Valamikor az ősszel nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Leiner Laura által írott Szent Johanna Gimi sorozatba, és hirtelen felindulásból az eddig megjelent mind az öt részt ledaráltam. Olyan volt ez, mint egy kamaszkori fellángolás, amikor az ember élete minden percét választottjával együtt szeretné tölteni, minden apró részletet tudni akar róla, ami még K. É. E. (közös életünk előtt) történt, leginkább pedig hajlandó megbocsátani az imádott minden apró és kevésbé apró hibáját. Persze most várjátok, hogy azt mondjam, „…ám a kamaszkori szerelmek elmúlnak,” de nem fogom ezt mondani. Némelyik persze elmúlik, a többi meg nem, ám ha nagyon erőltetni akarjuk ezt az analógiát, akkor azt mondanám, az enyémből még bármi lehet: változatlanul nagyon kedvelem a sorozatot, de a másnap reggel hideg fényében azért már kezdenek feltűnni a hibák, amelyeket addig a hormonok gondos munkája leplezett.

De kezdjük az elején. Az senkinek nem újdonság, hogy mostanában már a csapból is ifjúsági regények folynak (kíváncsi lennék a statisztikára, mi a YA, illetve egyéb könyvek aránya a piacon – ha valaki tud ilyet, feltétlenül ossza meg velem), ám ezek túlnyomó része angolszász területről származik. Nem vagyok a téma szakértője, de időnként úgy tűnik számomra, hogy bizonyos műfajokat a kortárs magyar irodalom egyszerűen nem hajlandó kitermelni magából. Akkor, amikor minden második ember (urban) fantasyt, sci-fit és ifjúsági regényt ír a fiókjának vagy blogjának, ezekből meglepően kevés jelenik meg magyar szerzők tollából, bár mostanában mintha már mutatkozna némi fellendülés (ennek minőségéről nincs közvetlen információm). Mindenesetre Leiner Laura ifjúsági sorozata hatalmas piaci rést tölt ki, hiszen a Szent Johanna Gimnázium egy osztályáról szóló regények állnak legközelebb ahhoz, hogy bemutassák a magyar fiatalok mindennapjait. Ez azért a történet ismeretében elég vicces, hiszen a Szent Johanna magániskola, egy osztályba 12 fő jár, és még egy hozzám hasonló vidéki bunkónak is sokat elárul az, hogy mindenki a II. kerületben lakik. Szóval a sorozatnak nagyjából annyi köze van a magyar vérvalósághoz, mint a Jóban-rosszban című tévés remeknek a közkórházakhoz, de persze abban se vagyok biztos, hogy a hasonló műfajban íródott angol-amerikai könyvek sokkal realistábbak lennének.

Szóval van ez az orbitális piaci rés, amelyet egy Rentai Renáta nevű leányzó próbál meg betölteni, akiről az első rész kezdetén annyit tudhatunk meg, hogy tanulós, amiért az előző iskolájában bizony kiközösítették, szeret olvasni és… és nagyjából ennyi, ha jól emlékszem. Ezzel a karakter aztán lefedi a potenciális olvasótábor 95%-át, hiszen köztudott, hogy a lányok olvasnak többet, és akik többet olvasnak, azok valószínűleg szeretnek is olvasni, és mivel Reninek az induláskor nincs olyan sok más tulajdonsága, ezért az azonosulási lehetőség garantált. Mindezek után az a rendkívül eredeti fordulat sem fog senkit meglepni, hogy Renátánk az első adandó alkalommal szerelemre lobban az osztály legmenőbb fiúja iránt, aki persze észre se nagyon veszi, így megindul a végeérhetetlen epekedés a csodálatos Cortez iránt. Persze nem csak könnyfakasztás megy azért oldalakon keresztül, hiszen Reninek végre sikerül barátokat szereznie (I <3 Arnold), külső segítséggel fejleszti az ízlését, olvas, tanul, együtt lóg a többiekkel, szóval azt csinálja, amit az ember kamaszkorában csinálni szokott. Egy kötet egy félév történetét meséli el napló formájában (a nyarak kivételével, amikor talán a szülei elfelejtik bedugni Renit a töltőre vagy valami, mindenesetre ezek a részek csak egy rövid összefoglaló formájában jelennek meg), így egy idő után tudhatja az ember, hogy mire számítson. Sok esetben nagyon tetszenek a történet által felkínált megoldások és magatartásformák a kamaszkonfliktusokra, bár bizonyos dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Reni szülei például általában nagyon normálisak, de sokszor akkor sem vesznek észre valamit, ha kiveri a szemüket, ad hoc módon nem bíznak meg Reniben, amikor pedig ő egyszer sem adott okot bizalmatlanságra, és azt is nehéz elhinni, hogy Reni anyukája ennyi éven keresztül nem vette észre, hogy ehetetlen a főztje és a családja sunyiban pótvacsorázik? Hááát… Azonban a Rentai szülők még csak hagyján: az osztály legnagyobb része szinte mindig bukásra áll mindenből, ami a jelek szerint se őket, se a szüleiket nem zavarja különösebben. Kíváncsi vagyok, mi lesz itt 12. osztályban… Az iskola tanárképe pedig szerintem meglehetősen idejétmúlt – és amúgy az még divat, hogy a tanárok vezetéknéven szólítják a diákokat? Én sosem tapasztaltam ilyesmit. Egyébként persze más tekintetben meg kiváló suli a Szent Johanna, időnként nagyon szeretnék odajárni.

Mindezeken azonban túl is tudnék lépni, ami azonban a legjobban zavar, hogy bár a történet megy előre mint a gőzgép, a karakterek egy-két kivétellel nem lesznek teljesebbek. Az ég világon semmi nem derül arról, hogy kivel mi volt a suli előtt, hogy miért olyanok, amilyenek (milyenek egyáltalán?), és – ami a legjobban idegesít – mégis mi a fenéért becézik Cortezt Corteznek? Leiner Laura ugyan azt ígérte a Facebookon, hogy a végére minden ki fog derülni – kíváncsian várom –, de én már csak olyan régimódi vagyok, hogy szeretem a fokozatosságot, valamint azt, hogy egy történet nem csak egyenes vonalként zúg előre, hanem mindenféle kis oldalhajtásai vannak, amelyek mellék- és háttérsztorik lehetőségét villantják fel (hangsúly a lehetőségen). Ha már a Facebooknál tartunk: igazán dicséretes, ahogy a szerző és a kiadó kapcsolatot tartanak az olvasókkal, rendszeresen játékokat hirdetnek, lehet kérdezgetni Laurát és miegymás… hiába, bebizonyosodott, hogy ha valaki a tizenéves korosztály számára jelentet meg könyvet, elengedhetetlen az internetes kapcsolattartás. (Nem véletlenül kezdődik mindegyik kötet az osztálytársak iwiw-adatlapjaival.)

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy érik a szakítás köztem és Szent Johanna között, de ez ne tévesszen meg senkit: amíg van szufla a történetben, én nem adom fel, és kíváncsian várom a következő kötet megjelenését, amelyet februárra ígért a szerző.