Azon a reggelen, amikor az utolsó Lisbon lány is véget vetett az életének - ezúttal Mary, ugyanúgy altatóval, mint Therese -, a két mentős már úgy érkezett a helyszínre, hogy pontosan tudták, hol van a késes fiók, a gáztűzhely és a gerenda a pincében, ami elbír egy kötelet. Kiszálltak a mentőautóból, szerintünk szokás szerint túl lassan. - Nem a tévében vagyunk, emberek, ennél gyorsabban nem megy! - mormogta a kövérebbik. Kivette a nehéz lélegeztetőt és az újraélesztő készüléket, és nekiindult a hatalmasra burjánzott bokrok mellett, át az elvadult pázsiton, ami tizenhárom hónapja, mielőtt a bajok elkezdődtek volna, még szelíd volt és makulátlan.

Egészen furcsán kezdődött a kapcsolatom az Öngyilkos szüzekkel. Néhány hónappal ezelőtt elkezdtem kapni a jeleket: valahogy többször elém került mindenféle helyeken ez a cím, és egészen misztikus módon, mert a jó égnek se akart kiderülni róla semmi, mindenhol csak elszórva láttam a címet és/vagy az író nevét. Nemrégiben aztán úgy döntöttem, hogy ez a sok jel már tényleg jel, és a Google-t ráuszítottam Jeffrey Eugenidesre és a regényre, ami végképp meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom. És miután a könyvtárnak sikerült feldolgoznia a kötetet, eljött az én időm...

Gross Point, Michigan. A 13 éves Cecilia Lisbon öngyilkosságot kísérel meg. Az utcában lakó egyik fiú rejtélyes módon épp időben bukkan fel a fürdőszobájában ahhoz, hogy megmentse, de Ceciliát semmi nem tartja vissza: egy hónappal később gondoskodik arról, hogy már ne lehessen megmenteni. A regény meg nem nevezett, többes szám első személyben regélő elbeszélői ezután arról az egy évről számolnak be, amely során a Lisbon család egyre jobban befordul, az utolsó hónapokban már ki sem jönnek a házból, és végül a négy idősebb lány is öngyilkos lesz. Az elbeszélők az utcában lakó fiúk, akik az öngyilkosságok idején (és már előtte is) a megszállottságig belehabarodtak a Lisbon lányokba: figyelték őket, gyűjtötték a hozzájuk tartozó holmikat, figyelték a házbeli életüket... és a nagy figyelemben talán elszalasztották, amikor a lányok tényleg szóltak hozzájuk. Az öngyilkosságok történetét sok évvel később mesélik el, a jelek szerint felkerestek mindenkit, aki bármit is tudott a lányokról vagy bármilyen információja volt az esetről, katalogizálták a megmaradt emlékeiket, és szabályos nyomozást folytattak ebben az ügyben, amit szerintük senki nem értett meg igazán. Soha nem derül ki, hogy pontosan kik is ezek a fiúk és kinek, mikor mesélik el a történet, mindenesetre nagyon hatásos.

Az a szörnyű érzésem van, hogy nem tudom teljes mértékben értékelni ezt a regényt, vagy van valami, amit nem bírok felfogni belőle. Misztikus. Mindazonáltal teljesen magával ragadott, alig bírtam letenni, pedig őszintén szólva az öngyilkosság és ehhez hasonló témák engem nem különösebben szoktak vonzani. Viszont Eugenidesnek lehet valami isteni adottsága, amivel megfogott: imádtam, ahogy a fiúk rajongásáról írt, és arról, hogy rácsodálkoztak minden apró részletre a lányokkal kapcsolatban. Eszméletlen. (Nahát, ha háromszavas ajánlást kellene írnom a könyv hátuljára, már elég jól állnék.) Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogyan csináltak ebből a történetből filmet, pedig csináltak.

És végül a fordításról: egy kicsit szokatlan volt, hogy a Mr és Mrs helyett a fordító Lisbon urat és Lisbonnét használt, de be kell valljam, ez előbb megtetszett, és csak utána jöttem rá, hogy furcsa. Volt viszont néhány következetlenség: ha urazunk, talán nem kellene benne hagyni sehol a Mrs-t vagy Misst, mert nem szép, hogy finom legyek. De az apró hibáktól eltekintve nagyon kellemes a fordítás.