Valamikor az ősszel nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Leiner Laura által írott Szent Johanna Gimi sorozatba, és hirtelen felindulásból az eddig megjelent mind az öt részt ledaráltam. Olyan volt ez, mint egy kamaszkori fellángolás, amikor az ember élete minden percét választottjával együtt szeretné tölteni, minden apró részletet tudni akar róla, ami még K. É. E. (közös életünk előtt) történt, leginkább pedig hajlandó megbocsátani az imádott minden apró és kevésbé apró hibáját. Persze most várjátok, hogy azt mondjam, „…ám a kamaszkori szerelmek elmúlnak,” de nem fogom ezt mondani. Némelyik persze elmúlik, a többi meg nem, ám ha nagyon erőltetni akarjuk ezt az analógiát, akkor azt mondanám, az enyémből még bármi lehet: változatlanul nagyon kedvelem a sorozatot, de a másnap reggel hideg fényében azért már kezdenek feltűnni a hibák, amelyeket addig a hormonok gondos munkája leplezett.

De kezdjük az elején. Az senkinek nem újdonság, hogy mostanában már a csapból is ifjúsági regények folynak (kíváncsi lennék a statisztikára, mi a YA, illetve egyéb könyvek aránya a piacon – ha valaki tud ilyet, feltétlenül ossza meg velem), ám ezek túlnyomó része angolszász területről származik. Nem vagyok a téma szakértője, de időnként úgy tűnik számomra, hogy bizonyos műfajokat a kortárs magyar irodalom egyszerűen nem hajlandó kitermelni magából. Akkor, amikor minden második ember (urban) fantasyt, sci-fit és ifjúsági regényt ír a fiókjának vagy blogjának, ezekből meglepően kevés jelenik meg magyar szerzők tollából, bár mostanában mintha már mutatkozna némi fellendülés (ennek minőségéről nincs közvetlen információm). Mindenesetre Leiner Laura ifjúsági sorozata hatalmas piaci rést tölt ki, hiszen a Szent Johanna Gimnázium egy osztályáról szóló regények állnak legközelebb ahhoz, hogy bemutassák a magyar fiatalok mindennapjait. Ez azért a történet ismeretében elég vicces, hiszen a Szent Johanna magániskola, egy osztályba 12 fő jár, és még egy hozzám hasonló vidéki bunkónak is sokat elárul az, hogy mindenki a II. kerületben lakik. Szóval a sorozatnak nagyjából annyi köze van a magyar vérvalósághoz, mint a Jóban-rosszban című tévés remeknek a közkórházakhoz, de persze abban se vagyok biztos, hogy a hasonló műfajban íródott angol-amerikai könyvek sokkal realistábbak lennének.

Szóval van ez az orbitális piaci rés, amelyet egy Rentai Renáta nevű leányzó próbál meg betölteni, akiről az első rész kezdetén annyit tudhatunk meg, hogy tanulós, amiért az előző iskolájában bizony kiközösítették, szeret olvasni és… és nagyjából ennyi, ha jól emlékszem. Ezzel a karakter aztán lefedi a potenciális olvasótábor 95%-át, hiszen köztudott, hogy a lányok olvasnak többet, és akik többet olvasnak, azok valószínűleg szeretnek is olvasni, és mivel Reninek az induláskor nincs olyan sok más tulajdonsága, ezért az azonosulási lehetőség garantált. Mindezek után az a rendkívül eredeti fordulat sem fog senkit meglepni, hogy Renátánk az első adandó alkalommal szerelemre lobban az osztály legmenőbb fiúja iránt, aki persze észre se nagyon veszi, így megindul a végeérhetetlen epekedés a csodálatos Cortez iránt. Persze nem csak könnyfakasztás megy azért oldalakon keresztül, hiszen Reninek végre sikerül barátokat szereznie (I <3 Arnold), külső segítséggel fejleszti az ízlését, olvas, tanul, együtt lóg a többiekkel, szóval azt csinálja, amit az ember kamaszkorában csinálni szokott. Egy kötet egy félév történetét meséli el napló formájában (a nyarak kivételével, amikor talán a szülei elfelejtik bedugni Renit a töltőre vagy valami, mindenesetre ezek a részek csak egy rövid összefoglaló formájában jelennek meg), így egy idő után tudhatja az ember, hogy mire számítson. Sok esetben nagyon tetszenek a történet által felkínált megoldások és magatartásformák a kamaszkonfliktusokra, bár bizonyos dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Reni szülei például általában nagyon normálisak, de sokszor akkor sem vesznek észre valamit, ha kiveri a szemüket, ad hoc módon nem bíznak meg Reniben, amikor pedig ő egyszer sem adott okot bizalmatlanságra, és azt is nehéz elhinni, hogy Reni anyukája ennyi éven keresztül nem vette észre, hogy ehetetlen a főztje és a családja sunyiban pótvacsorázik? Hááát… Azonban a Rentai szülők még csak hagyján: az osztály legnagyobb része szinte mindig bukásra áll mindenből, ami a jelek szerint se őket, se a szüleiket nem zavarja különösebben. Kíváncsi vagyok, mi lesz itt 12. osztályban… Az iskola tanárképe pedig szerintem meglehetősen idejétmúlt – és amúgy az még divat, hogy a tanárok vezetéknéven szólítják a diákokat? Én sosem tapasztaltam ilyesmit. Egyébként persze más tekintetben meg kiváló suli a Szent Johanna, időnként nagyon szeretnék odajárni.

Mindezeken azonban túl is tudnék lépni, ami azonban a legjobban zavar, hogy bár a történet megy előre mint a gőzgép, a karakterek egy-két kivétellel nem lesznek teljesebbek. Az ég világon semmi nem derül arról, hogy kivel mi volt a suli előtt, hogy miért olyanok, amilyenek (milyenek egyáltalán?), és – ami a legjobban idegesít – mégis mi a fenéért becézik Cortezt Corteznek? Leiner Laura ugyan azt ígérte a Facebookon, hogy a végére minden ki fog derülni – kíváncsian várom –, de én már csak olyan régimódi vagyok, hogy szeretem a fokozatosságot, valamint azt, hogy egy történet nem csak egyenes vonalként zúg előre, hanem mindenféle kis oldalhajtásai vannak, amelyek mellék- és háttérsztorik lehetőségét villantják fel (hangsúly a lehetőségen). Ha már a Facebooknál tartunk: igazán dicséretes, ahogy a szerző és a kiadó kapcsolatot tartanak az olvasókkal, rendszeresen játékokat hirdetnek, lehet kérdezgetni Laurát és miegymás… hiába, bebizonyosodott, hogy ha valaki a tizenéves korosztály számára jelentet meg könyvet, elengedhetetlen az internetes kapcsolattartás. (Nem véletlenül kezdődik mindegyik kötet az osztálytársak iwiw-adatlapjaival.)

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy érik a szakítás köztem és Szent Johanna között, de ez ne tévesszen meg senkit: amíg van szufla a történetben, én nem adom fel, és kíváncsian várom a következő kötet megjelenését, amelyet februárra ígért a szerző.

Ha körbenézünk a kortárs detektívirodalom piacán (amely alatt mind a könyveket, mind a filmirodalmat értem), azt láthatjuk, hogy mainapság egy karakteres nyomozó és egy kicsit bárgyú unterman a legritkább esetben elég ahhoz, hogy egy történet eladható és népszerű legyen. Az amatőrök még csak-csak elboldogulnak (Hannah Swensen, Agatha Raisin), a profiknak azonban egyre inkább szükségük van egy olyan szakértőre vagy szakértőcsoportra, akik jártasak valamilyen természettudományban (matematika, antropológia, miegymás) vagy obskúrusabb ismeretekben (Mentalista, Szellemekkel suttogó), illetve természetesen ott vannak az igazságügyi orvosszakértők, halottkémek, helyszínelők, profilozók és a bűnügyi elemző folyamatok más résztvevői, akik sokáig arc nélküli szereplői voltak a nyomozásoknak, mostanra azonban egyre nagyobb szerepet vívtak ki maguknak. Ha minden kötél szakad, és semmiképpen nem akarunk ilyen népes szakértői gárdát bevonni – például büdzséproblémák miatt –, még mindig ott van nekünk a történelmi krimi, amelyben akár profi, akár amatőr nyomozót szerepeltethetünk és az olvasók imádni fogják a történelmi környezet egzotikuma miatt (Steven Saylor, C. J. Samson, Y. S. Lee). Valamit nagyon kell hát tudni ahhoz, hogy az ember egy árva nyomozóval boldoguljon a mai világban, akinek ráadásul semmilyen különleges képessége sincs.

Van azonban egy olyan író, aki szerintem sikeresen átmentette az aranykori formulát: egy nyomozó, egy segéd, egy zárt közösség, egy (vagy több) bűntett, mindenféle sallangok nélkül, mindez pedig a kisvárosi Angliában (ami lássuk be, sokat lendít a helyzeten). Tudjátok már, kiről van szó? Feltételezem, most nem sokan vágták rá a Caroline Graham nevet, a Kisvárosi gyilkosságok azonban biztosan többeknek cseng ismerősen. Ms Graham ugyanis mindössze néhány könyvet írt Barnaby főfelügyelő főszereplésével, azonban a regények önálló életre keltek: a szerző által megteremtett világban játszódó tévésorozat már tizennégy éve fut, közel száz epizód készült el eddig, Barnaby több segédet is elfogyasztott, míg végre ő maga (pontosabban az őt játszó színész, John Nattles) is kiszállt a sorozatból és a legújabb részekben már Barnaby unokatestvére nyomoz. Mivel a sorozat némileg nagyobb lélegzetű, mint a regények, ezért most egy kicsit mindkettőről szeretnék mesélni – különösen, hogy a feldolgozások mintha a „heritage” (örökség) film tradícióját követnék, és egy olyan világot mutatnak be, amely egykor (talán) létezett, de ma már csak emlék (még akkor is, ha a sorozat napjainkban játszódik).

De kezdjük az elején: egészen bizonyos vagyok abban, hogy valakinek netán sikerült úgy leélnie az életét, hogy egyetlen Agatha Christie-regényt sem olvasott, a tévében azért csak látott egy-egy filmfeldolgozást vagy hallott valakit a buszon erről beszélni, szóval van némi fogalma a klasszikus krimiről. Ha például felidézzük Miss Marple történeteit, tudjuk, hogy adott egy kis falu, ahol valaki felgyorsítja a természet munkáját, így másvalaki meghal. Bár mindig erőszakos halálesetekkel van dolgunk, ezek általában nagyon tiszta bűncselekmények (ritka a feldarabolt, kibelezett tetem), az indítékok is meglehetősen tiszták (szóval pszichopata gyilkos is ritkán fordult elő), a gyanúsítottak pedig egy jól behatárolható közösség tagjai. Persze általában kiderül, hogy valaki valakinek az eltitkolt fia, szeretője, gyarmatokról visszatért ángya és/vagy nem az, akinek látszik – mindezzel pedig azt akarom mondani, hogy nem feltétlenül úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ma a bűntényekről szoktunk gondolkodni. Ennek nyilvánvalóan számos oka lehet – talán ha a harmincas években már lettek volna FBI profilozók, akkor még Agatha Christie is írt volna róluk –, de a lényeg az, hogy manapság valószínűleg nem sokan vennénk komolyan azt, aki ilyen szimpla történeteket ír vagy filmesít meg (bár rendkívül bájosnak találnánk az elkészült művet).

Pedig Caroline Graham éppen ezt teszi, és ugyan az ő regényeinek, illetve a Kisvárosi gyilkosságoknak mindenképpen megvan a maga bája, azért mégis komolyan lehet venni. A képlet ugyanaz, mint egykor: a fiktív, Midsomer nevű megye falvaiban és városaiban történnek bűncselekmények, melyeket Tom Barnaby főfelügyelő és Troy (majd később Scott és Jones) őrmester igyekeznek felderíteni. Azt azért meg kell hagyni, hogy a bűnesetek okai némileg modernebbek (bár a pénz és a szerelem, mint tudjuk, még mindig a két nagy klasszikus motívum) és bár a gyilkosok sem mindig finomkodnak, azért ezeket az ügyeket nem sok különbözteti meg a „békebeli” vérontásoktól. Sőt, bizonyos tekintetben még visszalépést is jelentenek Agatha Christie-hez képest, hiszen Christie-nél meglehetősen sok idegen (külföldi, gyarmati származású vagy onnan visszatért) szereplő bukkant fel a történetekben, míg Midsomerben elképesztően alulreprezentáltak a más etnikumú népek, amiből egyébként bonyodalma is támadt már a készítőknek. Erre is utaltam korábban azzal, hogy egy talán sosem volt Anglia a történetek színhelye, hiszen manapság már aligha találnánk ennyire homogén népességű településeket, de ez már akár néhány évtizeddel ezelőtt is így volt. A szereplők többsége tisztes polgár, a középosztály vagy az alsó arisztokrácia tagja (ha már falvakról van szó, akad itt-ott egy-egy nemesi kúria), tehát itt sem túlságosan színes a tabló. Azt, hogy mennyi köze van mindennek a valósághoz, jól szemlélteti, hogy amikor alkalmam nyílt egy brit rendőrrel megtárgyalni a sorozatot, ő elmondta, hogy mindig elalszik rajta, számára annyira lassú folyású és unalmas. Nos igen, mikor a legtöbb sorozatban 40 perc alatt két-három halálesetet derítenek ki, 90-100 perc angol táj senkinek nem röpíti az egekbe a vérnyomását.

Ami azonban némileg valóságközelibb elem lehet, az az, hogy Tom Barnaby a detektívirodalom egyik legnormálisabb nyomozója: nincs semmilyen sötét titka vagy múltbéli rejtélye, amelyre fényt akar deríteni, boldog családja van, barátai is akadnak, szeret kertészkedni, bort inni és rajzolni, a feleségével eljárnak mindenféle közösségi programokra, és bár a sok munka miatt adódnak otthon konfliktusok, azért összességében jól elvan. A legizgalmasabb dolog, ami a Barnaby-famíliáról elmondható, hogy Mrs B. pocsékul főz, és valahogy mindig történik ott egy gyilkosság, ahol éppen ő van, de itt nagyjából ki is merül a dolog. Barnabyék már-már bántóan normálisak, ami azért nem kis szó a detektívirodalomban.

Eddig tehát sikerült megállapítanunk, hogy a sorozat egy letűnt kor eszközeivel operál, a detektív semmi különös és amúgy is szörnyen unalmas az egész. Akkor mégis miért olyan sikeres sokadik éve is? Természetesen csak találgatni tudok, de az egyik tippem az lenne, hogy ugyanazért sikeres a Kisvárosi gyilkosságok, amiért mondjuk a Gyilkos elmék vagy a Dr. Csont is: az embereket lázba hozzák a rejtélyek. Persze egészen másképp operálnak ezek a sorozatok, de azt be kell látnunk, hogy a menő amerikai sorozatokban alkalmazott technikának nagyjából ugyanannyi köze van a bűnüldöző szervek napi munkájához, mint Barnaby főfelügyelő eseteinek. Míg azonban a hi-tech sorozatok a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” elve alapján a (technológiai szempontból) remélhetőleg nem túl távoli jövőt vetítik elénk, addig a Kisvárosi gyilkosságok inkább a nosztalgiára apellál: nosztalgiára egy olyan világ iránt, amelyben az emberi viszonyok megfelelő tények ismeretében világosan átláthatóak, a társadalomba beférkőzött romlás körberajzolható és eltávolítható, és amely világ alapvetően barátságos, biztonságos és ismerős, ellentétben mondjuk az amerikai sorozatokkal, amelyekben legtöbbször a nagyvárosi bűnözés egyetlen apró szeletét sikerült leleplezni egy alapvetően veszélyekkel teli, idegen, ellenséges világban.

A képek forrása: midsomermurders.org

A minap olvastam a Facebookon azt a magvas igazságot, hogy az életben két dolog biztos: a halál és a Reszkessetek, betörők! karácsonykor. Ez abszolút így is van, bár a magam részéről én annyi változtatással élnék, hogy nálam az Igazából szerelem a biztos pont – az év minden szakában. Ez nem is lehetne másként, hiszen anglomán vagyok és a vígjátékokat sem vetem meg, de azt hiszem, abban a kevésbé függők is egyetértenek velem, hogy van a vígjáték és van Richard Curtis, a brit szórakoztatóipar guruja, akinek az Igazából szerelem mellett olyan zseniális filmek tapadnak a kezéhez, mint a Sztárom a párom (amelynek minden perce tökéletes, amikor Julia Roberts éppen nincs a képernyőn), a Négy esküvő, egy temetés, a Bridget Jones naplója és a Rockhajó. Szóval ha valaki ezután még kételkedne Mr Curtis zsenialitásában, az maradjon továbbra is Tarkovszkijnál, a most következőkből őt úgysem fogja érdekelni semmi.

A többiek viszont valószínűleg hozzám hasonlóan lelkesedéssel fogadnák azt hírt, hogy valakit olyannyira megihletett a nagyszerű Richard munkássága, hogy regényt írt From Notting Hill with Love… Actually címmel – legalábbis mi másra gondolhatna az ember a regény láttán? Mikor Lobo olvasmányai között megláttam a könyvet, egy pillanatig azt hittem, új lelki társra leltem Ali McNamara személyében, aki megírta azt a történetet, amelyet én évek óta szerettem volna. Hamarosan kiderült aztán, hogy ez nem egészen az a történet, és ennyi erővel még mindig megírhatom a sajátomat… Akit a részletek érdekelnek, lapozzon bele az Olvasónaplóba, itt legyen elég annyi, hogy egy Scarlett nevű filmbolond leányzó egy hónapig házat őriz a Notting Hillen, miközben azt próbálja bebizonyítani, hogy ez élet igenis lehet olyan, mint a filmek, különös tekintettel a már emlegetett Richard Curtis-életműre és a Micsoda nő című gyalázatra.

This is wrong on so many levels. Azt hiszem, aki egy derűs őszi napon sétált már az utcán úgy, hogy zenét hallgatott közben, annak annyira nem is kell bizonygatni, hogy az élet is lehet olyan, mint a filmek. Persze feltételezhetjük azt is – á la Oscar Wilde –, hogy Ms McNamara regényében terjedelmes bölcseleti vitába kezd azt illetően, hogy a művészet másolja-e az életet, netán fordítva történik a dolog, de még csak nem is erről van szó. Másrészt szerintem annak már a feltételezése is sértő, hogy a Curtis-féle, ízig-vérig brit vígjátékokat mindenféle amerikai termékkel keverik össze (nem számoltam, de mintha az utalások legnagyobb része a Micsoda nővel lett volna kapcsolatos), pedig műfaji besorolásukon kívül szerencsétleneknek nem sok közük van egymáshoz. Persze most bizonyára azt hiszitek, hogy csak a habzó szájú Richard Curtis-rajongó beszél belőlem (és igazatok van), de nézzétek meg újra a Micsoda nő és mondjuk a Bridget Jones naplójának első 10 percét, és utána térjünk vissza erre a kérdésre.

Azonban nem csak az a gond ezzel a regénnyel, hogy megszentségteleníti a brit kultúrkincs egy darabját. Először azt hittem, hogy McNamara hülyének nézi az olvasóját, amikor a legapróbb filmes utalást is a szájába rágja, hátha nem látta a szerencsétlen valamelyiket az egyébiránt oldalanként 3x emlegetett filmek közül – az pedig a jelek szerint fel sem merül a szerzőben, hogy akkor alapból kézbe se vette volna senki a könyvet, ha a Notting Hill és Love Actually szópárok nem kattintanak fel az agyában egy kapcsolót. Szóval mondom, azt hittem, hogy hülyének vagyok nézve, de aztán rájöttem, hogy sajnos ez a szegény Ali McNamara – hát, tudjátok, előfordulhat, hogy nem valami okos. És ezt nem azért mondom, mert ezt az örökbecsű művet a Ronan Keating honlapjára írott történetek előzték meg, hanem mert ennyi logikátlan, következetlen, közhelyes, bárgyú botorságot rég láttam egy kupacban, mint amit ő itt összehordott. Ezek színvonalát jelzi például, hogy a regény valami alternatív valóságban játszódhat, ahol igencsak képlékeny az idő: Scarlett egy hónapra megy házat szittelni, majd számos alkalommal megjegyzi, hogy itt van már egy pár hete és még mindig van előtte pár hét, aztán a tulajdonosok még hamarabb is jönnek haza – szóval akkor hogy is van ez? Lobo kiemelt ezek közül néhányat, így én most csak két olyan példát emelnék ki, amelyek különösképpen a bögyömben vannak. Az egyik Scarlett édesanyjának könnyfakasztó története, amelybe spoilerveszély miatt nem mennék bele – legyen elég annyi, hogy szerintem – részben legalábbis – meglehetősen bárgyú indokkal hagyta el a családját, és kétlem, hogy a későbbiekben olyan nehéz lett volna találkoznia a lányával, ha akarta volna. A másik dolog: természetesen itt sem hiányozhat a jaj-hogyan-válasszak-két-pasi-közül dilemma, és ha már kettő darab hímről van szó, egyesek számára egyértelműnek tűnik, hogy itt az ideje felállítani a Daniel Cleaver – Mark Darcy-analógiát. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy ha valaki analógiával szeretne élni, akkor elengedhetetlen, hogy valami logikai kapocs legyen az analógia két oldalán felsorakoztatott tényezők között. Ebben konkrét esetben például nem elég az, hogy Daniel és Mark, illetve a regényben szereplő David és Sean is ketten vannak, ha jól megszámoljuk őket – ha például az egyikük sunyi rohadék lenne, a másikuk meg rénszarvasos pulcsit hordana, azt talán már elfogadnám az Analógia 101 kurzus vizsgamunkájaként. De itt nem ez a helyzet.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindeme okfejtésemmel a fejemre vonom az öncélú okoskodás vádját, de – tegye mindenki a szívére a kezét – egyrészt szőrszálat hasogatni jó, másrészt pedig szent meggyőződésem, hogy a sokak által osztott nézettel szemben a szórakoztató irodalom definíciója nem foglalja magában a bullshit szót – azaz nyugodtan írhatunk olyan könyvet, ami vicces, romantikus, szórakoztató és okos egyszerre, különösen, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az olvasók sem egy papucsállatka értelmi szintjén állnak. (Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy aki élvezi ezt a könyvet, az papucsállatka. Sőt, minden bizonnyal rendkívül okos és szellemes ember, valamint sokkal toleránsabb is, mint én vagyok.)

Ilyen még sosem fordult velem elő, de ez a könyv annyira kihozott a sodromból, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy kifizetem az árát Lobónak (aki volt olyan kedves, és kölcsönadta), csak hogy széttéphessem. (Innen üzenem, hogy ez nem történt meg, ne aggódj, Lobo.)

Mit is mondhatnék még? Boldog karácsonyt mindenkinek! :)