Ha egy adag nyugtató lecsillapította egy-egy órára az ellenséget - Harriet már így gondolt erre a barbár valamire a testében -, akkor az egész időt kihasználta, és aludt, mohón, az alvásba kapaszkodva, attól megittasulva aludt, míg csak ki nem ugrasztotta az ágyból egy rúgás vagy nyújtózás, amitől rögtön hányingere lett. Képes volt végigtakarítani a konyhát, a nappalit, a lépcsőket, ablakot mosni, lesikálni a kredenceket, egész teste energikusan tiltakozott a fájdalom ellen. Ragaszkodott hozzá, hogy az anyja és Alice hagyják rá a munkát, és amikor a két asszony azt mondta, nem szükséges másodszor is felsúrolni a konyhát, azt felelte:
- A konyhának nincs rá szüksége, de nekem igen.
Nagyjából egy éve kötelességből olvastam Lessingtől angolul A fű dalol-t, amit a jóvoltjóvolt kategóriába soroltam be. Aztán Csenga és Stippistop annyira fellelkesített, hogy a nagy nyári könyvtárzárás előtt megszereztem Az ötödik gyereket is, amellyel bár szemeztem már egy ideje, elbizonytalanított az, hogy meglehetősen "creepy"-nek tűnt (amivel kapcsolatban igazam is lett egyébként).
De ne rohanjunk ennyire előre. Van tehát nekünk két ifjú emberünk, David és Harriet, akik egy vállalati bulin találkoznak össze, és valószínűleg megállt az idő vagy felemelkedett a lábuk, amikor egymásra néztek, mindenesetre tudták, hogy ők az igaziak, na. Szerencsére mindenről egyformán gondolkodnak, többek között arról is, hogy nagy (azaz: NAGY) családot szeretnének, négy-hat-nyolc-fektetett nyolcas számú gyereket, amivel persze sikeresen kivívják maguk ellen az egész család haragját. Mert ugyan ki látott már olyat, hogy egy boldog középosztálybeli párnak sok gyereke legyen? Na ugye. Harrieték mindenesetre tántoríthatlanok: megvesznek egy hatalmas házat és bőszen nekifognak a családalapításnak. Közben hatalmas vendégségeket rendeznek: minden lehető és lehetetlen alkalommal náluk lebzsel az egész család, barátok és üzletfelek, akik persze mindennek ellenére is próbálják Davidet és Harrietet "jobb belátásra" téríteni. A negyedik gyerek után már ők is tartanának némi szünetet, de nem lehet: Harriet ötödjére is teherbe esik, és ezúttal minden eddiginél jobban megviseli a terhesség. A magzat állandóan kínozza, rugdal, fájdalmat okoz, és nem mellesleg hatalmas, így nem csoda, hogy - Harriet nem kis megkönnyebbülésére - egy hónappal korábban is születik. De a dolgok csak rosszabbodnak: az ötödik gyerek, Ben, valamiféle antiszocális kis (vagy nem is olyan kicsi) szörnyeteg, aki innentől már nemcsak az anyját kínozza: rettentően furcsán viselkedik, és az ő furcsasága és viselt dolgai szép lassan szétzüllesztik az egész családot. Egyedül Harriet tart ki Ben mellett, de erre mindenki élete rámegy, a nagy családi boldogság mintha sosem létezett volna, csak egy szép nagy és otthonos pokol jut mindenkinek, aki nek tud vagy nem akar kimenekülni belőle.
Stippi írta, hogy fura, miért nem mondja ki senki, hogy mi a probléma Bennel - ez annál is érdekesebb, mert mostanság annyira szeretünk mindenkire mindenféle címkét aggatni, és divat ilyennek meg olyannak lenni. Bent is szépen bekategorizálták hiperaktívnak (gondolom, akkoriban az volt a menő), aztán kínlódjon vele anyuka. A legszűkebb családon kívül (akinek meg amúgy is "muszáj" segíteni) mindenki másban nagyjából nulla volt a segítőkészség - mindenki inkább elfordította a fejét, mintsem észrevegye, hogy milyen elképesztő problémával kínlódik Harriet. Kérdés persze, hogyha szakemberek hajlandónak mutatkoztak volna arra, hogy bármilyen szinten is elismerjék a problémát, mi változott volna? Talán egy ugyanolyan intézet lett volna akkor is a cél, mint ahonnan Harriet kimentette Bent.
Én nem igazán akarnék semmilyen pozícióra helyezkedni a kérdésben, mert azt hiszem, hogy ebből a helyzetből még Nick Hornby se tudott volna egy élhető megoldást kikanyarítani, viszont szeretném felhívni a figyelmet egy cikksorozatra, ami pár hete indult a Nők Lapjában, és némileg kapcsolódik ide. Az első írás itt.
)
Én nem vagyok jártas ebben a témában, de a hiperaktivtiás szerintem sem ilyen.
Hogy tudtok ilyen szomorú könyvet olvasni? Engem már a poszt olvasása közben kirázott a hideg, pláne, h egy gyerek betegségéről szól, ami miatt szétesik egy boldog család. Ez még a valóságban is borzalmas. Most komolyan kérdezem, ti szerettek ilyenekről olvasni? Annyi szomorúság van az életben, legalább olvasás közben ne kelljen ezzel foglalkozni...
Legalább nyugtass meg Bridge, azért happy end lett a vége?
Bridge nagyon jó lett ez a beszámoló.
Joeymano igazad van van az életben elég szomorúság,de okulásnak nagyon jók az ilyen történetek....
A 60'-as években már nem dobálták le sziklákról a beteg csecsemőket,de nem is próbáltak meg segíteni....
@Joeymano: Pont a múlt héten fakadtam ki valaki ellen, hogy miért ír szomorú dolgokról, és pont ugyanezzel érveltem, amit te is írtál, erre meg jövök itt Az ötödik gyerekkel... :) Őszintén szólva nem szeretek ilyenekről olvasni, de néha a kíváncsiság nagyobb úr, és erőt veszek magamon. Viszont összességében inkább a vidám könyvekre voksolok. Megnyugatatni sajnos nem tudlak... nincs olyan igazi vége a regéynek, és az sem valami boldog.
@Csenga: Köszönöm szépen!
Sok helyen olvasok ilyen stílusú könyvekről, azért kérdeztem. Csak most pont itt fakadt ki a kérdés.:)
Persze, ez jó tanító is lehet, ha vkinek hasonló problémája van az életben, na de, ha nincs, akkor miért akarjuk átélni, akár egy könyv erejéig is? Hogy utána sokkal jobban örüljünk a saját kis bogárszaros életünknek? Nem tudom, nem tudom.:) Ez nehéz kérdés. Mindenesetre én igyekszem kerülni őket.
Azért reméltem, h vmi szép befejezése lesz. De ha már szomorú, legyen végig az.
Joey,
sztem részben azért olvas az ember ilyet, ahogy Csenga is írta, mert nem árt tájékozódni, hogy mi folyik-folyhat az életben a saját kis mikrovilágukon kívül. És lehet, hogy utána jobban tudunk értékelni dolgokat. Én sem vagyok mazochista, de néha nagyon pofán tud vágni egy-egy történet és lehoz a földre és talán erősít is valamit rajtam... Bár tény hogy, ha én magam is lehangolt vagyok, akkor biztos nem ilyen jellegű könyvet veszek kezembe, ahol szintén minden sz@r.
Csatlakoznék Csengához és szeeehez, bár talán fájdalmas vagy kellemetlen, azért időnként érdemes lehet kitekinteni, hogy mi van azon kívül, amit ismerünk. Meg aztán ha minden megy simán, a maga útján, akkor nincsenek kérdések sem, pedig néha szintén érdemes kérdéseket feltenni, és az ilyen könyvek nagyon jó gondolatébresztők. (Már ha csak azt nézzük, hogy ezt a beszélgetést is egy ilyen könyv indította el. :D) Ezzel egyébként nem azt mondom, hogy nincs igazad, Joeymanó, mert én is inkább a nem-depis könyvek felé hajlok, és igyekszem mindig legalább egyet beiktatni két komolyabb közé.
A másik dolog, ami még eszembe jutott, hogy előfordulhat, hogy a történet mellékes, és érdekesebb az, ahogyan a könyv meg van írva, nem? Például A francia hadnagy szeretőjében szerintem magánál a sztorinál nagyjából ezerszer izgalmasabb a narráció. Vagy ott van az egyik nagy kedvencem, P. G. Wodehouse, akinek szinte minden könyvében ugyanaz történik, de kit érdekel, mikor annyira vicces és bravúros a nyelvezete?
De mondjátok, ha másképp látjátok.
Ez csak az én meglátásom, mert én nem szeretek szomorú dolgokról hallani. Igyekszem nagyon optimistán élni az életem. És gondolom azért ti is kicsit.:) De egyszer el szeretnék olvasni egy falhozvágós könyvet, olyat amit ti illettetek így, mert kíváncsi vok, én hogyan állnék hozzá. Írok is erről egy posztot, h lehet nekem ajánlani ilyeneket.
Tökjó, h nem néztetek ki a lüke kérdésemmel. Jó volt megismerni a véleményeteket. Köszönet érte.:)
Bridge, nekem fontos a történet. Igyekszem mindig olyan könyveket keresni, aminek a története még ismeretlen számomra, ha teljesen új. Persze emellett, lehet bármilyen jó a történet, ha unalmasan van megírva. Én Oscar Wilde Dorian Grey arcképét tudom felhozni példának, aminek a fülszövege egy zseniális történetet rejtett, de Wilde stílusa nem tetszett. Ezzel szemben lehet akármilyen jó is a stílus, ha a történet uncsi. Szal a kettőnek együtt kell járnia sztem. Ezt akartam csak ebből kihozni.:)
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
"Books are, let's face it, better than everything else." (Nick Hornby) Azaz, szintén Hornbyval szólva, egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója

Ausztrál Tom
hát igen, ez a könyv nem úgy szuper, hogy csapkodjuk a térdünket a nevetéstől... creepy- ez jó szó rá...
erre nem is emlékeztem, hogy hiperaktívnak diagnosztizálták. mondjuk a hiperaktívak nem ilyen ijesztőek sztem....!