- Én azt gondolom, hogy ilyet... - és levegőért kapkodott szegény -, ilyet nem lehet csinálni!
- Milyet? - kérdeztem.
- Az irodalom az egy szentség! Nem írhat csak úgy bárki könyvet!
Mélyen egyetértettem vele. Az irodalom szentség, igen.
Éppen úgy, mint az evés, az ivás, a játék, az alvás, a szeretés. És persze, a szarás. Ezek mind az élet szentséges dolgai.

Az az igazság, hogy amikor 2002-ben megjelent az Állítsátok meg Terézanyut!, nem olvastam, mert tele voltam mindenféle idióta előítélettel, amelyekből szerencsére azóta már kigyógyultam, viszont Terézanyu kalandjainak első részével a mai napig nem ismerkedtem meg (bár a rettenetes filmverzót már láttam, huh). Tervbe van véve persze, de most úgy hozta a sors, hogy a folytatást, a Nesze Neked Terézanyu!-t hamarabb volt alkalmam elolvasni.

Szóval Terézanyu most visszatért. De mi is történt vele hét év alatt? Főhősnőnk, Kéki Kata élete az írónő, Rácz Zsuzsa éltéhez hasonlóan nagy fordulóponthoz érkezett 2002-ben: megjelent első regénye, nagy sikert aratott (bár egyes források szerint mindennek hátterében egy Lajos nevű kamionsofőr áll), saját lakásba költözött (egyedül), de szerencsére a barátai még a régiek, valamint a pasi- és álláskeresést sem adja fel. Ám sikeres íróként is annyi, de annyi buktató vár rá, legelsők között is maga a Terézanyuság. Kata továbbra sem tud kibújni a bőréből, igyekszik megmenteni mindenkit, aztán igyekszik visszafogni magát mindenki megmentésétől és igyekszik nem lelkifurdalni. (Persze azért lelkifurdal. Valamit csak kell csinálni.)

Szóval a Nesze Neked Terézanyu! egy rettentően vicces regény: sokszor hangosan visongtam a nevetéstől (igen kínos az éjszaka közepén), hiszen Kata nagyon szellemes és mindenen tud nevetni. Főleg önmagán.

És az is igaz, hogy a Nesze Neked Terézanyu! egy rettentően szomorú könyv: hét évvel az előző regény után mind a szerző, mind a főszereplő is rengeteg új tapasztalattal és bölcsességgel gazdagodott, és persze új problémákkal szembesült, új döntéseket kellett meghoznia. Ez a történetmesélésre is rányomja a bélyegét: Kata állandón reflektál, minden eltöpreng, emlékezik, analizálja saját magát és másokat (majd összefut Freuddal a fürdőben), apró darabokra cincálja saját magát és minden egyes tettét, és ezt nem lehet fájdalommentesen csinálni. Ilyen az élveboncolás, bocs – talán nem is kell bemutatni ezt az érzést. Néha nekem nem is tetszett igazán, hogy Kata minden történésen órákig rágódik, de rájöttem, hogy én is ilyen vagyok. Meg is jegyzi valahol a regény elején, hogy ez a bölcsészlét: problémákat kreálunk és aztán azon vekengünk. Hát nagyjából.

Nem mondom, hogy Kéki Kata egy teljesen szimpatikus szereplő volt, de ahogy már fent észrevételeztem, nagyon sokszor az idegesített benne, ami saját magamban is idegesít, és amikor olyan döntéseket hozott, amiket én is hasonlóképpen hoznék meg. Azt hiszem, jókor jött, hogy éppen most olvastam ezt a regényt, amikor magam is a nap 24 órájából 23 és felet azzal töltök, hogy a jövőmről tépelődök, élveboncolok és lehetőségeket mérlegelek. Jelentem, nekem se egyszerűbb, de jólesett ezt egy regényben is elolvasni.

Még valami. Olvasás közben azt éreztem, ez a könyv annyira adja magát arra, hogy megzenésítsék (Kata meg is említi a Pop, csajok, satöbbit, amikor kap egy válogatáscédét). Íme tehát az én Terézanyu-soundtrackem:

1. Lenka: The Show
2. Bryan Adams: You've Been a Friend to Me
3. Stiff Dylans: Ultraviolet
4. The Fray: How to Save a  Life
5. William Shatner: That's Me Trying
6. Toby Keith: I Wanna Talk About Me
7. OK GO: A Million Ways
8. Lou Reed: Perfect Day
9. Jamie Cullum: Gran Torino
10. U2: With or Without You
11. The Box Tops: The Letter
12. Regina Spektor: Fidelity