation and she'd even begun to recommend the book to customers. Although receiving royalties from it would be nice.

Általánosan elismert igazság, hogy mindenki vámpír. Amennyiben mégsem vámpír, akkor esetleg zombi, vérfarkas/sün/bálna, angyal, tündér, netán az északi mitológia egyik alakja, de hogy nem ember, az biztos. Mr Darcyról már régóta az a hír járja, hogy 1) vámpír, 2) kíméletlen zombigyilkos, x) mindkettő, nemrég azonban a drága Jane Austen is ugyanerre a sorsa jutott. Vagyis ez a nemrég igazából nem is azt jelenti, hogy… na de hagyjuk. A lényeg az, hogy Jane Fairfax (született Austen) jelenleg egy álmos amerikai kisvárosban él, könyvesboltot vezet és sikertelenül próbálja meg kiadatni hetedik befejezett regényét, amelyet azonban már 116 kiadó utasított vissza. De ami még ennél is bosszantóbb, hogy Jane egy fityinget sem lát a könyvei után befolyt jogdíjakból, mivel a szerzői jogok – Jane-nel ellentétben – már elévültek, és azt is tétlenül kell néznie, hogy milyen eget rengető baromságokkal (önsegítő könyvek, szakácskönyv, masszázskönyv) zsírosodnak meg más szerzők, akik az ő nevét használják fel.

Jane-nek azonban a magánélete sem egyszerű: hiába jár hűségesen a nyomában a Walter nevű, minden tekintetben ideális építési vállalkozó, Jane nem mer kapcsolatot kezdeni vele – minden bizonnyal olvasta a Twilightban, hogy az emberekkel azért nem egyszerű. De persze a szakirodalom többi részéből meg az derül ki, hogy a vámpírokkal sem egyszerű: felbukkan ugyanis Jane egykori gaz csábítója – kilétét most fedje jótékony homály –, akivel szintén nem fenékig tejfel az élet. (Vagyis vannak bizonyos dolgok, amik azért elég tejfelesek, de azok vannak kisebbségben.)

Egy szép napon azonban Jane emailt kap a 117. kiadótól, amely üdítő változatosságot jelent a korábbi levelezéshez képest, egy szerkesztő ugyanis élvezte a könyvét és nagy lehetőségeket lát benne. Innentől pedig Jane-t beszippantja a számára addig ismeretlen kiadós világ, és csak kapkodja a fejét, amikor borítótervekről, példányszámokról és bemutató körútról esik szó. És megtörténik vele az, ami életében (és halálában) még soha: kezébe foghatja a saját neve alatt megjelent regényét, ami elképesztő sikereket ér el. Igaz, nem Jane Austen, hanem Jane Fairfax neve alatt, de lássuk be, jó dolog az elismerés, bárhogy is hívják hozzá az embert. Persze nem mindenki szeretné, ha Ms Fairfax könyve befutna, így Jane elveszett csomagok és a hotelszobájában hagyott hullák mellett még egy haragvó könyves bloggerrel és mindenféle plágiumvádakkal is szembe kell néznie. (Szomorú azért, hogy ilyen rossz a sajtónk…)

Bár nagyon adja magát, hogy egy kortárs Jane Austent, még ha vámpír is, valahogyan a könyves világ felé kell terelgetni, de a dolog itt nem laposodik el: Michael Thomas Ford kihasználja a témában rejlő összes lehetőséget, és amellett, hogy a laikus olvasó bepillantást nyerhet a könyvcsinálás folyamatába, még remekül is szórakozik közben. Személyes kedvencem Kelly, Jane szerkesztője, aki nevével ellentétben férfi, méghozzá imádnivaló egy figura. Persze Ford kicsit görbe tükröt is tart mind a szakmának, mind a romantikus irodalomnak, és persze az írók közötti – szó szerint – vérre menő harcnak. Sőt, megjelenik a kedvenc vesszőparipám is: az Austenosok vs. Brontësok közötti háborúság (Team Austen), és csak úgy röpködnek az irodalmi idézetek, a sebek pedig 200 év multával se gyógyulnak, sőt.

És ha már az íróknál tartunk: sajnos nem említhetek neveket – bár szerintem viszonylag könnyen kitalálható, hogy ki(k)ről van szó –, de jó, ha tudjátok, hogy nem Jane Austen az egyetlen az angol irodalomból, aki nem nyugszik békésen a sírjában. Sőt egyáltalán sehol nem nyugszik, békésen meg főleg nem. Ami pedig Austent illeti, szerintem Ford nagyszerűen eltalálta a karakterét: iszonyatosan vicces, praktikus gondolkodású és talpraesett egy nőszemély, pontosan olyan, amilyennek képzeltem (vámpírként vagy akárhogy).

Az a nagyszerű ebben a könyvben, hogy – saját magát is beleértve – nagyjából mindent kiröhög: az Austenista/Brontëista vitát, a romantikus regényírókat, a vámpírregényeket, az Austen-nagyüzemet, a könyvkiadást, mindezt azonban végtelenül szerethető módon teszi. Olyannyira, hogy purista Austenos létemre semmibe nem bírtam belekötni ebben a könyvben, sőt, két álló napja mindenkit a „Találd ki, ki változtatta vámpírrá Jane Austent!” felszólítással sokkolok. Bár Lobo azt mondja, a második rész már kevésbé jó, én már nagyon szomjazom a vérre történetre, hiszen abban az Austen-ipar újabb mellékterméke kerül górcső alá: a beöltözős találkozók és konferenciák, amik persze rettenetesen viccesnek tűnnek, de őszintén, ha lehetőségem lenne rá, hat vámpírlóval se lehetne visszatartani, hogy részt vegyek egy ilyen társas elmebajon.

Ha látok egy szép gyilkosságot, jó bonyolultat, mindig azt mondom: „Bárcsak Maigret kapná az ügyet ”

Az én Agatha Christie-n művelődött fejemben a krimi valamiért mindig a britekkel, esetleg az amerikaiakkal kapcsolódott össze. Beletelt néhány évbe, mire el tudtam fogadni, hogy talán ezek a skandinávok is tudnak nyomozni, méghozzá nem is akárhogy, viszont a francia vagy bármilyen más nemzetiségű krimit jó ideig nem bírtam megemészteni. Ha Franciaország és rendőrség, akkor az nekem mindig a 36, Daniel Auteuil és Gerard Depardieu. Volt azért néhány korai próbálkozásom Maigret-vel, de nem találtunk egymásra, és rövid afférunkból leginkább az maradt meg, hogy ez a fazon annyit iszik, én nem is értem, hogy bír bármit is kinyomozni.

Idén tavasszal az Agave arra vállalkozott, hogy Simenon-sorozatot indít, melynek első darabja a magyarul korábban még ki nem adott Maigret nyaralni megy. Ezt a jeles alkalmat megfelelő apropónak tartottam arra, hogy felújítsam az ismeretségemet a Mousieur-vel, hátha most, hogy az elmúlt évek során mindketten értünk, komolyodtunk, már jobban tudjuk értékelni egymás társaságát. Maigret nevében nem nyilatkozhatok, de azt bízvást ki merem jelenteni, hogy én nem csalódtam.

A sorozat első kötete mindjárt kiragadja Maigret-t megszokott környezetéből, ugyanis ahogy a furmányos cím is sugallja, itten most az történik, hogy Maigret nyaralni megy. Természetesen nem egyedül: Madame Maigret is vele tart, ám szerencsétlenségére már a harmadik napon kórházba kerül heveny vakbélgyulladással. Így a jó felügyelő kénytelen egyedül elütni az idejét a békés kisvárosban, Les Sables-d’Olonne-ban, amelynek most jegyezzétek meg a nevét, mert én le nem írom többet, az biztos. Persze nem kell sok idő ahhoz, hogy Maigret itt is kialakítson magának egy napi rutint az aktív pihenéshez: körbejárja a vendéglőket, nyakalja a mindenféle alkoholos frissítőket, és délutánonként meglátogatja Madame Maigret. A rutinnak azonban a munka is része: egy nap valaki cédulát csúsztat a felügyelő zsebébe, amelyen arra kéri, látogassa meg a 15-ös szobában fekvő beteget. A beteg azonban hamarosan meghal, és Maigret-t igazán érdekelni kezdi az ügy, és különben sincs más dolga – ha már adódott ez a jó kis lehetőség, miért ne használja ki?

A bűnügyi történetek állandó közhelye, hogy a nyomozónak nincs magánélete, és amikor már éppen lélegzethez jutna, elmenne horgászni, nyaralni vagy végre kisúrolná a sütőt, mindig megcsörren a telefon, és a detektív már indul is, hogy a sütő helyett a társadalmat sikálja ki a mocsokból. Persze ezen a ponton akár meg is sajnálhatnánk szerencsétlen nyomozókat, hiszen nincs semmi életük a munkán kívül, de érdemes eltöprengeni azon, hogy miért alakul így rendre a nyomozók sorsa? Szerintem elég egyszerű a válasz: azért, mert nekik valóban nincs és nem is lehet életük a munkán kívül. Sherlock Holmes letargiába zuhan, amikor nincs semmilyen érdekes esete, Dr. House-nak is akkor fáj a lába a legjobban, amikor egy diagnosztizálatlan leprás se kujtorog Princetonban. Miss Marple ebből a szempontból más eset: mivel ő ugyanolyan módszerrel nyomoz, mint ahogyan a hétköznapi életben boldogul (beszélget, meghallgatja a pletykákat, figyel az emberek jövés-menésére), ő sosem áll le, ezért nem is fenyegeti az a veszély, hogy az inercia beálltával mondjuk valamilyen tiltott szerhez nyúljon.

Maigret-vel is hasonló a helyzet: ő is akkor kel életre, amikor a 15-os szobában fekvő beteg meghal. Bár semmi nyoma gyilkosságnak, a zsebébe csúsztatott cetli mégsem hagyja nyugodni a nyomozót, és így ebbe az apró szalmaszálba kapaszkodik, hogy átlényegülhessen Mousieur 6-ból Maigret felügyelővé. A nyomozó meg is jegyzi egyszer magának, milyen furcsa, hogy lélekben egész évben a szabadságára készül, zsörtölődik a tengernyi munka miatt és alig várja, hogy pihenhessen, viszont amikor ténylegesen elmehet pihenni, akkor már nem bír magával mit kezdeni. Maigret észreveszi, hogy minden nap ugyanazokat mondják egymásnak a feleségével, és eltöpreng, vajon hogy megy ez év közben. Mint kiderül, ugyanúgy: akkor sem mond el semmi lényegeset Madame Maigret-nek, csak akkor sokkal kevésbé tűnik fel számára a dolog. Így pedig végképp nem csoda, hogy a detektív kapva kap a kínálkozó elfoglaltságon.

Mindezzel együtt kicsit még most is azt érzem, hogy ez a Maigret megfoghatatlan figura, de az valószínűleg azért van, mert még ennyire kevéssé ismerem. Annyi azonban már mindenképpen kiderült számomra, hogy ivásban nem tudnám tartani vele a tempót…

And evidently it was a well-known fact that a single vicar, in possession of a modest fortune, must be in need of a wife.

Az egyik barátnőmtől a múltkor azt kérdezte valaki az utcán, hogy mit szeret jobban: enni vagy olvasni? Ha nekem szegeznék ezt a kérdést, elkötelezett kékharisnyaként nyilvánvalóan azt kellene válaszolnom, hogy olvasni, azonban én előtte szeretném azért tudni, hogy mi a kínálat. Mert ha mondjuk valami designer csoki és egy Fejős Éva-regény között kellene választanom, akkor eszembe sem jutna gyümölcsnapot tartani. Bár engem végül senki nem kérdezett meg, mégis sikerült egy olyan megoldást találnom az olvasás vs. evés felvetésre, ami nem hizlal, nem erkölcstelen (már ha tisztességes úton jutsz hozzá a könyvhöz és nincsenek morális aggályaid a romantikus irodalom élvezetével szemben) és még csoki is van benne – avagy Bridge büszkén mutatja be Trisha Ashley Chocolate Wishes című regényét.

Mélyen hiszek abban, hogy a könyvek útmutatással szolgálnak a saját életemben előforduló problémákra – itt ugyan nem az önsegítő könyvekre gondolok (persze ha azok bárkinek is segítenek, akkor klassz), hanem elsősorban regényekre. Emlékszem, amikor pár éve ültem az egyetemen, dagonyáztam a saját nyomorúságomban és hogy felviduljak, Nick Hornby Hosszú út lefelé című regényét olvastam, amelynek elején négy ember készül öngyilkosságot elkövetni ugyanazon a tetőn. Szívmelengető, ugye? Számomra mégis ez volt az a könyv, ami a hajamnál fogva kirántott az aktuális problémáim mocsarából – mintha Nick Hornby saját kezűleg osztott volna ki arról, hogy mit nyavalygok itt a pitiáner gondjaimmal, hát kapjam már össze magam, basszus. Nos, most a reveláció még korábban történt: véletlenül láttam meg a Chocolate Wishes-t egy hírlevélben és rögtön úgy éreztem, pont ez kell most nekem. Ebből aztán majd megtudom a tutit arról, hogyan tovább. Csak így.

Főhősnőnk, Chloe Lyon csokoládékészítő – méghozzá nem is akármilyen csokikat gyárt. A szerencsesütik mintájára üreges csokoládéfigurákat készít, amelyekbe jókívánságokat rejt. Az üzlet pedig virágzik, hiszen a csokis jókívánságok nem csak sokkal eredetibbek, hanem finomabbak is a hagyományos szerencsesütiknél. Chloe családja is meglehetősen eredeti: nagypapája – „Grumps” – misztikus kalandregényeket ír és aktív boszorkánymester is; nagynénje korábban tenyérjóslással foglalkozott, de most beéri a tarottal és teafűvel is; anyja pedig néhány éve eltűnt egy karib-tengeri hajóúton és gyaníthatóan gondtalan, szabad életet él valahol. Így Chloe neveli 18 éves öccsét, Jake-et is, aki hatalmas kreativitását főleg Chloe korábbi pasijainak elűzésére és egyéb szórakoztató tréfák kiagyalására használta. Voltaképpen nincs is semmi baj ezzel a némileg diszfunkcionális, ám boldog családdal, Chloe élete egészen jól alakul, mígnem a kártya egyik reggel arra figyelmezteti, hogy hamarosan felbukkan valaki a múltból, akivel rendezetlen ügye van. Arról azonban már nem szól a kártya, hogy ez nem is egy, hanem két valaki lesz: Chloe egyetemi nagy szerelme, Raffy Sinclair, a Mortal Ruin nevű rockbanda sztárja, és David, a sokkal kevésbé cool ex-vőlegény.

Az egyetemi szerelem óta eltelt 17 év, ami alatt a Mortal Ruin befutott, ám a frontember karrierje meglehetősen váratlan fordulatot vett: ahelyett, hogy szólókarrierbe kezdett volna, vagy könyvet ír, vagy bevonul a Celebrity Big Brotherbe, Raffy Sinclair felcsapott lelkésznek, és mit ad Isten, pont abba a faluba helyezik, ahol Chloe is él – nyilvánvalóan. Na most mondjátok, lehet egy ilyen könyvnek ellenállni? Be kell vallanom, ez a szál volt az, ami miatt megvettem ezt a regényt – remélem, nem sértek meg vele senkit, de szerintem annyira imádnivalóan képtelen ez a „rocksztárból lelkész” történet, hogy egyszerűen lehetetlen ellenállni neki. Egyébként rettenetesen bájos az egész történet, és bár Chloe nekem végig elég lapos maradt, de a többi szereplő igazán aranyos (a flúgos családdal az élen). Raffy Sinclair pedig konkrétan bűnös gondolatokra serkenti az ártatlan, tiszta lelkű olvasót – és azt is úgy, hogy csak a könyv felénél jelenik meg a maga fizikai valójában. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha többet szerepelne… (És ahogy Bridget Jones is másképp néz a V-nyakú pulóverekre a Mark Darcyval elköltött karácsonyi vacsora után, én sem tudok ezek után ellenállni bizonyos gondolattársításoknak.)

Magát a történetet nem érdemes különösebben filézgetni, Trisha Ashley nem bonyolítja agyon a dolgot, teljesíti a műfajtól elvárható köröket, kiderül egy-két titok, a komornyik a gyilkos és minden jó, ha vége jó. Mindez ráadásul egy aprócska angol faluban játszódik – olyasmit képzeljetek el, mint a Kisvárosi gyilkosságokban, csak gyilkosság nélkül. A szívem közepe ez a környezet a tipikus kisvárosi karakterekkel, botrányokkal, pletykákkal, intrikákkal, és Ashley rendesen ki is használta a helyszínben rejlő potenciált.

Jellemző módon akkor kezdtem jobban utánaolvasni ennek a könyvnek, mikor már megrendeltem, és rögtön el is bizonytalanodtam a ChickLitReviews értékelése láttán. Ebben ugyanis a bloggerlány nem bírt mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a regényben különböző karakterek különböző hitbeli meggyőződéssel bírnak – vagyis egyáltalán bírnak valamilyennel. Szerintem ez azonban ne rémisszen el senkit: a regény semmiről nem akarja meggyőzni az olvasókat, hiába szerepel benne a kereszténység, boszorkányság, pogány tradíciók, maja varázslat, tarot és angyalkártya. Egyikről sem tudunk meg túl sokat, ami nem csak azért jó, mert engem személy szerint például hidegen hagy a tarot, hanem azért is, mert a történet szempontjából nem sok jelentősége van, hogy most akkor pontosan hogyan is jósolunk angyalkártyából.

Mostanra biztosan égtek már a vágytól, hogy megtudjátok, vajon hozott-e a könyv az életembe egy Nick Hornby-i felismerést. Nos, ha a Chocolate Wishes elolvasása nem is volt katartikus élmény, több dologra ráébredtem menet közben: egyrészt arra, hogy nincsenek véletlenek, pont egy ilyen könnyed, romantikus regényre volt szükségem mostanában, másrészt pedig arra, mennyire hiányzott nekem a chick-lit. Rögtön kívánságlistára tettem Trisha Ashley többi könyvét. Kit érdekel, miről szólnak – ha ez a nő ki tudott találni egy rocksztár lelkészt, akkor nem fog nekem csalódást okozni.

Szegény nőket még az ág is húzza – ez lehetne az alcíme Denisa Fulmeková szlovák írónő első önálló regényének. Pedig az optimista A remény vonalai címmel jelent meg magyarul. Ha belelapozunk, a folytatás már sokkal kevésbé derűlátó: amikor főszereplőnk, Éva először látja meg a vonalakat a terhességi teszten, első reakciója közelében sem jár a reménységnek és kitörő örömnek.

A történtek ismeretében a hír nem is olyan meglepő, hiszen Éva első gyermeke születése előtt veszélyeztetett terhes volt, majd a szülés utáni depresszió sem kímélte, így hamarosan arra az elhatározásra jutott, hogy részéről a családbővítés ott ért véget.

Persze amint Éva túlteszi magát az első sokkon és a hormonok is működésbe lépnek, nagy örömmel várja a második apróságot – hogyisne várná, hiszen időközben két barátnőjéről is kiderült, hogy a közeljövőben rendszeres vásárlók lesznek a bababoltokban. Így a feltehetően amerikai romantikus filmeken szocializálódott Éva lelkesen tervezgeti, milyen remek kismama klubot alakítanak majd ők hárman, hogyan beszélik meg a terhességgel kapcsolatos élményeket, és általában milyen rettentő jól fognak mulatni.

A recenzió folytatását az OlvassBele.hu-n olvashatod.

– Nem is tudtam, hogy a vadászatnak, a szüzességnek és a holdnak külön istennője van – vallotta be a fa. – Azt hittem, egyetlen Isten létezik. Hogy mindennek ő az Istene. Vagyis az igazat megvallva azt hittem, nincs is Isten. Ezt persze nem sértésnek szántam.
– Nem is sértődtem meg – felelte Artemisz. – A hitetlenek még mindig jobbak az eretnekeknél.
– Annyit azért szabadjon megjegyeznem, hogy nem igazán úgy festesz, mint egy istennő – mondta a fa.
– Mert hogy... hogy is néz ki pontosan egy istennő? – kérdezte Artemisz hirtelen némi éllel a hangjában.
– Nem is tudom – válaszolta a fa kissé idegesen. – Nem tógában kéne lenned? A fejeden babérkoszorúval? Vagy valami ilyesmi.
– Aha. Szóval semmiképp sem melegítőben – mondta erre Artemisz.
– Hát, ja – felelte a fa.
– Változnak az idők – mondta Artemisz. – Jelenleg te sem éppen úgy festesz, mint aki a Goldman Sachsnál a vállalatfelvásárlások és -összeolvadások szakértője.
Hangjából kitűnt, hogy az öltözködésről folytatott csevejnek ezzel vége.

Szia nagyfiú! Mit akarsz, mit csináljak?

Mikor áldoztál utoljára Aphroditénak? Nem próbált mostanában Apollón elcsábítani? Segítettek az istenek a problémáid megoldásában? Nem? És miért nem? Egyáltalán felkerested őket? Hogy ez eszedbe sem jutott? Nos, akkor csak magadra vethetsz. Mégis mit gondolsz, hova lettek a görög istenek, miután Jézus rátette a kezét a piac legnagyobb részére? Segítek: mivel isteni mivoltuknál fogva halhatatlanok, ezért Zeusz, Athéné, Artemisz és a többiek nem tűntek el csak úgy – ma is itt élnek köztünk. Nos, nem egészen itt, hanem Londonban, de a lényeg ugyanaz. Persze az üzlet már nem a régi, így anyagilag kicsit megzuhantak, az Akropoliszt egy valamikor szebb napokat látott házra cserélték le és már isteni erejük is fogytán (anyagi javaikról nem is szólva), de itt vannak és továbbra is működtetik a világot a halandók kedvéért, akik pedig már réges-régen elfeledkeztek róluk…

DJ Dion on the ones and twos!

Persze abból nem lehet megélni, hogy az ember – bocsánat, isten – minden reggel felhúzza a napot az égre, vagy gondoskodik az ár-apály megfelelő ritmusáról, így isteneinknek polgári foglalkozás után kell nézniük, ha azt akarják, hogy ne kapcsolják ki náluk a villanyt (mert az azért mégis túlzás lenne, hogy Apollón éjszaka is az égen tartsa a napot csak emiatt). Így hát Aphrodité szextelefont üzemeltet (mert a modellkedés uncsi), Dionüszosznak klubja van, Artemisz kutyákat sétáltat, Apollón tévés jósdával próbál betörni a médiába, Erósz pedig jó keresztényként önkéntes munkát végez – mindaddig, amíg meg nem találják a módját annak, hogyan nyerjék vissza régi erejüket és fényüket.

És azért az isteneknek sem csupa tűzoltómajális élete. Ott van például Apollón: szegény évezredek óta csak Aphroditéval szexelhet – na persze Aphroditével kufircolni még mindig jobb, mint egyáltalán nem kufircolni, de mégsem ugyanaz, mint a régi szép időkben, amikor Apollón kegyeiért egymást törték a halandók. Most meg mi történik, ha egy halandót az a megtiszteltetés ér, hogy Apollón isten szemet vet rá? Eggyel többféle eukaliptuszfaj lesz majd a világon.

A Palm Pilotomon van Scrabble. Van többszemélyes változat is.

Mindeközben két halandó, Alice és Neil isteni bosszú révén csöppen bele az események kellős közepébe, holott inkább isteni segítségre lenne szükségük ahhoz, hogy hosszú ideje titkon bimbódzó szerelmük végre szárba szökkenjen (remélem, bírjátok követni a képzavart). Ám a moirák másképpen pöndörítik a sors fonalát, így Alice-nek és Neilnek olyan kalandokban lesz része, amelyek korábban szinte felfoghatatlannak tűntek, és az is kiderül, milyen jó befektetés, ha az ember király a Scrabble-ben, valamint az is, hogy nem sokat változott a világ az elmúlt néhány ezer évben.

Bár az egyik molyos értékelésben negatívumként szerepel a történet – és elsősorban a végkifejlet – egyszerűsége, nekem azonban éppen az tetszett, hogy a regény központi rejtélyének megoldása voltaképpen magától értetődő (olyannyira, hogy addig persze senkinek nem jutott eszébe). Szóval senki ne számítson világrengető igazságokra és emlékkönyvbe való bölcsességekre, ellenben mindenféle csintalanságokra igen. (Nem bírom túltenni magam Aphrodité szexvonalán. Azért ez mekkora ötlet már?!)

– Ha itt maradsz, kísértet leszel – válaszolta Hermész. – És attól fogva csak és kizárólag a tévés médiumokkal tudsz majd beszélgetni. Higgy nekem, akkor már inkább az alvilág…

Már a megjelenéskor felfigyeltem erre a regényre, ugyanis Marie Phillips – szerintem – rendkívül eredeti ötlete gondolkodóba ejtett: tényleg, vajon mi történhetett a görög istenekkel? És ez idáig nekem miért nem jutott eszembe? Ez utóbbi kérdés aztán olvasás közben még számos alkalommal felötlött bennem: rövid időn belül ugyanis a Csintalan istenek a második olyan regény, amelyről úgy érzem, kár, hogy nem én írtam. Pontosabban, ha valaha regényírásra adnám a fejem, valami ilyesmit szeretnék öszehozni, ami ötletes (egyszerű, de nagyszerű), lendületes, frappáns és rettentően vicces. Ugye nincsenek lehetetlen elvárásaim?

Muszáj megemlítenem, hogy a könyv nagyszerűségéhez sokban hozzájárult Vizi Katalin szellemes fordítása: jókat derültem az istenek dumáin (főleg nagy nyilvánosság előtt, a buszon utazva), egyúttal pedig kíváncsi lettem, vajon milyen lehet az eredeti szöveg, így esedékes egy újraolvasás, immár angolul.

Sajnálattal láttam, hogy a Molyon még nem sokan olvasták a regényt, de egy januári molytalálkozóan szerencsére önkéntelenül is sikerült némi reklámot csinálnom Ms Phillipsnek és az isteneknek, szóval mostantól árgus szemekkel figyelek, kik azok, akik eztán kezükbe veszik a könyvet. Az Égei-tenger homokjára mondom, nem fogjátok megbánni, halandók!

Waking up begins with saying am and now. That which has awoken then lies for a while staring up at the ceiling and down into itself until it has recognised I, and therefrom deduced I am, I am now. Here comes next, and is at least negatively reassuring; because here, this morning, is where it had expected to find itself; what's called at home.

Colin Firth elkötelezett híveként a tavalyi év egyik legnagyobb szenzációja a divattervezőből csukafejessel a filmvilágba avanzsált Tom Ford rendezte A Single Man című film volt, amelyet több kategóriában is Oscar-díjra jelöltek. Sokaknak ez nem újság, de legyünk őszinték magunkhoz, emberek: melyikünk hallott Christopher Isherwoodról a Single Man előtt? Azt hiszem, nem sokan, ugyanis Isherwood nem különösebben ismert szerző Magyarországon, összesen talán egy vagy két műve, ha megjelent fordításban, ami elég méltatlannak tűnik, több okból is. Egyrészt, ahogy belelapozok a Colin Firth és Julianne Moore fotójával díszített példányomba, az egyik belső oldalon 15 címet számolok össze (a jelen kötet kivételével), amelyeket Isherwood egyedül követett el, és még ötöt, amelyeken társszerzővel dolgozott együtt. Másrészt ő alkotta meg a Sally Bowles nevű karaktert, aki pedig a Cabaret-ból lehet ismerős.

Ha már úgyis benne vagyok az őszinteségben, akkor azt is elmondhatom, hogy nekem voltaképpen mindegy is lenne, ki az a Christopher Isherwood: ha egy filmben Colin Firth van, én az megnézem. Ha ez a film regényadaptáció, én azt előbb elolvasom. És mivel szeretem ezt a sorrendiséget betartani, szinte bármivel lépre mentem volna, de az az én nagy szerencsém, hogy Tom Fordnak a világ összes regénye közül sikerült egy valóban zseniálisan jót előhúznia – a filmet még nem láttam, de azért már hálás vagyok Mr Fordnak, hogy közvetve a figyelmembe ajánlotta az A Single Mant.

A regény némiképp Virginia Woolf Mrs Dalloway-ére hasonlít, hiszen itt is egyetlen ember (a single man) egy napját követhetjük nyomon: George középkorú, brit irodalomprofesszor, aki évek óta egy Los Angeles-i egyetemen tanít. Egy átlagos nap: George felkel, olvas a vécén, autóba ül, tanít, beszélget a diákjaival, találkozik egy barátjával, beteget látogat, elmegy inni, úszik az óceánban, hazamegy – látszólag tehát semmi különös nem történik vele. Ám ugyanúgy, ahogy Mrs Dalloway, George is egy élet hordalékát vonszolja maga után minden áldott nap, a közelmúlt egy feldolgozatlan tragédiája pedig különösképpen a vállára nehezedik, ugyanis George partnere, Jim nemrég halt meg egy autóbalesetben. A mindennapok összes megszokott részlete őrá emlékeztet: a konzervatív szomszédság, akiknek fogalmuk sincs róla, ki volt Jim (és George) valójában, a garázs, amely egykor tele volt Jim állataival, Jim egykori barátnője a kórházban... minden, amelyekkel most George-nak kell szembenéznie, méghozzá egyedül.

Számomra az egyedüllét, az ember önmagába való feloldhatatlan bezártsága az, ami leginkább megérintett ebben a regényben: bár George némiképp szélsőséges példa, hiszen sokszorosan idegen egy idegen világban (nemzetisége, homoszexualitása, gyásza és diákjai körében talán kora miatt is), de nagyszerű és egyben végtelenül szomorú példája is annak, hogy mennyire egyedül van az ember, még akkor is, ha állandóan barátok és ismerősök veszik körül. George kényszeresen próbál megosztani valamit saját magából másokkal, de ezek az erőfeszítések rendre kudarcba vagy bizonytalanságba fulladnak: az egyetlen ember, aki talán – talán – megértette, az az ember, akivel lényük egy része közös: Jim kórházban fekvő egykori barátnője. Olvasás közben Sartre-nak az a gondolata jutott eszembe, mely szerint a pokol az a másik ember – nos, nekem inkább úgy tűnik, hogy a pokol az ember saját maga, ahonnan nem tud kitörni és ezt még csak el sem tudja mondani senkinek. Ezért a címet is rendkívül találónak (és lefordíthatatlannak) érzem, hiszen valóban egy „single man”-ről szól a regény, aki lehetne „every single man” (minden egyes ember, azaz bárki), és nem „a single man of a good fortune,” hiszen itt a single létnek szerintem nem a házastársi állapot a legfontosabb aspektusa. (Vagy az is lehet, hogy túlgondolkoztam ezt a kérdést.) A regény univerzális voltát számomra az is bizonyítja, hogy tűnődéseiben, bosszúságaiban számtalanszor magamra ismertem George-ban, holott tudtommal nem vagyok ötvenes, brit, homoszexuális férfi.

Érdekes, hogy bár az egész regény nem hosszú (152 oldal a 2010-es Vintage kiadásban), elég sokáig tartott elolvasni, ami egyrészt annak köszönhető, hogy rettentően szomorú és nyomasztó a történet, másrészt elég sűrű a szöveg (ebben kénytelen vagyok megint a Mrs Dallowayhez hasonlítani, bár itt nem stream of consciousness regényről van szó) és minden idők egyik legjobb nyitómondatával kezdődik (lásd a fenti idézetet). Biztosan balek vagyok, de engem mindig lenyűgöznek az olyan szövegek, amikor valami triviálistól jutunk egy sokkal komolyabb gondolatig: egyik kedvenc jelenetem például, amikor George a vécén ülve az utcát figyeli, miközben elmélkedik a szomszédokról és arról, vajon hogyan látták őket az utcában lakók. Ha most elképzelem ezt a helyzetet, szörnyen nevetségesnek tűnik, ám a szövegben mégsem az, sokkal inkább méltóságteljes és komoly. Erre varrjatok gombot.

Most már aztán végképp kíváncsi vagyok a filmre.

Nézd meg például a síliftkezelőket. Egész nap csak azt bambulják, hogy nekik aztán nehogy kiessen valaki a liftből. Naphosszat siklanak el mellettük a síelők ezrei. Általában persze senki sem esik ki a liftből, de ha mégis, akkor sincs nagy baj. Csak oda kell ballagni a vészhelyzetkapcsolóhoz, és leállítani a liftet. És ennek dacára mégsem könnyű meló. Úgy néz ki, hogy könnyű, de mégsem olyan könnyű, ahogy kinéz. Már a hideg miatt sem, hiába hozott neked egy klassz termodzsekit a Jézuska. Hosszú távon mit sem ér. Ezért ismered meg rögtön a lifthajcsárokat az egész országban, a vörösre fagyott orrukról, onnan. Már azt hinné az ember, nem is liftesek, hanem titkos bohócok, akik azon a majomcirkuszon szórakoznak, amit őt űznek a környéken, ha esik, ha fúj.

Tök durva amúgy, hogy mik jutnak néha az ember eszébe. Nekem például nemrég megvilágosodásom támadt: rájöttem, honnan ered a krimik iránti rajongásom, ami azért jó, mert így megvan, kit hibáztathatok életem ilyetén alakulásáért. Már magamon kívül, persze. Na mindegy, az a lényeg, hogy bár a "Kedvenc osztrák nyomozóim" listán az első helyezett örökre be van betonozva, a többi hely még kiadó, és éppen nosztalgikus egotripem végén jártam, amikor rábukkantam egy ember bejegyzésére Wolf Haas Halottak feltámadása című regényéről. Ami egy krimi, ugye. Méghozzá osztrák krimi. Na ez kell nekünk.

Meg kell mondjam, a Rex felügyelő és a Cobra 11 őrülten vad és pergő akciói után egészen kellemes felüdülésnek ígérkezett a regény, mert ugye itt nem Bécs utcáin vagy az autópályákon száguldozunk, sőt, egyáltalán sehova nem száguldozunk, már ha itt tartunk. A Halottak feltámadása ugyanis egy alpesi kisvárosban, Zellben játszódik, ahová leginkább síelni járnak az emberek. Nyomozónk, Brenner azonban nem a jó levegő miatt üdül már hónapok óta Zellben, hanem azért, mert az előző év decemberében két amerikait megöltek a kisvárosban: beültették őket a síliftbe, felküldték őket félútig, aztán hagyták, hogy a két öreg szép békésen megfagyjon az éjszaka folyamán. Tiszta munka, ha engem kérdeztek.

Olyannyira tiszta, hogy a rendőrség nem is haladt vele semmire - ha haladt volna, akkor ugye a Brenner nem szívná még most is a jó hegyi levegőt. Mi sem természetesebb. Na szóval a rendőrség elakadt, a Brenner meg kilépett, de hát azzal nem volt se előrébb, se hátrább, mert most meg magánnyomozóként csinálta ugyanazt, amit előtte az állam pénzén: vizsgálódott Zellben. Végül is olyan volt már lassan, mintha a Brenner maga is odavalósi lenne, mert hát megismert mindenkit: a Liftes Lojzit, aki megtalálta a hullákat, az Aranyozót, a kezetlen német nőt, a Johnny taxist a rózsaszín Chevyjével, a Lorenzet - na, hát mindenkit, aki számít. És igazából nem is csinált ő olyan nagyon semmi különöset, csak így történetek mindenféle dolgok, tudod, és egyszer csak azon kapta magát a Brenner, hogy megoldotta az ügyet. Van ilyet.

Szóval igazából maga a sztori nem a macska pizsamája (főleg, hogy alig történik valami), amitől viszont totál lezsibbadtam, az a narráció. Esküszöm, tiszta olyan, mint amikor a családom elkezd valamit meséli, mindenkinek van valami közbevetése, és a végén senkinek nincs semmi fogalma arról, hogy miről is beszélünk már egy órája. Ilyen ez a sztori. 184 oldal, barátom, ezt máskor egy este lenyomom, most meg olvastam egy hétig, és menet közben már annyira feladtam a reményt, hogy itt bármi is ki fog derülni, hogy frankón meglepődtem, mikor a végén meglett a tettes. Mert akár hiszed, akár nem, ez nem egy olyan történet, ahol annyira fontos, hogy ki volt a tettes. Jó, hát persze kell legyen valami kis cselekmény úgy mutatóba, hogy mindenki boldog legyen, de amitől tutira kifekszel, az maga a szöveg. Az akció totál mellékes és az, hogy éppen krimi lett belőle, nekem teljesen esetlegesnek tűnik. Bármiről lehetne ilyen stílusban szövegelni, és nagyjából ugyanennyire lenne jó.

És hogy mennyi az ugyanennyire jó? Hát, akár hiszed, akár nem, eléggé jó.

Megkésve bár, de törve nem... (vagy mi), azaz alant olvashatjátok azt a recenziót, amellyel az Olvass bele pályázatán indultam decemberben. A szöveg szerkesztett változata itt olvasható, de azt hiszem, úgy tisztességes, ha a blogon az eredetit teszem közzé.

A detektívtörténetek kedvelőinek valószínűleg nem kell bemutatni a skandináv krimi veteránját, Henning Mankellt, és az általa teremtett borongós, töprengő nyomozót, Wallandert, akinek bűnüldözői ténykedéséről nyolc regény és két filmsorozat született. Mankell, bár utolsó Wallander-regényében végleg lezárta az ystadti nyomozó pályafutását, mégsem tudott szabadulni az általa teremtett figurától: a „de mi történt utána?” kérdés helyett egy másikra válaszolt, ami nem kevésbé izgatta az olvasók fantáziáját: „de mi történt előtte?” Mi történt 1990. január 8., azaz Az arc nélküli gyilkos című regény kezdete előtt? Hogy élt Kurt Wallander? Mi tette olyanná, amilyennek ismerjük? Ebből az ötletből született meg A piramis című kötet, mely Wallander elsői eseteiből ad egy kis ízelítőt.

Henning Mankell nagy erőssége a társadalomábrázolás és -kritika. A piramis előszavában valami hasonlóra utal, amikor megtalálni véle azt az alcímet a Wallander-sorozatnak, amelyet évekig hiába keresett: Regények az európai nyugtalanságról. Bár detektívtörténetekről van szó, melyek gyilkosságokról, rendőrségi nyomozásról és felelősségvállalásról szólnak, mindegyik regény középpontjában a társadalom áll. Pontosabban: mi történik Svédországban? Hogyan fordulhatnak elő meg ilyen bűnesetek? Ahogy maga Mankell fogalmaz: mi történt a 90-es években az európai jogállamisággal?

Aki pedig a sorozat előrehaladtával egyre többet és többet töpreng az európai demokrácia sorsáról, az Kurt Wallander detektívfelügyelő, akinek minden egyes nyomozás személyes ügyévé válik és aki lassan maga is felőrlődik a jogállamiság védelméért folytatott harcban, így időnként az lehet az érzésünk, hogy a sorozat sokkal inkább szól Wallander merengéseiről, kétségeiről, félelmeiről, mint a konkrét bűnesetekről. Bár az évek során elejtett utalásokból sok mindent megtudhattunk a nyomozóról és a múltjáról, A piramis az a kötet, amelyben igazán képet alkothatunk arról, mi alakította olyanná Wallandert, amilyennek 1990. január 8. óta ismerjük, hogyan lett az a tépelődő, önmagát emésztő, örökösen az igazságot kereső, a maga egyszerűségében hősies rendőr, akiről nyolc regényben olvashattunk.

A nyomozó első eseteit számba vevő kötet persze nem biográfia, nem is esettanulmány, egyszerűen csak öt, Wallander karrierjének különböző időpontjaiból kiragadott nyomozás története, amelyeket az köt össze, hogy mind az első regény kezdete előtt játszódnak és mindegyik hozzátesz valamit ahhoz a kirakóhoz, amelyre Wallander portréjaként gondolhatunk. Némelyik ügy egészen rövidke („A maszkos”), mások akár önálló regényként is megállnák a helyüket („A piramis”), és a Mankellnél megszokott társadalmi kérdések mellett ebben a kötetben talán egy kicsit nagyobb teret kapnak Wallander személyes ügyei, elsősorban a feleségével és az apjával való (megromlott) kapcsolata, amelyek végigkísér(t)ik mind a nyolc regényt.

A korábban íródott kötetekben számos utalást olvashatunk Wallander múltját illetően, amelyek itt önálló történetet és ezzel együtt utólagos magyarázatot kapnak, ám azt hiszem, ha valaki most szeretné elkezdeni az ismerkedést Mankell bűnügyi regényeivel, nem javasolnám, hogy A piramist vegye először a kezébe. No nem azért, mintha ez a kötet gyengébb vagy unalmasabb lenne, mint bármelyik korábbi, mindösszesen arról van szó, hogy bár a gyűjtemény Wallander előtörténete, érdemes ismerni hozzá a regényeket és a kiforrott karaktert, hogy igazán értékelni tudjuk az utólag megírt fiatalkori történeteket. Meggyőződésem, hogy ugyanaz a helyzet A piramissal is, mint a sorozat utólag megtalált alcímével: minden a végén nyeri el az értelmét, korábban nem íródhatott volna meg ez a kötet. Wallander első esetei tehát rutinos olvasóknak kötelezően ajánlottak, kezdők pedig nem árt némi előtanulmány egy-két Mankell-kötet formájában, hogy kellően ráhangolódjanak kedvenc svéd detektívemre.

– Amikor annyi idős voltam, mint te, a fekete srácok a feketeklubokba jártak, a fehér srácok meg a fehérklubokba jártak. Szeretném látni, hogy az egész összekeveredik. – A zenészhez fordult. – Bhangra zene, ugye?
– Nem, haver. Nem. Bhangra? – Úgy látszott, ez mulattatja. – Mi így, bhangradubosok vagyunk, érted? Egy kis ragabeütéssel. Mi inkább, így, bhangle vagyunk, néha. Jungle gyökerek. Érted?

Nem biztos, hogy eddigi olvasmányaimon ez annyira látszik, de rettentően izgat az a kérdés, hogyan tudnak különböző kultúrákból (sőt, gyökeresen eltérő világszemléletű kultúrákból) érkező emberek együtt, vagy legalább egymás mellett élni. Milyen problémáik adódnak? Van-e megoldás ezekre a gondokra? Mit adhatnak egymásnak a különböző kultúrák? Teljesen véletlenül derült ki számomra, hogy Monica Ali A muszlim asszony című regénye éppen ilyesmiről szól, ugyanis a kiadó mindent megtett, hogy a borító és a magyar cím együttes hatásával az összes leendő olvasót elrettentse attól, hogy kezükbe vegyék a könyvet. A magam részéről sokáig azt hittem, hogy valami kalandos-romantikus, álleleplező regényt takarhat a semmitmondó cím, de aztán MC blogbejegyzése meggyőzött arról, hogy szerencsére tévedtem.

Annyit meg kell hagyni a címnek, hogy a regény főszereplője valóban egy muszlim asszony, a bangladesi születésű Naznín, aki 18 éves korában hozzámegy az apja által kijelölt férfihez és a házasság révén Londonba kerül. Naznín férje, bár szintén bangladesi, de már évek óta Angliában él, hogy pénzt gyűjtsön a későbbi visszatéréshez: Csanu egyfolytában dolgozik, képzi magát, elméleteket gyárt és terveket szövöget arról, mi lesz, ha előléptetik, ha sikerül beindítania számos újító ötlete közül valamelyiket és beszél, beszél, beszél.

Naznín pedig hallgat - mi mást is tehetne? Egy teljesen új, idegen világba csöppent bele, ahol nem beszéli a nyelvet, nem ismeri a környéket, nincs itt a családja és a barátai - csupa-csupa idegen veszi körül. De vajon mennyiben különbözik a londoni Tower Hamlets Naznín szülőfalujától? Hiszen itt is ugyanaz az asszony dolga, mint otthon: ül otthon, rendben tartja a háztartást, fűszereket őröl, főz és gyereket nevel. Bár Naznínnak nincs megtiltva, hogy eljárjon otthonról, mégis hova járna el? Aki egyedül mászkál, arról beszélnek, viszont egy rendes asszony nem lehet szóbeszéd tárgya, így a kérdés már meg is oldódott. Maradnak a hétvégi séták a Brick Lane-en, egy lépéssel Csanu mögött.

Igaz, hogy ez Anglia és itt mindent lehet, de ugyanaz a közösségi dinamika működik itt is, mint a legkisebb bangladesi faluban: megvannak a tiszteletreméltófélék, akikkel érdemes jóban lenni, akiknek hatalmuk van a közösség felett, vannak a rosszfélék, akikhez nem járunk látogatóba, vannak a radikálisok, akik mindig szerveznek valamit és van, akinek el kell viselnie a sorsát, akár itt él, akár ott. Mint Naznínnak. Nem véletlenül Brick Lane a regény eredeti címe, ugyanis ez az utca a londoni bangladesi közösség központja és tényleg úgy működik, mintha a falu főutcája lenne. Sőt, el lehet éldegélni a Brick Lane vonzáskörzetében évtizedekig, hogy nem tanulsz meg rendesen angolul és semmit sem látsz Londonból - akár otthon. Ilyen Naznín férje, Csanu is: igaz, ő kiválóan beszél angolul, de húsz londoni év után látja csak először a Buckingham palotát.

Azt írtam az előbb, London is olyan, mint otthon, bár éppen az itthon/otthon az a fogalom, ami meglehetősen bizonytalanná válik a regényben. Igaz, a regény szereplői szinte egytől egyig bangladesinek vallják magukat annak ellenére, hogy életük nagy részét Londonban töltötték, de sokan még így is arról álmodoznak, hogy ha elég pénzt gyűjtöttek össze, akkor egy szép napon hazatérnek - haza Bangladesbe, de ezen tervek legnagyobb része sosem valósul meg. Érdekes lélektani anomália figyelhető meg ebben a helyzetben (amit az egyik szereplő meg is fogalmaz a regényben): a bangladesiek közül sokan vágynak Angliába a jobb élet reményében, akik pedig már ott vannak állandóan hazavágynak - ezek szerint mégsem olyan jó ott nekik - ám mégsem mennek soha haza, sőt, inkább a családot is maguk után hozatják. Velem vagytok még?

Szóval csak azt akarom mondani, hogy minden felszíni tiltakozás ellenére lassan itthon lesznek otthon, ahogy Naznín barátnője, Razja is, aki brit állampolgárként büszkén feszít Union Jack-es pulóverében - és akit ezért a közösség ki is vet magából. Ám éppen Razja az, aki felismeri, hogy ez London, itt azt csinálsz, amit akarsz: új élet, amely új problémákat hordoz, amelyekre új megoldások szükségesek. És az új megoldásokban a közösség éppen annyira lehet megtartó, mint pusztító erő. Még egy szó a közösségről: nem létezik. Oké, ez két szó lett végül, de talán a fentiek alapján tudjátok mire gondolok: a haza egy elképzelt fogalom, az a Banglades, ahová Csanu olyan nagy vissza akar térni, már nem létezik (már ha valaha is létezett), és az a London sem létezik, amiről mindenki álmodik. És Banglades ugyanannyira nincs Londonban sem, hiszen mindenkinek egymaga kell boldogulnia muszlimként, bangladesiként, nőként vagy akárhogy.

Nagyon úgy fest, hogy számomra a regény sokkal inkább szólt a Brick Lane-i muszlimokról, mint Naznínról, de ez ne tévesszen meg senkit: Naznín története is rendkívül érdekes és csodaszépen van megírva, így díszpáholyból nézhetjük végig, ahogy a teljesen idegen világba szakadt fiatal lány élete kétszer is teljes fordulatot vesz. Egyszer, amikor Naznín beletörődik a sorsába - egyszer pedig, amikor nem. Szép hosszú folyamat, amíg Naznín úgy dönt, hogy saját kezébe veszi az életét (500+ oldal), de egy percig sem unalmas: néhány nap alatt végeztem a regénnyel, mert teljesen elbűvölt - és persze az sem utolsó, hogy kedvenc témáimat boncolgatta. Jól kezdődik ez az év.

Anyu már kezdi a csomagolást.
Előszedte a fürdőruhákat, és kiderült, hogy az övé teljesen összepenészedett attól a három kiló narancstól, amit még karácsony előtt a fürdőruhák közé dugott előlünk. Apu szidott is bennünket Picurkával, hogy olyan felületesen kutakodtunk annak idején. Három kiló narancsot nem tudtunk ebben csöpp lakásban megtalálni. Azzal védekeztünk, hogy keresési kedvünk azért lohadt le, mert gyanakodtunk, hogy az ajándékok ismerősöknél vannak szétosztva.

Hatalmas kulturális hiányosságot pótoltam be a múlt héten: megnéztem a Szeleburdi család című filmet, amelynek a létezéséről még csak fogalmam sem volt, míg egy barátnőm meg nem említette. A nevetéstől még azóta is fel-felvinnyogok éjszakánként, ezért úgy gondoltam, könyv alakban is érdemes lenne megismerkedtem a jeles művel, főleg, hogy a regényt Bálint Ágnes követte el, akinek örökké hálás leszek gyerekkori barátaim, Mazsola és Tádé kitalálásáért.

Az elhatározást tett követte: ahogy múlt pénteken kivettem a regényt a könyvtárból, nem tudtam megállni, hogy a buszon hazafelé menet bele ne pillantsak Faragó Laci naplójába, és nyilvánvalóan úgy maradtam. Ugyanis Laci, és a barátja, a Radó úgy döntenek, hogy naplót fognak írni, hogy majd ha öregek lesznek, jót derüljenek rajta. Méghozzá nem is akármiről fognak írni, hanem a hétköznapokról, ugyanis a Radó szerint azok érdekesek igazán, mert abból látszik, milyen egy család élete.

És a Faragó család életétől aztán igazán van mit írni: két szülő, három gyerek + barátok, egy filodendron, egy lopótök, számtalan állat és a gangos ház szomszédsága gondoskodik arról, hogy soha senki ne unatkozzon. Laci és a Radó pedig különösen izgalmas kalandokba keverednek: hol prémvadásznak készülnek, hol színésznek, hol múzeumot alapítanak, hol mosnak vagy éppen árvizet hárítanak el - szóval mindig, de mindig történek velük valami, és erről nem átallanak még beszámolni is. Laci narrációján már önmagában sírni kell a nevetéstől ("Szegény kicsi Jenőke! A parkban ástuk el, egy aranyesőbokor tövében, a Picurka homoklapátjával. Ejnye, most jut eszembe, hogy a bőrét ki lehetett volna készíteni! Picurka valamelyik apró babájának lett volna szép hörcsögbundája. No, mindegy!"), de mindezt még megspékelik Radó "atyámfia" gyűjtései is.

Olyan jó lélekmelegítő ez a könyv, pont az a fajta, amit régen is nagyon szerettem olvasni: teljesen mindennapi történésekről szól, és mégis annyira különbözik attól, amilyen az én életem. (Kezdjük ott, hogy nekem se teknősöm, se testvéreim nincsenek, sőt még csak nem is gangos házban lakom, és meg is őrülnék a Faragó család tagjaként - de akkor is jó.) De a legjobb az egészben az, hogy ezzel a famíliával valahogy mindig jó dolgok történnek - nem, ez így nem igaz, hiszen nekik is van gonosz szomszédjuk, helyük viszont alig, ám így is rettentő boldogok és mindig meglátják a dolgok jó oldalát. Ez tetszik nekem igazán.

Mivel a filmet láttam először, nem tudtam nem Balázs Péterként elképzelni Belvízi bácsit (ezt a "két lábon járó, csúnya krumplit") és nagyon hiányzott, hogy a regényben Faragó apuka nem írja otthon a csigás könyvét és nem raplizik a nagy rumli miatt. Tudom, tudom, nem szabad összehasonlítgatni könyvet és filmet, de most az egyszer azt hiszem, nekem a film jobban tetszett: valahogy abban jobban összeállt a történet, míg a regény - talán a naplóforma miatt - szétesik. De csak egy kicsit. Végül is teljesen mindegy, a regény megnevettetett és felvidított ebben az iszonyat hidegben és nekem ennyi éppen elég.

Hamarosan kiderült, hogy a szöszmösz kardigán nemcsak a hideg ellen véd, hanem varázslatos ereje is van. Tódor bácsi, aki soha nem hitt semmiféle csodában, maga is meglepetten mesélte: - Ha ez a kardigán rajtam van, olyan megoldások jutnak eszembe, amilyenek még soha, és mindig sikerül is őket megvalósítani.
Hogy ez azért volt, mert a kardigán pont úgy tartotta melegen az ízületeket, ahogy kellett, vagy az illata serkentette Tódor bácsi fantáziáját, azt pontosan nem tudhatjuk, de az biztos, hogy Tódor bácsi lassanként minden nehezebb feladat megoldásához felvette, még akkor is, ha a rekkenő melegben mindenki más ingujjban szaladgált.

Szeretem a meséket. Azonban mint annyi másban, ebben sem könnyű a kedvemre tenni: szörnyen válogatós vagyok. A népmeséket már kitéve-betéve tudom, valami új ízre vágyom. A Disney-kultusznak már ifjabb koromban sem voltam híve. A cuki tündérek, csillámpónik és egyéb varázslények leginkább csak fanyalgásra késztetnek. De ami végképp kiveri nálam a biztosítékot az az, ha a gyerekírók hülyének nézik a gyerekek. Persze bármelyik más – általam egyébként kedvelt – műfajban tudnék egy hasonló listát készíteni azokról a dolgokról, amelyek zavarnak (és mivel engem rengeteg dolog zavar, nem is lenne nehéz dolgom), ám ezek után joggal szögezhetitek nekem a kérdést, hogy akkor mégis mit szeretek?

Ha már a gyerekkönyvekről kezdtem értekezni, elárulom, az olyan meséket szeretem, amelyeknek akár én is szereplője lehetnek, szeretném, ha a karakterek a barátaim lennének, ha az író komolyan és érthetően (de nem szájbarágósan – nem hülyék a gyerekek, csak alacsonyak) beszél hozzám, mintha én is felnőtt lennék, ha mindezt egyszerű, de érdekes módon adja elő, és ha a szerző barátai (akiket illusztrátornak és kiadónak hívunk) olyan köntösbe öltöztetik a könyvet, hogy élvezet legyen kézbe venni, nézegetni, lapozgatni. Szerintem nem kérek olyan sokat. Ugye?

A Partvonal Kiadó tavaly Karácsonyra jelentette meg Schubert András Szöszmösz kardigán és barátai című kötetét, ami több szempontból is meglepetésnek bizonyult: egyrészt a Szöszmösz a kiadó első magyar mesekönyve, másrészt a szerző sötét ló. Schubert András ugyanis eddig nem egészen a gyerekvonalon tevékenykedett: több évtizedes tudományos kutatói, szerkesztő, szerzői és kocsmazenészi munkásság után nyergelt át a gyerekirodalomra, ami meglehetősen érdekes lépésnek tűnik, de a történet ismeretében bizton állíthatom, hogy kiváló döntés volt. A hosszúra nyúlt bevezető fejtegetések után azonban ideje rátérnem magára a könyvre: ki is az a Szöszmösz kardigán?

Ismeritek Tódor bácsit? Biztos vagyok benne, hogy már találkoztatok vele, hiszen Tódor bácsi ezermester: mindent meg tud javítani és mindenkinek szívesen segít. Tódor bácsi mindig is ezermester volt, valószínűleg már így született (hiszen senki sem emlékszik, hogy valaha is kétszázmester vagy éppen hatszázhuszonhétmester lett volna). Ám néha még ő is gondban van, hogyan is tudna megoldani egy-egy bonyolultabb szerelési munkálatot, ám szerencséjére találkozik Szöszmösz kardigánnal, akit Tódor bácsi sógornője kötött. A kardigán melegen tartja a bácsi ízületeit, míg a műhelyben szöszmötöl és segítségével Tódor bácsinak nagyszerű ötletei támadnak. Szöszmösz kardigán pedig közben mindent megtanul a barkácsolásról, és mikor Tódor bácsi és Tódor néni a kardigánt hátrahagyva vidékre költöznek, Szöszmösz új életet kezd. Elindul új barátokat keresni, segít, akin csak tud és végül ő maga is olyan híres ezermester lesz, mint első barátja és mentora, Tódor bácsi.

Ám egy kardigán élete sem fenékig kasmír, nehogy azt higgyétek! Szöszmösznek rengeteg kisebb-nagyobb problémával kell szembenéznie útja során: meg kell küzdenie a bürokráciával, hogy felújíthassa a játszótereket a gyerekek számára; megtapasztalja az emberek kapzsiságát; megismeri a szerelem gyötrelmeit; és a tudományos kutatás árnyoldalát. Mindeközben azonban Szöszmösz kardigán beutazza a világot, sok új barátot szerez, kisállatokról gondoskodik, bekerül az újságba és a nagymamák kedvencévé válik. A végén pedig – természetesen – elnyeri méltó jutalmát.

Rettentően tetszett ebben a meseregényben, hogy annyira modern témákkal foglalkozik, mint a kísérleti állatok szerepe a kutatásban, és minderről úgy beszél, hogy a gyerekek is megértsék. A szerelem sem valamiféle rózsaszín vattacukor-álom: bizony Szöszmösz kardigánnak sok mindenen át kell mennie, amíg megtalálja élete párját, akivel tökéletesen boldog lehet.

Nagyon megszerettem Szöszmösz kardigánt, mert nagyszerű élete és rengeteg barátja van - ez nem is lehetne másként, hiszen ő olyan kedves és segítőkész, hogy mindenki a szívébe zárja. Azonban a többi karakter is imádnivaló (ó, azok a mókusok!), az pedig különösen tetszett, hogy mennyire változatos formában jelentek meg ezek a szereplők az illusztrációkon (a borítóra kattintva nagyban is megnézhetitek), amelyek engem valamiért régi kedvencemre, Bálint Ágnes Mazsolájára emlékeztettek. Egyébként nem csak a képekkel vagyok rendkívül elégedett: az egész könyv nagyon szép formátumú, öröm kézbe venni – olvasni pedig annál inkább. Bár a könyv mindösszesen 70 oldal, gondos beosztással akár két-három este is kitart, hacsak nem vagyunk nagyon mohó gyerekek.

Örömmel tudatom, hogy ímé egy újabb mesekönyv, ami megfelelt szigorú elvárásaimnak és nagy szeretettel ajánlom minden kisebb és nagyobb gyereknek (és felnőttnek).

A könyvet köszönöm szépen a Partvonal Kiadónak!

From that time forward, Mr. Utterson began to haunt the door in the by-street of shops. In the morning before office hours, at noon when business was plenty, and time scarce, at night under the face of the fogged city moon, by all lights and at all hours of solitude or concourse, the lawyer was to be found on his chosen post.

"If he be Mr. Hyde," he had thought, "I shall be Mr. Seek."

And at last his patience was rewarded.

Dr Jekyll és Mr Hyde különös esete azok közé a történetek közé tartozik, amelyeket régről ismerek, ám magam nem olvastam, sőt voltaképpen azzal se nagyon voltam tisztában, mi is történik igazából a regényben. A Jekyll/Hyde duó azonban annyira beépült a kulturális emlékezetbe, hogy valószínűleg a legtöbb embernek automatikusan eszébe jut a páros a hasadt személyiség témájáról. Bár jómagam nem vagyok az ilyesféle témák rajongója, már régóta szerettem volna elolvasni ezt a Stevenson-kisregényt, már csak azért is, hogy betöltsem a műveltségemben tátongó, Dr Jekyll alakú lyukat.

A történetet bizonyos Mr Utterson, az ügyvéd meséli el, aki hazafelé tartott egy éjszaka, amikor találkozott egy rosszarcú, baljós figurával, aki szemrebbenés nélkül átgázolt egy kislányon az utcán. Az eset szemtanúi, köztük Mr Utterson, persze nem hagyták futni az ipsét, hanem galléron ragadták és felelősségre vonták. A későbbiekben kiderül azonban, hogy a figura különös kapcsolatban áll Utterson nagyra becsült barátjával, Dr Jekyll-lel, a neves tudóssal - olyannyira, hogy Jekyll minden vagyonát a torz, visszataszító és barátságtalan Hyde-ra szándékszik hagyni. Eközben Dr Jekyll is egyre furcsán módon viselkedik, időnként még régi barátai elől is elzárkózik, majd végképp eltűnik...

Nem hinném, hogy nagy poénokat lőnék le azzal, ha elárulnám, mi áll Dr Jekyll különös viselkedése mögött, aki azonban továbbra is szeretné megőrizni ártatlanságát ebben a témában, annak itt szólnék, hogy SPOILER közeleg, belépés csak saját felelősségre. Tehát, mint azt Mr Utterson egy ráhagyott levélből megtudja, Dr Jekyll kifejlesztett egy módot arra, hogy személyiségében elválassza a jót a rossztól, és létrehozza vele Mr Hyde-ot, akit egyáltalán nem háborgat a lelkiismeret és minden olyan disznóságot megtehet, amit a tiszteletre méltó polgár, Jekyll nem vetemedhet.

Ami nekem, Dorian Grayen szocializálódott olvasónak meglepő volt, az az, hogy Mr Hyde nem az élvezet hajszolásába veti bele magát, hogy következmények nélkül dorbézoljon, hajtsa a nőket/férfiakat, és más, extrémebbnél extrémebb örömöket, hanem tevékenysége szinte csak az agresszióra szorítkozik. Már említettem az egyik esetét, amelynek során letarolt egy járókelő gyereket, és ez persze csak a finomabbjából való: Hyde legkirívóbb bűne, hogy minden látszólagos ok nélkül agyonver egy parlamenti képviselőt. Csak úgy.

Tehát Hyde mindent megtehet, amit Jekyllnek konszolidált mintapolgárként magába kell fojtania: éppen az elfojtások miatt olyan torz és visszataszító Hyde. Persze, a gonosz mindig elborzasztó, de Hyde emellett kisnövésű is meg úgy általánosságban nyominger, hiszen ami őt működteti, az sosem szabadulhatott ki Jekyllből. Ám amikor adódik egy lehetőség, hogy ezek a mélyben forrongó erők a felszínre törjenek, nincs megállás: Hyde szépen átveszi az uralmat Dr Jekyll felett, és hiába már minden ellenszer, a jó doktor eltűnik.

She had just spent two weeks in the Bahamas in pursuit of her handsome neighbour, James Lacey, who had let fall that he was going to holiday there at the Nassau Beach Hotel. Agatha in pursuit of a man was as ruthless as she had been in business. She had spent a great deal of money on a fascinating wardrobe, had slimmed furiously so as to be able to sport her rejuvenated middle-aged figure in a bikini, but there had been no sign of James Lacey. She had hired a car and toured the other hotels on the island to no avail. She had even called at the British High Comission in the hope they had heard of him.

Pár hónapja teljesen véletlenül bukkantam rá az Agatha Raisin-krimikre, melyek főszereplője a londoni reklámszakmából visszavonult, ötvenes Agatha, aki egy cotswoldsi faluban telepedett le korai nyugdíjba vonulása után. Ms Raisin gyerekkori álma volt, hogy egyszer vegyen egy kis házat a Cotswoldsban, és mióta ez valóra vált, Agatha modern kori Miss Marple-ként tengeti napjait, mert persze körülötte mindig történik egy rejtélyes haláleset. Ha pedig marad idő a nyomozás mellett, hősnőnk jóvágású szomszédját, James Laceyt próbálja becserkészni... Mindez nagyon kecsegtetően hangzott, hiszen a sorozat felvonultatja kedvenc témáimat: vidéki Anglia, nyomozás, macska, ráadásul még humorosnak is ígérkezik, a legújabb kiadás csodaszép borítói pedig teljesen elbűvöltek, így az első adandó alkalommal lecsaptam Ms Raisin kalandjaira.

Technikai okokból a sorozat második kötete, az Agatha Raisin and the Vicious Vet került először a kezembe, melyben Agatha éppen arra érkezik vissza a Bahamákon töltött nyaralásról, ahol hiábavalóan üldözte James Laceyt, hogy Carsely falunak végre saját állatorvosa van, mégpedig nem is akármilyen. A hír igencsak felcsigázza a falucska állatbarát hölgyeit, és hamarosan Agatha is látogatást tesz Paul Bladen rendelőjében - természetesen csakis a macskája, Hodge érdekében, a vizit pedig rövid úton vacsorameghívásba torkollik. Bár úgy fest, az új állatorvos körül nem minden tiszta, nem sok idő marad ezen töprengeni, ugyanis néhány nap múlva Paul Bladent holtan találják egy istállóban, ahol éppen egy lovat operált volna. Bár úgy tűnik, baleset történt, Agatha nyomozásba kezd, melyben James Lacey is segítségére siet (bármit, csak ne kelljen a könyvén dolgozni).

Szóval minden adott, hogy egy jó kis izgi, mókás, csajos krimit olvashassunk, de valahogy mégsem jön össze a dolog. Ritkán fordul elő velem, hogy egy krimi nem köt le, de Agatha Raisinnek most sikerült ez a mutatvány: valahogy teljesen  mindegynek éreztem, hogy továbbolvasom-e vagy sem. Pedig a könyv tele van jó lehetőségekkel, ott van például Agatha fiatal barátja, a kínai nyomozó, Bill Wong, aki rendkívül aranyos és kellően zizzent a családja, és James Lacey is nagy dolgokra lenne hivatott egy ilyen regényben, hogy a macskákról már ne is szóljunk... de valahogy nincs jól megírva ez az egész. Nem is hagyott bennem mély nyomot a regény, amit igazán sajnálok, mert annyira ígéretesnek tűnt. Azt azért elhatároztam, adok neki még egy esélyt és egyszer elolvasom majd az első kötetet is, hátha csak ez a második sikerült ilyen gyengére - engem ugyan különösebben nem szokott meghatni, hogy néz ki egy könyv, de ennek a sorozatnak olyan szép a borítója, hogy utálnám utálni. :-)

Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen.

Párszor szót ejtettem már a blogon borulékony kedélyemről (utoljára éppen tegnap), ami megakadályoz bizonyos típusú könyvek olvasásában - ez ember nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy nem értékelem különösebben, ha az olvasás hatására legszívesebb sütőbe dugnám a fejem. Nagyon egyszerű védekezési módszert dolgoztam ki ez ellen: nem olvasok olyan könyveket, amelyek a sütő felé terelgetnek. Legalábbis általában nem - azonban az önvédelem mellett néhány másféle mechanizmus is működik egyébként nem különösebben bonyolult lelki világomban, így megacéloztam magam és nekivágtam Sofi Oksanen Tisztogatás című regényének, amire már korábban is felfigyeltem a feledhetetlen borító és az ügyes Facebookos előolvasós kampány révén.

Nehéz spoilermentesen írni magáról a történetről, egyrészt, mert a regény krimiként is olvasható, másrészt pedig maga a szöveg ezerfelé törik és szakad - sőt, nehéz bárhogy is írni erről a történetről. Percek óta itt ülök, lapozgatom a könyvet és azon töprengek, hogyan is tudnám elkezdeni az összefoglalót. Egyes vélemények szerint legjobb az elején kezdeni, de ki tudja, hogy van az eleje? Vajon Eerikfia Hans Pekk észt paraszttal kezdődik, aki Észtország szovjet megszállásának idején egy búvóhelyen vezette naplóját? Vagy Aliide Truuval kezdődik, aki egy nap eszméletlen lányt talál az udvarán, akiről kiderül, hogy észtül beszélő orosz és elmondása szerint a férje elől menekül? Vagy Zarával kezdődik, aki végre eljutott Aliide házába, és most aztán nem tudja, mit tegyen? De az is lehet, hogy akkor kezdődött minden, amikor Ingel meglátta Hans Pekket. Ki tudja. Annyiféle történet van, amelyek keresztül-kasul belefonódnak egymásba, átírják egymást, kiegészítik egymást, megváltoztatják egymást.

De végül is minden történet egy kicsit ugyanarról szól: az árulásról, az áldozatról, a menekülésről és az erőszakról. Főleg az erőszakról, amit Észtország a II. világháború a szovjet megszállás alatt elszenvedett, az erőszakról, amit az egyes emberek elszenvedtek, és az erőszakról, ami nem sokat változik az új idők és új rendszerek alatt sem. És a szégyen. A szégyen, amelyet azok éreznek, akiknek szexuális erőszak áldozatai lettek bármikor, bármilyen okból, bármilyen rendszer alatt: akik messziről kiszúrják, kik azok, akik hozzájuk hasonló láthatatlan bélyeget viselnek, akik bűzlenek a félelemtől és a soha el nem mondott történetektől. Igen, azt hiszem, valami ilyesmiről szól ez a könyv.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek elborzasztó érzés elolvasni ezt a regényt, aminek minden lapjáról csorog a szenvedés és a nyomorúság, de - és most legyetek erősek, fiúk - nőként valószínűleg ezerszer szörnyűbb ezekkel a megaláztatásokkal és a szexuális erőszak állandó megnyilvánulásaival szembesülni. Sokat szenvedtünk olvasás közben, a Tisztogatás meg én: a borzalmakat olvasva nekem is sikerült elég sok kellemetlen tünetet produkálnom, de szegény könyvet is megviselte az élet. A címlapjára rejtélyes kék árny vetül, hátsó borítója pedig közelebbi ismeretséget kötött az úszófelszerelésemmel (sajnos vizes állapotban). Bár nem én vagyok a legháklisabb olvasó, de mindig igyekszem vigyázni a könyveimre (általában sikerrel), így nem tudom nem belelátni a regényben megjelenő szenvedéstörténeteket a kötet sorsába. Már-már kísérteties.

Szóval jó kis Karácsony előtti olvasmánynak bizonyult a Tisztogatás... rendben, talán nem vagyok az időzítés nagy mestere, de az bizonyos, hogy mindenképpen megérte elolvasni ezt a könyvet, már csak azért is, mert Észtország nagyon hasonló dolgokon ment keresztül, mint Magyarország - ha megkérdeznénk a magyar nagymamákat, biztos, hogy rengeteg hasonló történetre bukkanhatnánk. (Nem mellesleg Oksanent is gyerekkorában hallott eset inspirálta.) Sokkal fontosabb azonban az, hogy a regényben megjelenő erőszak és az ezzel együtt járó szégyen és hallgatás állandó: mindenütt jelen van, kortól és politikai rendszertől függetlenül, mint a regényben végig ott döngicsélő légy - erről pedig beszélni kell, ahol és ahogyan csak lehet. Hogy végül ne a légy győzzön.

A könyvet köszönöm szépen a Scolar Kiadónak!

Újraolvasom az eddigit, elnézem szövegem alanyát, aki most szórendek közt botorkál, és szinonimákat fontolgat jobb híján, míg a szerepemet játssza. Itt, a hullámok összecsapását követő, utolsó felvonásban. S a szín egy szolgálati bujdosószoba, asztal, szék, fehér vaságy, zsinórra aggatott ruhák, száradó bugyik, kórházparkra nyíló ablak. Hogy legyen mit néha kitárni, ha már a karját vagy a combját nincs miért. Egy harmincnégyéves nő - borulékony kedéllyel.

Nagy várakozásokkal vettem a kezembe a második Závada Pál-regényt, amivel összehozott a jó sorsom, ugyanis a molyon igencsak jókat írtak róla, sőt mi több, a rendkívül megbízható ízlésű Buzai Csaba is pozitívan vélekedett róla. Bár olvasás után mindezeket a véleményeket teljesen jogosnak és megalapozottnak találtam, azt kell hogy mondjam, ez most nekem nem jött be.

Maga a történet - vagy még inkább a történetmesélés - nagyon jól indul: egyrészt az idősödő Milota György mondja magnóra az életét, a méhészet és máktermesztés fortélyaival elegyítve a fia, a felesége és bizonyos Roszkos Erka számára. Több ez, mint élettörténet, hagyaték és végakarat is egyben, no meg magyarázat (?) a hátramaradottak számára - bár a magyarázat szokás szerint még csak több kérdést nyit fel maga után. A történet másik felét pedig Roszkos Erka írja az öreg Milotának, miközben próbálja a saját elcseszett életét meg a fejében lévő orbitális nagy kavart kibogozni. És ha már a kibogozásnál tartunk: az olvasónak is van elég dolga gombolyítani a szálakat, mert azt aztán ember meg nem mondja szerintem, hogy pontosan hogyan és mikor keletkeznek ezek a szövegek: reflektálnak egymásra,  folyamatosan egyre több és több lesz belőlük, ide-oda ugrálnak az időben, el is jutnak a címzettekhez meg nem is, szóval bonyolult ez nagyon. Az ilyet egyébként én nagyon szeretem (már amikor sikerül túllendülnöm az értetlenkedésen), és szerintem zseniális az, ahogy a történet "elmesélődik".

A korrajz szintén nagyszerű, főleg Milota Gyurka bácsi előadásában: az anyagbeszerzői kalandokon lehet derülni, ellenpontként pedig ott a történelmi színdarab a magyarországi szlovákok kitelepítéséről, amelyben a regény szinte összes jelentősebb szereplője játszik és ami több ponton is összefonódik magával a regénytörténettel (még egy zseniális megoldás).

Ha már ennyire megdicsértem a regényt, felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis mi a nyavalya bajom volt vele? Nos, a főszereplőkön kívül szinte semmi, őket azonban ki nem állhattam. Az még hagyján, hogy a Gyurka bácsi-szerű alakoktól ki bírnék futni a világból, de a prímet nálam Roszkos Erka vitte. Nem vagyok híve a fizikai meggyőzésnek, de neki olyan szívesen lekentem volna két nagy pofont, hogy még. (Ezt a mondatot egyébként mindig le szerettem volna írni, szóval azért hálás vagyok az Erkának, hogy ezt lehetővé tette számomra.) Már rosszul voltam ennek a nőnek az állandó szenvelgésétől - valaki azt írta a molyon a Milota kapcsán, hogy Závada Pál azon írók egyike, akik a nőt úgy, de úgy tudják ábrázolni. Nos, ezt egy pillanatig nem vonom kétségbe, de hogy ezzel ez Erkával egy makula mákszemnyi közösséget nem bírtam érezni, azt is biztos; fel nem tudtam fogni, hogy mi a baja szerencsétlennek. (Vagy mi a bajom nekem.)

Ahogy a Jadviga párnája esetében az idő csak növelte a szimpátiámat a könyvvel szemben, a Milotánál ez éppen ellenkezőleg történt. (Talán az volt a baj, hogy erről még nem írt cseri, hogy felnyissa a szemem? Nem tudom.) Borulékony kedélyemben ezúttal elszabadultak az indulatok és sajnos ez nem kedvezett a Milotának. Majd legközelebb.

Miért nem tudja példának okáért fölfogni azt egy férfi, hogy nem csupán őneki támadhat kedve félrevonulni a világ elől, végre nem kötelezve lenni arra, hogy az embert rabtartói (kivált a hozzá tartozó családtagok és gyermekek) kényükre-kedvükre rángathassák a kívánságaik és kényelmük szerint zsinóron? Átérezni, hogy milyen áldással teli jó lehet az egyedüllét nyugalma egy nőnek, és ezért egyszer-egyszer megadni neki ezt!

Úgy tűnik, ez az év bizonyos szempontból a nagy hiányok bepótlásának éve volt, főleg, ami a magyar kortárs irodalmat illeti. Azt persze távolról sem állíthatom, hogy jól megismertem ezt a terepet, de tény, hogy több kortárs magyar szerző könyve került a kezembe, mint az elmúlt pár évben összesen, és ezeket a kirándulásokat a megszokott kis világomból mindenképpen nagy eredménynek könyvelem el. Nem mindegyik kiruccanás zárult teljesen pozitív mérleggel, de szerintem nem is mindig ez a cél.

Régi nagy tartozást törlesztettem Závada Pál Jadviga párnája című regényének elolvasásával (még az októberi Veszíts el egy könyvet! találkozóra készülődve, amiből az is kiderül, milyen történelmi méreteket öltött a lemaradásom nem csak a magyar irodalom, hanem a blogolás terén is). Jól emlékszem, hogy pár éve mindenki erről a könyvről beszélt, nekem pedig gyakran eszembe jutott, hogy lehet ilyen jó címet adni valaminek? És vajon miről szólhat? Azonban a töprengéssel abba is maradt a dolog, egészen idén őszig.

Ami azonnal meglepett, az az volt, hogy a Jadviga párnája egy napló, amelyet bizonyos Ondris kezd el írni, közvetlenül a házasságkötése előtt – igen, Jadvigával. Ebben a naplóban aztán keverednek a gazdaságot illető (nem túl gondos, és annál töredékesebb) feljegyzések, Ondris és Jadviga házasságának krónikája és Ondris visszaemlékezései a saját családjáról és Jadvigáról. De ha ez ilyen egyszerű lenne! A naplót már a legelejétől beleírások, magyarázatok tarkítják, a szlovák mondatok fordításai, a hibák kiigazítása, hozzáfűzések, amelyekben Jadviga és Ondris fia, Misó próbálja felfedni a szövegben maradt rejtélyeket, feloldani az ellentmondásokat (kérdés, hogy mekkora sikerrel). Ám Misón kívül egy harmadik kéz is gazdagítja a szöveget: Jadviga, aki férje halála után a naplóba írja mindazt, amit Ondris életében nem tudott elmondani neki és ami végig megkeserítette amúgy sem szokványos kapcsolatukat. (Ez a narrátor-tömeg és a szöveg sokszoros átírása annyira posztmodern, hogy szerintem még entropic is értékelné.) És bár az újabb és újabb reflexiók sok mindenre magyarázatot adnak, azt azért ne várjuk, hogy a történet minden titkáról fellebbentik a fátylat – legyünk nyugodtak, marad a végére is megválaszolatlan kérdés.

Bár magam is lelkesedem a különleges módon elbeszélt történetekért, nagyon nehéz volt megszeretnem ezt a könyvet – sőt, eleinte Jadviga egészen rendkívüli karaktere különösen ellenszenves volt, fel nem bírtam fogni, hogy mi baja van ennek a nőnek, hogy semmi nem jó neki. Ami az áttörést jelentette számomra, ez egyrészt a történet kibontakozása volt, amikor jobban megismerhettem Jadviga szemszögét, de azt hiszem, ettől sokkal többet segített cseri blogbejegyzése, ami hirtelen megvilágította, hogy nem biztos, hogy Jadvigának van itt baja, hanem inkább nekem. Rögtön más perspektívát kapott a történet – köszönöm, cseri. Ahhoz ugyan több idő kellett, hogy Jadvigát megértsem és megszeressem a regényt, de minél többet gondolkodom róla, annál jobbnak, hitelesebbnek érzem, annál többet mond nekem. (És ugye október óta volt elég időm ezen gondolkodni…)

Amint látjátok, meglehetősen hanyagoltam a cselekmény leírását, egyrészt, mert mindenki ügyesen olvassa el magának, másrészt pedig ez egy házasság története – nem lehet spoilermentesen mesélni róla, és szerintem nem is érdemes. Bár a regényből készült filmet nem láttam, nagyon kíváncsi volnék, milyen lehet – főleg azért, mert számomra az elbeszélésmód volt a legérdekesebb az egész könyvben, amit nem hinném, hogy olyan könnyen (vagy egyáltalán) vissza lehet adni filmen.