De Emily minden egzaltáltsága ellenére sem avatkozott bele annyira a életembe, mint Charlotte. Ha ő nincs, nem írja meg a Shirley-t, ami sajnos elég hülye cím, legalábbis magyar szemmel nézve. Amikor Petra barátnőmet megkértem, hogy olvassa el, hüledezve bámulta a címlapot:
- Micsoda, Sírhely? Komolyan azt akarod, hogy idióta sírhelyekről szóló könyvet olvassak?

Azt hiszem, nyugodt szívvel elmondhatom magamról, hogy rajongó típus vagyok (nagy hír, mi?), bár nem a sikítozós fajtából, de azért bizonyos dolgok hajlamosak eléggé magukkal ragadni. Éppen ezért vegyes érzelmekkel fogadtam Mörk Leonóra Az utolérhetetlen Mr. Yorke című regényének megjelenését: egyrészt örültem, hátha ez üde színfolt lesz a magyar chick lit nem létező palettáján, másrészt azonban kicsit el is keseredtem, hiszen úgy tűnt, Ms Mörk megírta azt a rajongóregényt, amit mindig is én akartam összehozni. Nem baj, gondoltam, ezt mindenképpen el kell olvasnom - és ha olyan jó lesz, mint amilyennek elképzeltem, akkor legyen másé a dicsőség, megérdemli.

A sztori kezdete minden rajongónak ismerős lehet: Mészöly Dóra, az angol könyvek és filmek nagy rajongója "miért ne" alapon lekattintja az internetről Charlotte Bronte Shirley című regényének LCTV által készített filmfeldolgozását, főszerepben Edward Yorke-kal, akinek neve akkor még semmit nem mond hősnőnk számára. Azonban a hősnek a minisorozatban nyújtott fenomenális alakítása Dórát is meggyőzi - több millió másik néző mellett - Edward zsenialitásáról, és hamarosan tapasztalja is magán a számomra is ismert tüneteket: IMDB, YouTube gyakori látogatása, újdonsült lelki társak felfedezése más rajongókban - de elsősorban magában Edwardban. És mivel Dóra abban a szerencsés helyzetben van - amiről az átlagos rajongók 99,9%-a még csak nem is álmodhat -, hogy az egyik legnagyobb magyar női magazin, a LEI vezető újságírója, és megtudja, hogy Ed barátunk pedig éppen Magyarországon forgat, remek ötlettől vezérelve úgy dönt, hogy összeköti a kellemest a még kellemesebbel: interjút csinál Mr Yorke-kal. Kezdetben minden szépen alakul, Edward ügynöke készségesnek mutatkozik, így Dórának nincs más dolga, mint várni. A türelem nemes erényét azonban tovább kell gyakorolnia, mint hitte, ugyanis amikor Edward végre Magyarországra érkezik, mindenre hajlandó, csak interjút adni nem. És így kezdetét veszi a hajtóvadászat...

Ennyi tehát a nagy sztori: Dóra kétségbeesetten keresi Edwardot, a fél világot emilekkel és telefonokkal zaklatja, mindenkinek a nyakára jár, és meglepődik, amikor valaki valamiért nem akar neki segíteni (egyébként megdöbbentően sokan akarnak). Az önmagában még nem is lenne probléma, hogy főhősnőnk nem lát tovább a saját égető problémájánál és elvárja, hogy az egész világ haptákban álljon miatta, de az már tényleg unalmas, hogy a vekengésen és interjúszervezésen kívül semmi, de semmi nem történik a regényben! Nincs még egy nyomorult mellékszál se, csak ez a vég nélküli szenvedés, amiben meg az a vicc, hogy bár nem vagyok újságíró, azért még nekem is lett volna egy-két ötletem, amivel Dóra próbálkozhatott volna. (És ismerek is olyan embert, aki szintén nem újságíró, és találkozott Armitage-dzsel, amikor az nálunk forgatott. Hoppá.)

Ugyanis Richard Armitage-ről van itten szó, aki a BBC Észak és Dél filmadaptációjával lett nagyon híres, és utána Magyarországon forgatta a Robin Hoodot - amire akkor is rá lehetne jönni, ha nem lenne neki ajánlva a könyv. Ms Mörk nem nagyon maszkírozta el, hogy ki is az ő tragédiájának hőse - és még számos hasonló utalás van, gyenge próbálkozásokkal megváltoztatva, amiket simán ki lehet találni. (Például ki az a kolléganő, aki az összes hollywoodi interjút csinálja és sztárokkal fotózkodik? Juj, vajon ki lehet?) Ez engem még szórakoztatott is, legalább volt min agyalni olvasás közben.

Egy átlagos, kétkezi rajongó szempontjából pedig azért volt különösen idegesítő ezt a történet, mert a magam részéről örülök, hogy néhanapján vehetek egy könyvet vagy filmet, a főszereplő csajnak meg az a munkája, basszus, hogy Londonban partizik és mittoménhova viszik tesztvezetésre! Persze megpróbálja ő kivédeni ezt az érvet egy régi kollégát idézve, mely szerint akkor járhatsz majd menő filmek vetítésére, ha előtte végigülted A postamester lánya c. modern grúz filmdrámát. Hát, köszönjük szépen, de szerintem legtöbbünk még grúz filmeket se nagyon néz munkaidőben, úgyhogy nem igazán tudtam meghatódni a szegény, szerencsétlen újságíró keserves életén.

Azt azért kénytelen vagyok a szerzőnek elismerni, hogy a jelek szerint még ő maga sem vette annyira komolyan ezt a könyvet, hiszen a teljes bevételét jótékony célra ajánlotta fel. (Nem, nem a megalomániás riportereket megsegítő alapítvány számára.)

Van egy jó hír is a végére azért: a jelek szerint Mörk Leonóra nem írta meg a könyvemet. Juhé.