This family I'm telling you about seemed to have more children, and naughtier children, than any other. There were so many of them that I shan't even tell you their names but leave you to sort them out as you go along, and add up how many there were. But even their parents has to think of them in groups - there were the Big Ones and the Middling Ones and the Little Ones and the Littlest Ones; and the Baby. The baby was really a splendid character. It had fat, bent legs and its nappy was always falling down round its fat, pink knees; but it kept up with the children to the last ounce of its strength. It talked a curious language all of its own.

Egyik kedvenc filmem a Nanny McPhee (bizony, néha még sírni is szoktam rajta), és már nagyon régen szerettem volna elolvasni Christianna Brand eredeti történeteit Matildáról, arról az ominózus varázsdadáról. Még tavaly év végén megvettem a három történetből álló Matilda-multipakkot, és a vizsgaidőszak vége éppen ideálisnak tűnt ahhoz, hogy jobban elmélyedjek a témában.

Történetünk abban a korban játszódik, amikor még szokványos volt, hogy a családoknak sok gyerekük volt - ám a Brown család még itt is kilóg a sorból, hiszen nekik még a soknál is több gyerekük van (annyi, hogy voltaképpen soha nem derül ki, pontosan hányan is vannak). Ez persze nem gond, viszont a Brown gyerekek szörnyen, szörnyen csintalanok és minden dadát, nevelőnőt, francia kisasszonyt, cselédlányt elrettentenek a Brown-háznak még a környékéről is. Lassan a família összes ismerőse pedzegetni kezdi, hogy itt már csak Matilda dadus tudna segíteni - azonban az ő holléte ismeretlen, egészen addig, amíg egy szép napon fel nem bukkan a családnál és el nem kezdi áldásos tevékenységét, ami általában csak a botjával való koppantásra korlátozódik, de a kedves internetező gyerekek elhihetik nekem, hogy elég hatásos az is, így a Brown csemeték szépen-lassan azon kapják magukat, hogy a rosszalkodást már tartják olyan jó bulinak, Matildát viszont egyre kevésbé látják elrettentően csúnyának, ráadásul még Adelaide nagy-nagynéni szerető gondoskodásától is megmenekülnek.

Azért nem kell aggódni amiatt, hogy a kedves Brown gyerekek belebetegszenek a nagy jóságba, hiszen akkor nem lehetne folytatást írni. Matilda dadus távozása után ugyanis mindent elfelejtenek, és igencsak hasznukra válik a további kopogtatás a Matilda-trilógia második és harmadik részében. Igazából mind a három könyv azonos szerkezetű, bár más helyszeneken játszódnak, és Brand javára lehet írni, hogy igencsak változatos csínytevéseket talál ki a gyerekeknek, akik semmit nem próbálnak ki kétszer. Mindezt pedig Edward Ardizzone (a szerző unokatestvére) rajzai díszítik, amiket egyébként nagyon szerettem.

Meg kell hogy mondjam, most az a ritka eset áll fenn, hogy a könyvből készült adaptáció még mindig sokkal jobban tetszik, mint maga a regény. Tény, hogy nagyon aranyosak Christianna Brand történetei, de szerintem Emma Thompson forgatókönyvírói aranykeze nagyon jót tett a történetnek, sokkal színesebb és mulatságosabb lett (és persze összetettebb is), bár ő meg eltette láb alól Brown anyukát. (De hát a tojás meg az omlett, ugye...) Szóval valószínűleg a filmet többször is meg fogom nézni, mint ahányszor újraolvasom a meséket, és epedve várom a második részt, amelyet állítólag az idén mutatnak be, és ami a Nanny McPhee and the Big Bang címet viseli.

Miestas kezdeményezéséhez csatlakozva szeretném bemutatni a macskámat, aki a háttérből a szálakat mozgatja. Igen, igazából ő diktálja nekem a bejegyzéseket. Íme tehát Monty:

A gyerek irodalmi érdeklődésére igen hamar fény derült, itt éppen egy James Bond-összesen próbálja átrágni magát:

- Én azt gondolom, hogy ilyet... - és levegőért kapkodott szegény -, ilyet nem lehet csinálni!
- Milyet? - kérdeztem.
- Az irodalom az egy szentség! Nem írhat csak úgy bárki könyvet!
Mélyen egyetértettem vele. Az irodalom szentség, igen.
Éppen úgy, mint az evés, az ivás, a játék, az alvás, a szeretés. És persze, a szarás. Ezek mind az élet szentséges dolgai.

Az az igazság, hogy amikor 2002-ben megjelent az Állítsátok meg Terézanyut!, nem olvastam, mert tele voltam mindenféle idióta előítélettel, amelyekből szerencsére azóta már kigyógyultam, viszont Terézanyu kalandjainak első részével a mai napig nem ismerkedtem meg (bár a rettenetes filmverzót már láttam, huh). Tervbe van véve persze, de most úgy hozta a sors, hogy a folytatást, a Nesze Neked Terézanyu!-t hamarabb volt alkalmam elolvasni.

Szóval Terézanyu most visszatért. De mi is történt vele hét év alatt? Főhősnőnk, Kéki Kata élete az írónő, Rácz Zsuzsa éltéhez hasonlóan nagy fordulóponthoz érkezett 2002-ben: megjelent első regénye, nagy sikert aratott (bár egyes források szerint mindennek hátterében egy Lajos nevű kamionsofőr áll), saját lakásba költözött (egyedül), de szerencsére a barátai még a régiek, valamint a pasi- és álláskeresést sem adja fel. Ám sikeres íróként is annyi, de annyi buktató vár rá, legelsők között is maga a Terézanyuság. Kata továbbra sem tud kibújni a bőréből, igyekszik megmenteni mindenkit, aztán igyekszik visszafogni magát mindenki megmentésétől és igyekszik nem lelkifurdalni. (Persze azért lelkifurdal. Valamit csak kell csinálni.)

Szóval a Nesze Neked Terézanyu! egy rettentően vicces regény: sokszor hangosan visongtam a nevetéstől (igen kínos az éjszaka közepén), hiszen Kata nagyon szellemes és mindenen tud nevetni. Főleg önmagán.

És az is igaz, hogy a Nesze Neked Terézanyu! egy rettentően szomorú könyv: hét évvel az előző regény után mind a szerző, mind a főszereplő is rengeteg új tapasztalattal és bölcsességgel gazdagodott, és persze új problémákkal szembesült, új döntéseket kellett meghoznia. Ez a történetmesélésre is rányomja a bélyegét: Kata állandón reflektál, minden eltöpreng, emlékezik, analizálja saját magát és másokat (majd összefut Freuddal a fürdőben), apró darabokra cincálja saját magát és minden egyes tettét, és ezt nem lehet fájdalommentesen csinálni. Ilyen az élveboncolás, bocs – talán nem is kell bemutatni ezt az érzést. Néha nekem nem is tetszett igazán, hogy Kata minden történésen órákig rágódik, de rájöttem, hogy én is ilyen vagyok. Meg is jegyzi valahol a regény elején, hogy ez a bölcsészlét: problémákat kreálunk és aztán azon vekengünk. Hát nagyjából.

Nem mondom, hogy Kéki Kata egy teljesen szimpatikus szereplő volt, de ahogy már fent észrevételeztem, nagyon sokszor az idegesített benne, ami saját magamban is idegesít, és amikor olyan döntéseket hozott, amiket én is hasonlóképpen hoznék meg. Azt hiszem, jókor jött, hogy éppen most olvastam ezt a regényt, amikor magam is a nap 24 órájából 23 és felet azzal töltök, hogy a jövőmről tépelődök, élveboncolok és lehetőségeket mérlegelek. Jelentem, nekem se egyszerűbb, de jólesett ezt egy regényben is elolvasni.

Még valami. Olvasás közben azt éreztem, ez a könyv annyira adja magát arra, hogy megzenésítsék (Kata meg is említi a Pop, csajok, satöbbit, amikor kap egy válogatáscédét). Íme tehát az én Terézanyu-soundtrackem:

1. Lenka: The Show
2. Bryan Adams: You've Been a Friend to Me
3. Stiff Dylans: Ultraviolet
4. The Fray: How to Save a  Life
5. William Shatner: That's Me Trying
6. Toby Keith: I Wanna Talk About Me
7. OK GO: A Million Ways
8. Lou Reed: Perfect Day
9. Jamie Cullum: Gran Torino
10. U2: With or Without You
11. The Box Tops: The Letter
12. Regina Spektor: Fidelity

Egy fiatal tudomány - nem is oly rég - azt a meglehetősen kétélű igényt támasztotta, hogy kézírásból többet olvasson ki, mint amennyi a szöveg írójának szándékában állhatott. Ez a lehetőség egyeseket egyenesen elbűvölt, mások egyfajta társasjátékot láttak a kézírás elemzésében, megint mások, a "felvilágosultak" ezt a tevékenységet a kártyavetéssel, a csillag- és tenyérjóslással minősítették azonosnak. Mióta azonban egyetemeken is tanítják a grafológiát, a kételkedők is óvatosabban ítélkeznek.

Még múlt év végén kezdtem el olvasni Az aláírás grafológiáját, ugyanis lelkifurdaltam, hogy milyen régen foglalkoztam már a témával, pedig... A jelek szerint azonban rendkívül jól tűröm a furdalást, ugyanis sikerült egészen mostanáig elhúznom az egyébként nyúlfarknyi (155 oldal tartalom- és irodalomjegyzékkel együtt) könyv olvasását, és valószínűleg a szégyen gyorsította fel befejezést is. Komolyan, rosszul vagyok magamtól ilyenkor.

De valószínűleg a lelki életem keveseket érdekel, szóval talán rátérnék magára a könyvre. Dr. Albert Langet nem ismerem, de azt még az ovisok is tudják, hogy a svájci Alfons Lüke nagy névnek számít a grafológia történetében. Kettejük együttműködéséből született meg ez a könyv, ami kifejezetten arról szól, mit állapíthatunk meg, ha csak egy aláírás van előttünk és nem teljes kézírás. Az első rész általános írástulajdonságokat mutat be, majd az aláírások természetéről olvashatunk, gyakorlati példákon szemléltetve. Ez mind nagyon érdekes, de szerintem teljesen ellentmondásos, hiszen nem grafológus szakképesítésű olvasókhoz szól, ellenben amikor már az aláírásokat elemezgeti, olyan következtetéseket von le, amelyeknek az útját a laikus nem tudja végigkövetni, csak rácsodálkozik a végeredményre - ezért lenne érdemes ráírni a könyvre, mint ahogy a kaszkadőrmutatványoknál elmondják, hogy otthon azért ne próbálják ki. Ugyanis a kézíráselemzéshez is - mint minden máshoz - kontextusban kell gondolkodnunk, aláírást önmagában csak a nagyon profik elemezhetnek felelősségteljesen (már ha egyáltalán). Szóval ha valaki a könyv olvasása után megállapítja a szomszéd néniről, hogy kínozza a kanárit, vagy a főnökéről, hogy egy állat, azért fontolja meg még egyszer, mielőtt rágalmazási perbe keveredne...

A kötet utolsó két nagy fejezetében híres emberek aláírásainak elemzését találjuk, számomra ez volt a legérdekesebb rész, de közben azon gondolkodtam, hogy ez meg azért furcsa, mert ha már ismerem valakinek a személyiségét, akkor nem nehéz ugyanarra rájönni a kézírásából... Viszont ha meg visszafelé gondolkodunk, akkor ez jó kis igazolást szolgáltathat a grafológiában kételkedőknek. Egyébiránt neves magyar emberek aláírásai is megtalálhatóak a könyvben - gondolom, a hazai közönség megnyerése érdekében -, ezt a fejezetet W. Barna Erika követte el, akinek a neve érdekes módon a magyar vonatkozású fejezet elején kívül sehol sem szerepel (ennyit a szerzői megbecsülésről), és egy magyar nyelvű szakirodalom-ajánló is figyel a könyv végén.

Attól tartok, a szükségesnél gonoszabb voltam ezzel a szegény kötettel, de akár grafológusként, akár laikusként olvastam, mindig találtam benne valami szerkesztési visszásságot, de ezzel nem a könyvben leírtak igazságtartalmát akarom megkérdőjelezni, hiszen kétségkívül jó szakemberek kezéből került ki a munka. Összességében azonban nálam csak az "egynek jó" kategóriába került be.

Nahát, nahát. Tegnap Heloise volt olyan drága, és megtisztelt egy Kreatív Blogger-díjjal (ami ezúton is köszönök szépen), és míg én éjszaka ezen a poston gondolkodtam, Csenga és Hannamarie, majd pedig káááá is meglepett eggyel. Mindannyiótoknak nagyon szépen köszönöm a díjat, és azt is, hogy olvastok.

További teendők:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte. Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hölgyek!

2. A logót ki kell tennem a blogomba. (Megy ez nekem.)

3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam. (Eddig jók vagyunk.)

4. Írni kell magamról 7 dolgot. (Hű.)

a) Van egy macskám, akit imádok, és aki annyira intelligens, hogy tolerálja szenvedélyemet az olvasás iránt, és soha nem zavar közben. Még azt sem bánja, ha az éjszaka közepén világolok és vihogok.

b) Feminista vagyok.

c) Utálok telefonálni. De nagyon. Hamarabb megírok 10 emilt, minthogy egyszer felvegyem a kagylót.

d) Nagyon érdekel a fair trade és az eco szemlélet/életmód.

e) Imádok válogatáscédéket csinálni, és a hornbysták tudják, hogy ez azért komoly dolog, olyat nem kaphat akárki. ;-)

f) Az olvasáson kívül a legnagyobb hobbim még a levelezés és a képeslapcsere (Postcrossing), ami pénzt nem könyvre költök, azzal közvetlenül a Magyar Postát támogatom.

g) Oda vagyok Colin Firth filmjeiért. ;-)

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blogos társamnak. (Nem gond.)

Szeretném továbbadni a díjat...

Heloise-nak és Zenkának; nagyon örülök, hogy megismertelek benneteket és a blogokat, annyira tetszik, ahogy írtok!

Lobonak, mert Nick Hornby könyvajánlói után az ő olvasónaplóját ismertem meg először, és nagyon inspirált.

Csengának; mert imádom a lelkesedését!

Hannamarie-nak, mert szép a profilképe, és mert olyan szépen ír, hogy tátott szájjal olvasom az ajánlóit, és egyszer szeretném látni, amint olvas.

Lobonak (megint, bocs) és Natashának a Freeblog könyves aloldal miatt - mert mi a kreatív, ha nem az?

Melissának, a gyerekkönyvek szeretete és Khemiri miatt (többek között).

6. Be kell linkelnem õket. (Megvan.)

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról. (Mindjárt.)

Annyi izgalmas dolog történik mostanában a könyves világban, hogy csak kapkodom a fejem!

Január elején-közepén számos más könyvesblogerrel együtt engem is megkeresett Buzai Csaba, az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár könyvtárosa, és mesélt egy szuper kezdeményezésről. Ismeritek a Veszíts el egy könyvet! játékot, a BookCrossing magyar unokatestvérét? Nagyon egyszerűen működik: ha van olyan könyved, amit szívesen megosztanál másokkal, és nem bánod annyira, ha nem látod viszont, akkor csak annyit kell tenned, hogy regisztrálod a játék honlapján, elárulod, hogy hol és mikor fogod elveszíteni és érzékeny búcsút veszel a könyvtől. Aztán valaki majd szépen megtalálja, ő is jelzi ez az oldalon és boldogan olvas. És így tovább, a végtelenségig.

A játék márciusban ünnepli majd a második szülinapját, amit egy remek kis akció fog elővezetni: a könyvtár tervei szerint februártól minden nap megjelenik majd a játék blogján egy-egy könyvesblogger által írt ajánló, ami már önmagában is szuper dolog (ugye? ;-D), de ami még ennél jobb, hogy a szóban forgó könyvet meg is nyerheted egy olvasás erejéig, ugyanis a bejegyzéshez naponta egy kérdés is tartozik majd, és aki azt adott nap éjfélig emilben megválaszolja, megnyerheti a könyv elolvasásának és elvesztésének a jogát. A könyvtár vállalja, hogy beszerzi a köteteket és elpostázza a nyerteseknek, akik pedig becsületszóra megígérik, hogy olvasás után újra elveszítik azt.

Rettentően örülök, hogy részt vehetek ebben a játékban - pillanatnyilag egy ajánlás erejéig, de tervezem, hogy magam is szabadon eresztek majd egy könyvet. Sok fejtörést okozott, hogy mit is válasszak (végül kalapból húztam ki a nyertes kötet címét), és egyelőre nem is árulnám el, hogy melyik könyv nyert, de annyit bizton állíthatok, hogy nagyon kedves könyvem. Az ajánlást a maga idejében majd elolvashatjátok a Veszíts el egy könyvet! blogján és itt is, a fejleményeket pedig igyekszem majd nyomon követni. Már rém izgatott vagyok és remélem, minél többen játszotok majd!

Nyílt az ajtó, és bejött Adam, toronymagasan. Rögtön kisebbnek látszott minden, akár egy babaszobában.
"Jaj istenem! - hökkentem meg, és rohamszerűen elengedtem Kate lábacskáját. - Mit akarhat?"
Talán nem hitte el, milyen szörnyű a sortom, és meg akarja nézni még egyszer.

From: editor@groovypublishinghouse.hu
To: marian@yahoo.ie

Kedves Ms Keyes!

A Groovy Publishing House nevében is köszönöm, hogy megtisztelte kiadónkat első regénye, a Görögdinnye kéziratával. Mindig szívesen olvassuk pályakezdő írók kéziratait, most pedig külön örömömre szolgált, hogy az Ön igen szórakoztató művével megismerkedhettem. Igaz, hogy könyvének nem volt éppen zökkenőmentes a bemutatkozása kiadónknál, mivel először - a cím alapján - a kertészeti szakkönyvekkel foglalkozó kollégához került, aki hamarosan felismerte a tévedést, mikoron is elolvasta az első pár oldalt, és megtudta, hogy a főhőst gyermeke születésének napján elhagyja a férje. Innen kéziratát - szintén egy apró hiba folytán - továbbították a szociológiai szakkönyvekkel, majd pedig az önsegítő könyvekkel foglalkozó kollégámhoz. Remélem, elnézi nekem késedelmes válaszomat, mivel az én kezembe csak a beérkezés után másfél hónappal jutott el a szöveg, amikor az éppen elvonón lévő önsegítős kolléga asztalán pakoltam, hogy átvegyem a feladatait. De az egy másik történet.

Hogy a lényegre térjek, Ms Keyes, igazán élveztem a Görögdinnyét, úgy gondolom, a GPH ígéretes tehetségre bukkant az Ön személyében, és a későbbiekben a kettőnk együttműködése gyümölcsöző is lehet, ha fogalmazhatok így. A jövőbeni jó kapcsolat megalapozásához azonban szerintem nagyon fontos az őszinteség a kezdetektől, ezért, Ms Keyes, remélem nem fogja sértésnek venni a szövegével kapcsolatos megjegyzéseimet, amelyekből további karrierje során sokat profitálhat majd.

Először is, nem hagyhatom szó nélkül, hogy bármilyen élvezetes is a regény, de szörnyen túl van írva. Drága Ms Keyes! Tudom, narrátora az őt ért csapás után biztosan elvesztette a hitét az emberiségben, de kérem - kérem! -, ezt ne az olvasókon bosszulja meg. Fölösleges mindent négy különböző módon elmondani. Ezzel csak ismétli önmagát. Ugyanazt mondja el más szavakkal. Ugyanazt a gittet rágja bekezdéseken keresztül. Gondolom, érti, mire akarok kilyukadni.

Ha már a bekezdéseknél tartunk: sok. Nagyon sok. Nem tudom mire vélni, Ms Keyes, hogy szinte minden mondatnak új bekezdést szentel. A szöveg figyelmes tanulmányozása során leszűrtem, hogy ezt a stílus és a gondolatok ritmusa itt-ott megköveteli, de legalább ugyanennyi esetben az új bekezdés használata teljesen indokolatlan. Esetleg a számítógépén beragadt az Enter billentyű? Kérem, ha ilyen jellegű gondja van, azonnal tájékoztasson, és kiadónk szívesen az Ön rendenlkezésére bocsát egy új klaviatúrát.

Remélem, belátja, milyen fontos orvosolnunk a felesleges szövegelés és bekezdések problémáját. Ezek a túlkapások nemcsak a szemet és a stílusérzéket bántják, de a szöveg terjedelmét is rendkívül megnövelik. Kalkulációim szerint a könyvet jelenlegi állapotában csak két kötetben tudnánk kiadni, ami, nézzünk szembe a tényekkel, botorság és nem kifizetődő. Idén nem divatosak a kétkötetes regények, a jövő évi trendekről pedig majd csak a tavaszi könyvvásár után tudok nyilatkozni.

Ami magát a történetet illeti, rendkívül élvezetes és szórakoztató. Rengeteget derültem rajta, és az önsegítő könyvekkel foglalkozó kollégám is azt írta a minap, az Ön regénye sok kellemes percet szerez neki az elvonón. (Utólagos engedélyével bátorkodtam beküldeni neki egy másolatot. Ráfér.) Azt hiszem, értő közönségre fog találni mind a szinglik, mind pedig a kisgyermekes anyukák körében (a szingli kisgyermekes anyukákról már nem is beszélve). Nagy örömmel láttam, hogy főhőse tragikusan induló történetét mégis mennyi iróniával adta elő. Be kell vallanom, imádtam Claire családját: ennyi flúgos egy rakáson! Különösen kedvencem Claire édesapja volt, aki vállvetve végzi a házimunkát és viseli a kertész terrorját. Mondja, Ms Keyes, ez mindennapos Dublinban?

Ami a szerelmi szálat illeti, nem találtam különösen eredetinek, de kielégítő. Azért lássuk be, a regénynek más erősségei is vannak, szerencsére. Amire szeretném felhívni a figyelmét a későbbiekre: szívesen vesszük, ha bizonyos kényes témákat is beemel a regényébe, mint a drogfogyasztás vagy a szülés/elhagyatás utáni depresszió. Csak támogatni tudjuk. Tényleg. Még érdekesebb lenne, ha esetleg egy-két felmerülő hasonló témát problematizálna is, nemcsak megemlítene.

Nagyon kedves, hogy a nyelvi korlátokra gondolva magyar nyelvre lefordítva küldte el számunkra a könyvét. A magam részéről kíváncsi volnék az eredeti szövegre is, ugyanis attól tartok, magyar fordítója itt-ott kicsit slendrián volt - de ez már nem az Ön felelőssége.

Még egy köszönöm, hogy megtisztelt kéziratával, és remélem, mihamarabb megállapodhatunk a kiadás részleteiről. Amennyiben van másik elkészült vagy alakulóban lévő műve, örülnék, ha azt is eljuttatná hozzánk.

Tisztelettel:

Edi T. Or
Groovy Publishing House

G. B. Shaw: Pygmalion

THE FLOWER GIRL [quite overwhelmed, and looking up at him in mingled wonder and deprecation without daring to raise her head] Ah-ah-ah-ow-ow-ow-oo!    
THE NOTE TAKER [whipping out his book] Heavens! what a sound! [He writes; then holds out the book and reads, reproducing her vowels exactly] Ah-ah-ah-ow-ow-ow-oo!    
THE FLOWER GIRL [tickled by the performance, and laughing in spite of herself] Garn!    120
THE NOTE TAKER. You see this creature with her kerbstone English: the English that will keep her in the gutter to the end of her days. Well, sir, in three months I could pass that girl off as a duchess at an ambassador's garden party. I could even get her a place as lady's maid or shop assistant, which requires better English. Thats the sort of thing I do for commercial millionaires. And on the profits of it I do genuine scientific work in phonetics, and a little as a poet on Miltonic lines.

Valószínűleg nem sokaknak kell bemutatni Shaw Pygmalion című darabját, amelyet, ha színházban nem is láttak, sokan a My Fair Lady alapján ismernek (és amit nemrégiben végre nekem is sikerült megnézni). Bár Higgins professzornak bármikor kiosztottam volna két nagy sallert (egyet azért, mert mindig bunkózott Elizával, a másikat pedig azért, mert nem szeretem a fonetikát), nagyon élveztem a prof és a kis virágoslány osztozkodását, Pinkerton ezredes közreműködésével. Hiába, nekem is gyengéim az "átváltoztatós" történetek... Kíváncsi voltam, a film után milyennek fogom találni magát a színdarabot - nos, legelőször is színesnek, ugyanis végig Audrey Hepburnt és Rex Harrisont láttam magam előtt. De alapjában véve a dialógusok nagyon hasonlóak (szóval ugyanannyira mókásak), bár a zene... a zene nagyon hiányzott. Zene helyett viszont Shaw egy szép hosszú elő- és utószóval kárpótolt: az elősző talán lehetne az alcíme az "Óda a fonetikához", az utószó pedig "Egy kísérlet utóélete, avagy ki mint veti ágyát, úgy arat."  Be kell vallanom, engem nagyon megleptek Shaw befejező szavai: nem egészen olyan véget képzeltem el a történetnek, mint amilyet ő leírt.

Ja, meglepi: a musical egyik dala, Jamie Cullum által újragondolva.

Milyen jó, hogy feltalálták az egyetemet, különben még mindig tátongana a műveltségemben egy hatalmas, G.B. Shaw alakú lyuk. Tanultam már róla korábban, de még semmit nem olvastam tőle. A Shaw-hatást külön érdekes ízt adott a darab, ami közvetlenül utána következett az olvasmánylistámon, egy régi nagy kedvenc...

Oscar Wilde: The Importance of Being Earnest (Bunbury, avagy jó, ha szilárd az ember)

Jack.  Gwendolen, it is a terrible thing for a man to find out suddenly that all his life he has been speaking nothing but the truth.  Can you forgive me?
Gwendolen.  I can.  For I feel that you are sure to change.

Oscar Wilde régóta nagy szerelmem, és az Importance of Being Earnest című vígjátékából készült film pedig szintén kedvencem, már számtalanszor láttam. Azt hittem, már a darabot is olvastam korábban (úgy illett volna), de valószínűleg annyira maga alá terített a filmes élmény, hogy megfeledkeztem róla. Most ismételtem az egyetemnek kell köszönetet mondanom, hogy hatalmi szóval rávevett a bunburyzésre - nyilvánvalóan nem bántam meg.

De mi is az a bunburyzés? Világraszóló találmány, amit a két londoni világfi, Algernon 'Algie' Moncrieff és Jack Worthing halált megvető bátorsággal gyakorolnak. Jack bácsinak vidéki háza van, gyámleánnyal, nevelőnővel és mufinnal, Londonban pedig egy kitalált öccse, akihez felutazhat, ha szórakozásra vágyik. Algie ezzel szemben képzeletbeli Bunbury barátja betegágyánál hullatja a könnyeit, ha vidéki életre szomjúhozik. Vígjátékhoz méltóan aztán ebből mindenféle kalamajkák lesznek, szerelem és egyéb katasztrófák, és persze nem hiányozhat az angol irodalom mumusa, a nagynéni sem. És mindez Wilde stílusában: hiába tudom szinte szóról-szóra a darabot, még mindig nagyokat nevetek rajta, hiszen nagyjából minden második mondat egy önmagában idézhető szellemesség vagy bölcsesség - nemhiába volt ez a darab Wilde egyik legnagyobb sikere. (Nálam is: mióta csak először láttam, az uborkás szendvicsről mindig ez jut eszembe.)

Lobo nemrégiben engem is megkért, hogy állítsak össze egy listát az évtized 50 legjobb könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy részt vehettem és nagy taps Lobónak a munkájáért - nem semmi meló lehetett összefésülni a listákat. Az összesített eredményt itt olvashatjátok.

Mielőtt nyilvánosság elé tárnám az én választásaimat, egy-két dolgot megjegyeznék elöljáróban. 50 helyett csak 28 könyv szerepel a listámon, aminek több oka is van. Egyrészt az évtized kezdetén még csak 13 éves voltam, és lássuk, nem sokan vannak, akik a 13. szülinapjukig elérik a line 3-at a Bookline-on. Másrészt az évtized nagyobbik részét a klasszikusokkal töltöttem, és csak az utóbbi pár évben figyelek jobban a friss megjelenésekre. Azt meg nem akartam, hogy bármit beledobáljak a listába, csak meglegyen az 50 cím, így aztán beértem ennyivel. Ezzel nem a bizonyítványomat akarom magyarázni, ezek csak a tények.

Íme tehát a nagy mű - Best of 2000-2009 - Bridge szerint

1. Lucy Maud Montgomery: A kék kastély

A Montgomery-életmű szerintem legkülönösebb darabja: szépszomorú regény kicsit nagyobb kislányoknak arról, hogy sohasem késő, hogy mindig lehet boldognak lenni és hogy igazából mennyi csodálatos dolog van ezen a világon.

2. A. S. Byatt: Mindenem

A krimi és a szépirodalom románca, minden létező értelemben. Két viktoriánus költő magánélete, és egy nyomozás, amelyre a lelkük mélyén még a posztstrukturalisták is vágynak. Zseniális, csodaszép és letehetetlen.

3. Cornelia Funke: Tintaszív (Korábbi cím: Bűvölet)

Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig is törtem a fejem, mi módon lehetne megoldani, hogy egy szépen napon eltűnjek egy könyvben. Nos, a formula Cornelia Funke kezében van, aki nem csak ezt újította, hanem kitalált egy olyan bűvös világot, amelyben tényleg érdemes elveszni.

4. Jonas Hassen Khemiri: Montecore – Egy párját ritkító tigris

Khemiri fiatal, svéd-tunéziai származású szerző, és nem kicsit briliáns. A Montecore enyhén önéletrajzi ihletésű regény bizonyos Jonas Khemiri svéd-tunéziai származású szerző apjáról, egy segítőkész atyai barát közreműködésével. Nyelvi sziporka, komoly témák, és nem tudtam letenni.

5. Nick Hornby: A vájtfülűek brancsa

Egy hivatásos író/olvasó kalandjai a fikció erdejében, avagy olvassunk arról, hogy olvas Hornby. Havi olvasónaplók a megszokott hornbys stílusban és egy pár évre elegendő könyvajánlat, ami már csak azért is érdekes, meg ez a naplószerű recenzióírás nálunk a könyvesblogok és hasonszőrű fórumok világán kívül szerintem idegen.

6. Michael Cunningham: Az órák

A nő, aki írja, a nő, aki olvassa, és a nő, aki ő maga az. Nagyon szépen megkomponált, érzékeny regény, sok-sok intertextualitással.

7. Stephen Fry: A víziló

2009 utolsó harmadát azzal töltöttem, hogy erről a regényről rajongtam. Voltaképpen nekem Stephen Fry nevével szinte bármit el lehetne adni, egy kiváló regényt pedig akár még reggeli előtt is. Egy kis nyelvi zsonglőrködés, megfűszerezve egy kis polgárpukkasztással és némi cinizmussal – ha azt hiszed, hogy már mindent láttál, tévedsz.

8. Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Hornby egyik legjobbja. Nincs több hozzáfűznivalóm.

9. Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval

És akkor szerelmes lettem Johannes Vermeerbe. Chevalier hatalmas mágus, csodálatosan tud műalkotásokról írni, és mióta ezt a regényt olvastam, még a felhőket is más szemmel nézem. Chevalier legzseniálisabb könyve.

10. Nick Hornby (szerk.): Beszélgetés az angyallal

Először 16-17 évesen olvastam, aztán tavaly és tavalyelőtt megint, a köztes időben pedig a kötetben szereplő novellákon gondolkodtam. Klassz gyűjtemény, ami valahogy velem együtt változott az elmúlt pár évben – nagyon szeretem, és nem csak azért, mert Colin Firth is írt bele.

11. J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

Azon szerencsés generáció tagja vagyok, akik Harry Potterrel együtt nőhettek fel. És hogy miért az Azkabani fogoly? Szerény véleményem szerint ez a sorozat egyik legjobbja, és én különben is mindig Piton- és Lupin-párti voltam…

12. J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Eddigi életem egyik legklasszabb időszakában jelent meg, fantasztikus emlékeim fűződnek hozzá, az okklumencia órákat pedig a fentebb már kifejtett okból is külön feledhetetlennek tartom.

13. Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja

Viszlát galaxis, helló holisztikus nyomozás. Az Adams-től megszokott sziporka és agyviharok, most krimibe csomagolva.

14. Lévai Balázs: Bestseller – A világ nyitott könyv. Lévai Balázs világirodalmi beszélgetései

Az M1-en régebben futó, azonos című műsorból válogatott legjobb beszélgetések, Lévai Balázs útinaplóival fűszerezve. Mikor először olvastam, a kötetben szereplő írók nagy részét nem ismertem, ettől függetlenül imádtam. Lévai nem erőlteti az entellektüel figurát, felkészült, kíváncsi és az én érdeklődésemet minden esetben felkeltette az adott szerző iránt.

15. Orhan Pamuk: A nevem Piros

Krimi és miniatúrafestészet. Szerintem ez mindent elmond Pamuk nagyszerűségéről.

16. Anne Tyler: Fekete bárány

Azért szeretem Anne Tylert, mert mindig elhiteti velem, hogy nem is olyan szörnyű (bár annál mókásabb) hely ez a világ, és azért mindig történik valami jó – valamint ott találhatsz barátokra, ahol nem is várod. De Nick Hornby ezt sokkal jobban el tudná mondani.

17. Anthony Bailey: Vermeer – Delft látképe

Fantasztikusan részletes és izgalmas kötet legkedvencebb festőmről, Johannes Vermeerről és arról a Delftről, amit ő is ismerhetett. Az eddig legjobb könyv, amit Vermeerről olvastam.

18. Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Öt lánytestvér megmagyarázhatatlan halála – és egy próbálkozás, hogy mégis megmagyarázzák. Rettentően lehangoló, de kiválóan megírt regény.

19. Hugh Laurie: A balek

Jó szöveg, jó krimi, méltatlanul pocsék magyar fordításban.

20. Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Talán Harris nem legkiválóbb műve, de megmutatkozik benne az írónő sokszínűsége, fantáziája, játékossága. Novellák minden alkalomra.

21. Vámos Miklós: Apák könyve

Mert nyilvánvalóan kell írni egy családregényt is. Nem ez a kedvencem Vámostól, de szerintem kiválóan van megkomponálva és remekbe sikerült egy darab.

22. Helen Fielding: Mindjárt megőrülök! – Bridget Jones naplója 2.

Bár az első rész színvonalától jócskán elmarad, azért mindenképpen itt a helye. Kétségtelenül ebben a részben is voltak emlékezetes pillanatok és Colin Firthtől azt is megtudtuk, mi az a micsám – no és tagadhatatlan, hogy Helen Fielding nagy hatás gyakorolt rám, mikor személyiségem még igencsak képlékeny volt, így aztán nála lehet reklamálni, amiért Bridge olyan, amilyen.

23. Zadie Smith: Fehér fogak

A Montecore brit verziója, avagy milyen félig idegenként felnőni Londonban a kilencvenes években? Multikulturalizmus, ahogy addig még nem sokat láttuk, annak minden mókás és elgondolkodtató oldalával együtt.

24. Kazuo Ishiguro: Árva korunkban

Klasszikus angol nyomozó egy sokkal kevésbé klasszikus nyomozásban Sanghajban – és amiben Ishiguro igazán verhetetlen: egy bámulatosan megbízhatatlan narrátor.

25. Lemony Snicket: A balszerencse áradása

Az elborzasztóan nyomorúságos sorsú Baudelaire-árvák vérfagyasztóan izgalmas történetének első darabja. Nem tudom nem szeretni Snicketet, olyan jól ki van találva.

26. Agatha Christie: Életem

Az évtized első felét nagyjából azzal töltöttem, hogy oda-vissza átrágtam magam a Christie-életművön. Nagyon itt volt már az ideje, megismerjem Poirot és Miss Marple szülőanyját – mondhatom, Ms Christie önéletrajzban is ott van a szeren.

27. Umberto Eco: Bábeli beszélgetés – Minimálnapló

Mindenféle összegyűjtött Eco-agymenések. Nekem ez az egyik éjjeliszekrény-könyvem: mindig kéznél van, hogy elolvassak belőle egy-egy szösszenetet.

28. Lauren Weisberger: A főnöknőm egy boszorkány

Lehetne nagy leleplezés is az amerikai divatmagazinok világáról, de inkább csak egy végtelenül szórakoztató könyv divatról, a pályakezdő lét minden buktatójáról, a mókuskerékről és persze szerelemről.

Ugyanez képekben a Molyon.

Azt hiszem, ez a lista nagyjából lefedi az irodalmi étrendemet (amiből a jelek szerint az igazi ínyencségek kimaradnak, ugyanis egyet se olvastam a TOP 10-ben szereplő kötetek közül). Ez van. Bon apetit.

I am in my mother's room. It's I who live there now. I don't know how I got there. Perhaps in an ambulance, certainly a vehicle of some kind. I was helped. I'd never have got there alone. There's this man who comes every week. Perhaps I got there thanks to him. He says not. He gives me money and takes away the pages. So many pages, so much money. Yes, I work now, a little like I used to, except that I don't know how to work any more. That doesn't matter apparently. What I'd like now is to speak of the things that are left, say my good-byes, finish dying. They don't want that. Yes, there is more than one, apparently. But it's always the same one that comes. You'll do that later, he says. Good. The truth is I haven't much will left. When he comes for the fresh pages he brings back the previous week's. They are marked with signs I don't understand ... Here's my beginning. It must mean something, or they wouldn't keep it. Here it is. 

Itt ülök a számítógép előtt. Kellene írnom egy bejegyzést a Molloyról. mert ezt szoktam a csinálni a könyvekkel. Elolvasom őket, aztán írok róluk.  A Molloy egy regény. Samuel Beckett írta. Elolvastam. Bár jobb lett volna, ha nem olvasom el. Én magam választottam. Most már tudom, hogy nagyon buta dolog volt részemről. Bizony. Elmondom, hogy volt. Egy tanárom beszélt róla. Aztán kötelező olvasmány lett. Azt gondoltam, miért ne. (Most már azt gondolom, miért.) Kivettem a könyvtárból. Elolvastam az első oldalt. Majdnem elsírtam magam. Nagyon rossz volt. Azt hittem, soha nem fogom tudni befejezni. De befejeztem. És közben végig nagyon rosszul éreztem magam. Piszok rosszul. De nem sírtam egyszer se. Nem én. Nem tudom, hogy bírtam ki. Elmondom, miről szól a regény. Két részből áll. Az első részben Molloy beszél. Az anyja szobájában van. Nem nagyon tud mozogni. Muszáj írnia valamit. De nem tudja, mit. Azért csak írja. Egyszer el akart menni az anyjához biciklivel. Nagyon kalandos volt. Nem jutott el hozzá. Erről szól az első rész. A második részben Moran beszél. Ő egy ügynök. Meg kell keresnie Molloyt. Elindul a fiával. Gyalog, keresztül tökön-paszulyon. Mennek, mennek. Moran egyre rosszabbul lesz. Fáj a lába. Aztán elküldi a fiát biciklit venni. A fia vesz biciklit. Aztán már nem kell keresnie Molloyt. Hazamegy. Ez a történet. Persze van benne egy csavar. Azt nem mondom el. Elrontanám vele az élvezeteteket. És ez különben is metafizikus krimi. A krimiknek nem mondjuk el a végét. Ez a történet. Igazából nem hosszú. De nagyon sokáig tartott elolvasni. Nagyon utáltam. Ezt már mondtam, de nem győzöm hangsúlyozni. Ez minden. Nem esik az eső.

'There is,' said Father Brown dryly; 'and that is the real difference between human charity and Christian charity. You must forgive me if I was not altogether crushed by your contempt for my uncharitableness today; or by the lectures you read me about pardon for every sinner. For it seems to me that you only pardon the sins that you don't really think sinful. You only forgive criminals when they commit what you don't regard as crimes, but rather as conventions. So you tolerate a conventional duel, just as you tolerate a conventional divorce. You forgive because there isn't anything to be forgiven.'

Brown atya összegyűjtött kalandjainak krónikája volt az egyik könyv, amit még tavaly kezdtem el, de a befejezése már 2010-re csúszott, amit több okból is helyénvalónak is érzek. Egyrészt a Complete Father Brown Stories 800 oldalra rúg (bár önvédelemre nem ajánlanám, mert nagyon vékony papírra nyomtatták, így egy vékonyabb keményfedelű könyvvel nagyobbat lehet ütni), másrészt nem gondolom, hogy a Brown atya nyomozásait leíró 52 novellát okos dolog lenne egyhuzamban olvasni, így én általában két regény között olvastam egy-két történetet, vagy amikor máshoz nem volt kedvem.

Ennyit a mentegetőzésről, jöjjön a lényeg. Brown atyáról, az alacsony növésű katolikus papról először tavaly ősszel olvastam Bényei Tamás könyvében a posztmodern krimiről, és miután a sors az utamba vezérelte a teljes kollekciót, nagy lendülettel neki is fogtam. Nem igazán tudtam, mire számíthatok majd, hogyan nyomoz Brown atya, vajon én is részt vehetek-e a nyomozásban, vagy olyan Poirot-san itt is jön egy csavar a végén valamilyen új információval, amit a nyomozón kívül senki nem tudott addig. Nos, Brown atya nem éppen így dolgozik: nála minden adott, mégis csak a legritkább esetben jöttem rá a megfejtésre. Mivel ezt rajtam kívül mások is szóvá tették neki, egyszer elmagyarázta, hogyan tud minden bűnügyet megoldani: ő követi el őket. Persze csak elméletben, sietek megnyugtatni a nyájas olvasót: Brown atya rendkívüli beleérző képességének tulajdonítja a sorozatos sikereket; annak, hogy elképzeli, milyen körülmények vihetnek rá valakit egy bizonyos bűntény bizonyos módon való elkövetésére. És ha ez megvan, mesdames et messieurs, voilá, ott a megoldás is.

Ami szintén érdekes: Brown atya gyakran kerül olyan ügyek közelébe, ahol a magyarázat valami transzcendens erő működésében rejlene -  azonban az atya ilyenkor a legszkeptikusabb. Nagyon tetszett ez benne, hogy mindent kőkemény logikával old meg, és jól leosztja az okoskodókat. És egy ex-bűnöző a legjobb spanja. Király, nem?

Amikor hallom, hogy a szigetek természeti szépségét méltatják, mindig az a gyanúm, más jár a fejükben, és alaposabb vizsgálódás során szinte mindig kiderül, hogy gyanúm nem alaptalan. Az egyik a friss levegőre gondol és a szép strandokra, a másik a vitorlására, a harmadik a sügérekre, és mindezt a „szép természet” rovatba sorolják. A minap beszélgettem egy lánnyal, aki bolondul a szigetvilágért, de a társalgás során kiderült, tulajdonképpen a naplementére gondolt, meg talán egy diákra. Eszébe sem jutott, hogy a nap mindenhol lemegy, a diák pedig nincs helyhez kötve.

Doktor Tyko Gabriel Glas stockholmi orvosdoktor, aki egy különösen forró nyár különös eseményeit rögzíti naplójában. Csak úgy magának írja feljegyzéseit - Glas doktor egyébként is elég magányos ember: vannak barátai, bár annyira közelinek nem mondhatók, szerelmes még nem volt (vagyis... no de az már egy régi történet), házát egy Kristin nevű nő vezeti, akivel nincsenek különösebben jó viszonyban. Doktor Glas igyekszik mindig a szabályoknak megfelelően eljárni és lehetőség szerint kimaradni más emberek életéből. Ez a vállalkozása egészen addig a napig sikeres is, amíg fel nem keresi a rendkívül ellenszenves Gregorius lelkész fiatal és szép felesége, aki bevallja a jó doktornak, hogy iszonyodik a férje közeledésétől, és valaki más szeret, ezért Glas segítségét kéri, azt remélve, hogy a doktor esetleg valamilyen orvosi indokkal meg tudja győzni a férjet arról, hogy szüneteltesse házastársi tevékenységeit. Bár az orvos eddig rendre elutasította a hasonló kéréseket, Gregoriusnén megesik a szíve, és vállalja, hogy beszél a lelkésszel. A siker azonban csak rövid ideig tart, ezért Glas újabb és újabb dolgokat eszel ki, hogy távol tartsa a lelkészt a hitvesi ágytól, és persze teljesen belebonyolódik a házaspár életébe. A napló Glas töprenkedéseinek krónikája a Gregorius házaspár életéről, a saját emlékeiről és még megannyi dologról, amivel a pályája során találkozik.

A fülszöveg szerint a könyv 1905-ös megjelenésekor hatalmas botrányt kavart, hiszen Glas doktor nemcsak egy házasságtörésben segédkezik, de hideg fejjel hosszan elmélkedik például az eutanáziáról, arról, hogy milyen undorító Gregorius lelkész, aztán az eutanáziáról és az abortuszról (ha nagyon hatásvadász akarnék lenni, azt mondanám, ő a svéd Doktor House), aztán pedig kevésbé hideg fejjel cselekszik is.

Be kell vallanom, a Doktor Glas nem az a könyv, amit magamtól nagy valószínűség szerint leemeltem volna a könyvespolcról, de úgy gondoltam, teszek vele egy próbát,  ugyanis Papolczy Péter ajánlotta a Műfordítók Egyesületének honlapján (valamint a fordítást is ő követte el), és a poszt-Montecore-áhítatomban hajlamos vagyok hinni neki. Nem is csalódtam: egy délután elolvastam ezt a rövid kis regényt, és nagyon szerettem. Egy felesleges szó sincs benne, remekül van megírva, emellett pedig Doktor Glas fejtegetései pedig zseniálisak, igazán élveztem.

My life, which seems so simple and monotonous, is really a complicated affair of cafés where they like me and cafés where they don't, streets that are friendly, streets that aren't, rooms where I might be happy, rooms where I never shall be, looking-glasses I look nice in, looking-glasses I don't, dresses that will be lucky, dresses that won't, and so on.

Azt hiszem, Jean Rhys-t itthon leginkább a Széles Sargasso-tenger című regénye okán ismerik, ami a Jane Eyre egyfajta újraírása. Magyarul nem is jelent meg sok más az ő tollából: ha jól tudom, egyedül a Legyen nekik jazz című novelláskötete, és a Nagy mosolyt kérünk!, az írónő önéletrajza. Angolul azonban még számos kötet fűződik a nevéhez, többek között a Good Morning, Midnight, ami Rhys negyedik regénye.

A történet főhőse Sasha, egy középkorú angol nő, aki egy barátja pénzén Párizsba utazik, hogy kicsit összeszedje magát, pihenjen, vásároljon, azonban Sasha leginkább múltidézéssel tölti az időt: sorra látogatja a régi éttermeket, kávéházakat (ahol szívesen látják és ahol nem), amiket abból az időből ismer, amikor még fiatalon itt élt. Kiderül, hogy Sasha fiatal házasként élt Párizsban, itt született egy gyermeke, jobb híján angolt tanított, hol volt pénzük, hol nem, szóval nagyon remek életük volt, szóval biztosan a nagy boldogság miatt lett a szóban forgó hölgyből gyakorló alkoholista későbbi éveiben.

Sasha darabonként adagolja az élettörténetét párizsi tartózkodása alatt (ahol egyébként összeakad egy-két fura figurával, többek között egy gigolóval és egy orosszal, akik megosztják vele az életfilozófiájukat), és az emlékei valószínűleg nem kicsit önéletrajzi ihletésűek is, legalábbis engem sok mozzanat emlékeztetett a Nagy mosolyt kérünk!-re. Sajnos azt kell mondjam, hogy számomra a regény egyetlen előnye az volt, hogy rövid: bár a narráció tetszett, de a történet egyáltalán nem az én stílusom és Rhys-szel egy szikrát sem kerültünk közelebb egymáshoz.

Dora Greenfield left her husband because she was afraid of him. She decided six months later to return to him for the same reason. The absent Paul, haunting her with letters and telephone bells and imagined footsteps on the stairs had begun to be the greater torment. Dora suffered from guilt, and with guilt came fear. She decided at last that the persecution of his presence was to be preferred to the persecution of his absence.

Dora Greenfield fél a férjétől, ezért hat hónap különélés után visszatér hozzá. Szerintem nem okos lépés, de akkor is ezt teszi. Hogy a helyzet még szerencsétlenebb legyen Dora számára, kiderül, hogy Paul, a művészettörténész férj nem is otthon van, hanem egy apátság mellett, egy kis vallásos közösségben kutat éppen, így Dora jó feleségként utánamegy. A közösség nagyjából megfelel a lány előzetes elvárásainak, így először nem is nagyon találja ott a helyét, bár voltaképpen többen is hozzá hasonló helyzetben vannak: a problémájukat szeretnék valahogy megoldani (vagy a szőnyeg alá söpörni) azzal, hogy csatlakoznak a közösséghez: Mr és Mrs Mark házassága nem a legjobb, az apácának készülő Catherine ikertestvére, Nick jobban szereti a whiskyt a társadalmilag elfogadott mértéknél... Szóval szinte mindenkinek lappang valami a bokra mögött - vagy ha eddig nem lappangott, akkor majd fog, amíg a napok szép csendesen telnek Imber Courtban.

És hogy jön ide a harang? Paul Greenfield egy régi kéziratban felfedez egy történetet az apátság egykori harangjáról, amely a legenda szerint a tóban végezte, ám amelyet azóta sem találnak. De sebaj, hiszen nemsokára új harang érkezik Imberbe, ami mindenre gondra vigaszt nyújt majd - vagy nem - és a Court lakóit izgalomban tartja a nagy készülődés a harang fogadására (bár nem mindenki tervezi egyformán megünnepelni eme jeles eseményt, de azt leszögezhetjük, hogy nagy dolgok vannak kilátásban).

A The Bell volt az első regény, amit Iris Murdochtól olvastam, és nagyon ígéretes kezdésnek bizonyult. Sajnos a fülszöveg már rögtön elárul egy elég fontos cselekménymozzanatot, amit nem bántam volna, ha nem tudok meg még az első oldal elolvasása előtt (biztos egy különösen gonosz fülszövegíró követhette el), de azért nagyon élveztem. Murdochnak nagyon finom humora van, sokat mosolyogtam magamban olvasás közben és bár olyan hatalmas fordulatok és izgalmak nem következtek be a cselekménybe, végig kombináltam, hogy hű, most ebből mi lesz és akkor X arra mit fog lépni, és vajon Y...? Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és bár egyáltalán nem olyan végre számítottam, azért maradéktalanul elégedett voltam vele.

Pyle was quiet, he seemed modest; sometimes that first day I had to lean forward to catch what he was saying. And he was very very serious. Several times he seemed to shrink up within himself at the noise of the American press on the terrace above - the terrace which was popularly believed to be safer from hand grenades. But he criticized nobody.

Fowler veterán brit újságíró, aki a vietnami háborúról tudósít. Évek óta a helyszínen van, remekül berendezkedett, mindent tud az országról, amit csak tudni lehet - ég megátalkodottan pártatlannak vallja magát. Ebbe a Fowler számára "idilli" környezetbe csöppen bele a fiatal kormánytisztviselő, Pyle ("a csendes amerikai"), akinek tapasztalatlansága ellenére igen határozott elképzelései vannak arról, hogyan lehetne a háborús helyzetre és az ország gondjai megoldást találni, és ezeket a nézeteket nem is rejti véka alá. Azt sem titkolja, hogy beleszeretett Phuongba, a gyönyörű vietnami lányba, aki Fowlerrel él. Pyle sokszor szinte gyermeki egyszerűséggel gondolkozik: bevallja Fowlernek, mit érez a lány iránt, és részéről a dolog el is van intézve. Ugyanilyen magától értetődő módon beszél érzéseiről Phuongnak is - Fowler tolmácsolásával. Pyle kiteríti a lapjait: számba veszi, ő milyen módon tudna hozzájárulni Phuong biztos jövőjéhez (kezdetnek azzal, hogy tisztességes nőt csinál belőle), és úgy véli, az ő lapjai nagyobb értékűek, mint Fowler kártyái - főleg, amikor kiderül, hogy Fowlert visszahívják Angliába, ahol nem mellékesen van egy felesége is...

A regény Fowler visszaemlékezéseiből épül fel: rögtön a történet legelején megtudjuk, hogy Pyle-lal valami történt, Phuong pedig felkeresi Fowlert. Az ide elvezető eseményeket már a brit újságíró tolmácsolásban halljuk. Be kell valljam, én egészen meg is feledkeztem erről a keretről olvasás közben, és teljesen meglepődtem, amikor visszatértünk a nyitójelenthez a regény végén (nagy aha-érzéssel kombinálva). És ha már a vallomásoknál tartunk (amikből van egy pár A csendes amerikai lapjain), azt is elárulom, hogy nekem nem tetszett ez a regény. A háborús környezet már rögtön az elején aláásta a jó viszont, egyik szereplő sem volt különösebben szimpatikus, és én rettenetesen untam az egész mindenséget. Korábban, a Havannai emberünkben nagyon tetszett Greene stílusa és jól is szórakoztam rajta, de ennél a regényél sokat számolgattam, hány oldal van még hátra - azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy nem egymásnak lettünk teremtve.

Fordításról és tigrisekről

Papolczy Péter, Jonas Hassen Khemiri magyar fordítója a múlt héten hívta fel a figyelmemet a Klubrádió Könyvklub című műsorára, amelynek mai adásában éppen vele beszélgettek a Montecore - Egy párját ritkító tigris című regényről, Khemiriről, Svédroszágról és miegymásról. A beszélgetést itt hallgathatjátok meg. Ismételten köszönet Papolczy Péternek, hogy leadta a drótot, és külön azért, hogy említette ezt a műsort, mert eddig nem is tudtam róla, ugyanis nem hallgatok rádiót, de ezt követni fogom.

Műfordítók könyvajánlói

A Gondolat kiadó Facebookos oldalán ma olvastam Mesterházi Mónika kezdeményezését a Műfordítók Egyesületének honlapjáról. Az "akció" lényege, hogy a műfordítók hívják fel egymás és az olvasók figyelmét számukra fontos/érdekes könyvekre. Szerintem remek ötlet, ajánlom figyelmetekbe.

- Egyszerűen csak meg akarok győződni róla, hogy nem térsz vissza hozzá - felelte Tony. - A jövőmről van itt szó.
- Hogyhogy? - csodálkozott Cal.
- Nos, te fogsz elsőnek megnősülni - magyarázta Tony, és visszalépett, majd leült Cal asztalának sarkára. - Mindig mindent te csinálsz elsőként. Aztán Roger is megnősül, és mindketten kiköltöztök a kertvárosba. Márpedig Roger valami merev nőt vesz majd el, pont olyat, amilyen ő is, ami azt jelenti, hogy veled kell majd éljek, és mivel Cynthie soha nem kedvelt engem, őt nehéz lenne erről meggyőzni.

A 2009 végén tartott számvetéskor szomorúan vettem észre, hogy mennyire elhanyagoltam a hölgyeket tavaly, és az egyik elhatározásom az is, hogy ebben az évben több chick-litet fogok olvasni. Meg aztán nagyon vágytam már egy kis vidámságra, így kölcsönkértem egyik ismerősömtől Jennifer Crusie Fogadj rám című regényét, amivel már jó régóta szemeztem az illető polcán....

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Minerva Dobbs nevű lány, aki kockázatelemzőként tevékenykedett, és akit a csótány pasija azért dobott, mert Min nem volt hajlandó lefeküdni vele. Ugyanezen az estén Min meghallotta, hogy az ominózus kártevő fogadást köt egy másik pasival, hogy az nem tudja egy hónap alatt ágyba vinni Mint - hősnőnk ezért úgy döntött, hogy egyszerre leckézteti meg mind a két pasit, és elmegy vacsorázni Callel, a fogadás másik résztvevőjével. Természetesen ezek ketten első látásra utálják egymást, és szentül elhatározzák, hogy soha többé, semmilyen körülmények között, és miegymás - de nyilvánvaló, hogy az élet egyre-másra egymás útjába sodorja őket, és kiderül, hogy talán mégsem annyira kibírhatatlanok, sőt. Mindeközben jókat esznek (már amikor sikerül leküzdeni Min beteges félelmét a szénhidráttól és mindentől, ami jó), nagyszerűen szórakoznak és persze jól egymásba is szeretnek...

Olvastam, hogy Crusie a romantikus regényekből írta a doktoriját, és közben annyira  rákapott a dolog ízére, hogy maga is megpróbálkozott egy könyvvel (amelyet aztán jó sokáig nem akartak kiadni), ez lett a Fogadj rám. Látszik, hogy Crusie tényleg mindent tud a csajos könyvekről - talán egy kicsit túl sokat is: néha kicsit szájbarágósnak tűnt a tündérmese motívum például, meg olyan érzésem volt, hogy Crusie mindent bele akart rakni ebbe a regénybe, amit a romantikus irodalomról tud. Aztán kicsit idegesített még ez a nagy kínlódás a diéta körül, de persze ez is kell a chick-litbe, és azt is tudom, hogy nem mindenki viseli olyan könnyen, mint én, hogy akkora a feneke, mint Oroszország. Ettől függetlenül szerintem a Fogadj rám egy szuper könyv (amit az is bizonyít, hogy egy nap alatt elolvastam), és tényleg vicces, főleg a fogadás utolsó pár óráján derültem nagyokat... Ami sajnáltam, a fordítás volt: nem lett igazán magyaros ("otthonülő anyuka" a stay-at-home mum helyett - ez most komoly?), és ez mindig szúrta a szememet, de ez csak az én vesszőparipám, ettől függetlenül ez tényleg egy remek és nagyon szórakoztató regény, szívből ajánlom, diétázóknak meg pláne.

Ui. Van egy dolog, amin egyfolytában gondolkoztam a könyv olvasása közben. Szerintetek miért van az, hogy egy nőknek szóló regényben a női test erotikus mivoltáról szóló leírások sokkal nagyobb számban vannak jelen, mint a férfi testet erotizáló részek? Lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé, de ha arról volt szó a könyvben, hogy ki milyen szexi, akkor 95%-ban nőkről volt szó. Ez persze valahol önbizalomnövelő, és nincs is a dologgal bajom, csak meglepődtem, mert első blikkre más arányt várnék.

Imádom a körkérdéseket. Főleg olvasni. De most Heloise biztatására én is kitöltök egyet (valamint azért is, mert meggyőződésem, hogy tömegek élnek a világon, akik elepednek azért, hogy többet tudjanak meg szerény személyemről). Induljon hát a rock'n'roll. (Figyelmeztetés: az alábbiakban szószátyárság előfordulhat.)

Kedvenc...

1. ...író? Jane Austen és Nick Hornby a két leghatalmasabb kedvenc. Rajtuk kívül még sokan vannak, régiek és újabbak egyaránt. Akiktől bármikor bármit: Gerald Durrell, Agatha Christie, Stephen Fry, P.G. Wodehouse, Lucy Maud Montgomery, Umberto Eco, Erich Kästner, Oscar Wilde...

2. ...szereplő? Elizabeth Bennet, aki a legtökéletesebb hősnő, akiről valaha olvastam; valamint Anne Shirley - ők a példaképeim. Jelen pillanatban erős harmadik Dr. Johann Bökh A repülő osztályból: ha tanár lennék, olyan szeretnék lenni, mint ő. (Persze emberként sem megvetendő.)

3. ...jelenet?

* A Büszkeség és balítéletben, amikor Elizabeth Mr Darcyval beszélget Rosingsban.
* A Bridget Jones naplójában Mark szüleinek arany(?)lakodalma.
* Dr. Bökh és Martin a parkban (A repülő osztály)

4. ...téma? Inkább mi ne: nem érdekel a science fiction, a fantasy, a horror, a nyilem-nyalomkodás és a világfájdalom. Szeretem a humort, a krimit (bár bizonyos nézőpontból bármit lehet krimiként olvasni), az őszinteséget, az okos  gyerekkönyveket, és bármit, amiben picit is megtalálom magam.

5. ...kiadó? Az itthoni abszolút etalon az Agave Kiadó. Minden kiadványuk igényes, látszik, hogy van mögötte munka és gondolat, valamint tudják, hogy milyen fontos az olvasó. Közel áll a szívemhez még a Kult Könyvek és a Főnix Könyvműhely is. Külföldiek közül a Random House és a Penguin.

6. ...könyvborító? Tetszenek az Ulpius új (eredetileg a Penguin) Jane Austen borítói.

7. ...könyváruház? Ahol a legolcsóbb... ^^ Nézegetni az Alexandrába járok, mert dolgoznak ott barátaim, valamint le tudok ülni a szőnyegre olvasni. Legtöbbet mostanában a Libritől vásároltam, valamint nagy szerelem a Bookstation.

8. Hogyan rendezitek a könyveiteket? Próbálom szerző szerint egybe, de a) kinőttem a könyvespolcot, így összevisszaság van, és b) a Wordsworth Classics kötetei olyan jól mutatnak egymás mellett a polcon, így azokat szerzőre való tekintet nélkül egy helyre rakom. :-)

9. Van róla nyilvántartás? Ha van, milyen? Egyszer megpróbáltam... Rengeteg könyvünk van otthon, szóval nagy meló lenne, valamikor majd azért sort kerítek rá. Azt azért kijelenthetem, hogy a saját könyveimről tudom, hogy hol vannak és tudom, hogy mi van meg, mi nincs.

10. Kinek a bőrébe szeretnétek belebújni egy történet erejéig? Egyértelműen Lizzy Bennett, főleg a regény második felétől. ;-) Szívesen lennék még Sally is a Kedves Ellenségem!-ből, illetve Griet a Leány gyöngy fülbevalóval-ból, de azért inkább maradok magamnak: a feministáknak a múltban azért nehezebb sorsuk volt...

11. Melyik az az esemény (természetesen könyvbeli), amit szívesen átélnétek igazából is? Mindig szerettem volna tudni, milyen az, amikor Poirot a regények végén összehívja a társaságot és leleplezi a gyilkost.

12. Van ötlet, hogy különböző könyvek szereplőit hogyan lehetne párosítani? Heloise ötletét Ted Wallace-ről és Lizzyről nem lehet überelni. ;-) Szép pár lenne talán Daniel Cleaver (Bridget Jones) és Jane anyja, Rebecca A vízilóból.

13. Lakatlan szigetre egyetlen író könyveit vihetnétek magatokkal. Ki lenne az? Unalmas leszek: Jane Austen. Akárhányszor olvasom újra, mindig találok benne valami újat.

14. Tudom, hogy mindenki olvas mindenhol, de mi az a legideálisabb körülmény, ahogyan igazán szerettek olvasni? Ágyban, macskával, teával.

15. Mi volt az a könyv, aminek a témája nagyon távol állt tőletek, mégis elolvastátok? Kellemes vagy kellemetlen szájízzel tettétek le? Mindkettőre volt példa: A Legyek Urát gyűlöltem (mai napig tart az érzelem), ezt kötelező volt elolvasnom, kétszer is. A focit is utálom, viszont Nick Hornby Focilázának minden egyes sorát imádtam. Mik vannak.

16. Össze szoktátok számolni, hogy évente átlagosan mennyit költötök könyvekre? Én csak az utóbbi pár évben engedhetem meg magamnak, hogy többet vásároljak, és bár eddig nem mertem összeszámolni, tudom, hogy rengeteget - a saját lehetőségeimhez képest, persze. Az idén azonban megkísérlem egyrészt összeszámolni, másrészt ezáltal visszafogni magam.

17. Melyik az a réges régen olvasott könyv, amire még most, sok év után is emlékeztek? A Két Lotti, bár azt sokszor olvastam, de az volt az egyik első regény, amit olvastam. A másik egy romantikus regény (Claire Kenneth: Egon naplója), amit szintén valamikor alsó tagozatban olvastam. (Ez egyébként nemrég jutott eszembe.)

18. Honnan kaptok ötletet a könyvekhez leginkább? Mindenhonnan: más könyvekből, blogokból, barátok ajánlására, könyvesbolti nézelődés során, Facebookról, sőt nekem egy jó fordító is elég ajánlás.

19. Mióta blogoltok és blogot olvastok, változott az ízlésetek könyvek terén? Ha igen, mennyiben? Nem igazán, csak kb. egymillió könyvvel bővült a várólistám. Hiába írnak százan jót egy könyvről, ha nem érzem magaménak, úgysem fogom elolvasni - de ez nem értékítélet akar lenni.

20. Udvariatlanság vendégségben is olvasni? Ha nem csak egy sütire megyek át, hanem mondjuk ottalvós a dolog, akkor miért lenne az? A házigazda nyilván nem akarja minden percét velem tölteni, neki is van magánélete, nekem is, nem mindegy, hogy mivel töltöm ki?

21. Melyik könyvet filmesítenétek meg és kik játszanák a főbb szerepeket? Mindegy, csak Colin Firth legyen benne. Juj, ez nagyon nehéz! Szívesen látnám A szingli fejvadász és Block betörős könyveinek film verzióját, de hogy kik játsszanak benne...? Stephanie Plum lehetne Gemma Arterton. Bernie nehezebb dió, mert őt mindig úgy képzeltem el, mint magát Blockot. Ki hasonlít rá? Talán Hugh Grant...? ;-)

22. A szereplőkhöz szoktátok élő személyek arcát párosítani? Ritkán, ha a film nagy hatással volt rám, például a jó Piton professzort mindig Alan Rickmanként látom, de ez történt még a Büszkeség és balítélettel és Bridget Jonasszal is. A víziló Tedje is Stephen Fry, valamint Donald Trefusist is az ő arcával képzelem el. A Montecore Jonasa is úgy néz ki nálam, mint maga Khemiri (de itt azért picit talán indokoltabb).

23. Melyik könyvet írnátok át? Alexandra Potter Me and Mr Darcy című könyvét, ami egy tök jó ötletem alapul, de a vége nagyon silány (meg itt-ott a nyelvezete is). Amúgy általában belenyugszom, hogy úgy jók a könyvek, ahogy vannak.

24. Mennyire befolyásol benneteket mások negatív kritikája? Nem különösebben.

(Körkérdés forrása: Nima)

Ahogy a lángok közt elpusztuló nyaralókhoz hasonlóan a régi boszporuszi világ legtöbb sajátossága lassan az enyészeté lett, úgy a boszporuszi kirándulások az emlékezés élményével is gazdagodni kezdtek. Jóleső érzés, hogy már én is beszélhetek az egykori dalyanokról, amelyekről apám azt mesélte, hogy egyféle vízre állított, hálós halcsapdák voltak, az árusokról, akik házról házra járva a csónakjukból kínálták a gyümölcsöt az ott lakóknak, a csodálatos boszporuszi strandokról, ahová úszni jártunk anyámmal, a kikötőkről, amelyek idővel bezártak, elhagyatottá váltak, végül elegáns éttermekké alakították őket, és a halászokról, akik a kikötők mellett húzták a partra csónakjaikat, amelyekben soha többé nem ringatózhatunk már. Ám egy dolog nem változott: a Boszporusz számomra még ma is ugyanaz, mint gyerekkoromban volt: a testi-lelki egészség, a jó közérzet kiapadhatatlan forrása, gyógyír, amely vigaszt nyújt a városnak és a benne lakóknak.
"Nem is olyan szörnyű az élet - szoktam néha gondolni. - Hisz bármi történjék is, az ember mindig sétálhat egyet a Boszporusz partján."

Mielőtt elkezdtem olvasni Orhan Pamuk Isztambul című memoárját, nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mivel is állok szemben. Csak annyit tudtam, hogy néhány barátom dicsérte, és A nevem Piros annyira tetszett, hogy végül is azután Pamuk bármilyen művére vevő lettem volna. Nos, az Isztambul, mint hamarosan kiderült számomra, egy dupla memoár: egyrészt az író saját életének (vagyis jobbára gyermek- és fiatalkorának) történetet ez, ami azonban teljesen és kibogozhatatlanul összefonódik magának a városnak a történetével.

Könyvünk a Pamuk Házban kezdődik, amelyben a népes és jómódú család több generációja élt együtt a számos lakásban, és ami - az akkori divatnak megfelelően - leginkább egy múzeumra hasonlított: fényképek és csecsebecsék mindenütt, körülöttük pedig nem sok élet. Egy ilyen múzeumlakásban telt a kis Orhan első néhány éve, amikben a házon kívül a Boszporusznak volt még igazán jelentős szerepe, az alkalmi családi kirándulásokkal és sétákkal (és persze az sem elhanyagolható tény, hogy Pamuk világéletében olyan helyeken élt, ahol az ablakból a folyót láthatta).

Később a Boszporusz Pamuk festményeinek állandó tárgya lett (ugyanis egészen sokáig festőnek készült), azután pedig - nekem legalábbis úgy tűnt - az író ifjúkorában több időt töltött Isztambul utcáit járva, mint bármi mással (pl. iskolában). Számomra egészen elképesztő volt, milyen szenvedélyesen barangolta be az egész várost, bár ebben az érzésemben biztosan annak is szerepe van, hogy ahol én lakom, nem valami nagy város és szerintem annyira nem is izgalmas... Na de Isztambul! Annyira jó volt olvasni, ahogy Pamuk minden mondatából sütött, hogy mennyire ismeri ezt a várost - szinte mint saját magát. És azok a képek! Tele van velük a könyv, és igazán csodálatosak.

Nagyon szerettem, ahogy Pamuk a várost belengő melankóliáról, a hüzünről ír, ami az ottlakókra is hatással van, ami talán Isztambul egyedi helyzetéből is adódik: egyszerre van Keleten és Nyugaton is. Ez a kettősség végig jelen van a könyvben is: Pamuk a saját melankóliája egyik forrásának véli, hogy isztambuli, mégsem érezte sokáig teljesen odavalónak magát. A várost is egyszerre látjuk Pamuk könyvén keresztül török írók szemével és az oda látogató nyugati írók (Nerval, Flaubert...) tapasztalatin keresztül - ami szerintem remek, Pamuk harmonikusan összerendezte mind a város, mind a saját élete történetét, és tényleg elválaszthatatlan egységet alkot a két vonal. Nem jártam még Isztambulban, de most szerelmes lettem bele. Hogy ti is azok legyetek:

They Might Be Giants: Istanbul (Not Constantinople)

Mivel ma délután valószínűleg már nem sok könyvet fogok elolvasni, itt az ideje, hogy egy kis összefoglalást készítsek a 2009. év terméséről.

Ebben az évben 112 könyvet olvastam: ebben a számban benne vannak a kötelezők, a két szakdolgozatomhoz olvasott könyvek (kivéve azok, amelyeknek csak egy részét olvastam) és természetesen azok, amelyeken saját jókedvemből rágtam át magam. Statisztikákat nem tudok felmutatni, mert az év közepén bevezetett kategorizálásba még nem soroltam be az előtte olvasott könyveket. Majd egyszer.

Fogalmam sincs, hány könyvet vettem, és nem is merném kiszámolni, nekem mindenesetre rengetegnek tűnik és ajándékba is szép számmal vásároltam. Magam is sokszor kaptam könyveket ajándékba, erről újfent ne akarjon senki pontos számot tudni (viszont Isten tartsa meg az ajándékozók jó szokását :-D). El is határoztam, hogy jövőre kicsit visszafogom magam, elolvasom a már megvett, de még érintetlen könyveket a polcon, és a könyvtárat is jobban kihasználom (bár így sem panaszkodhatnak, hogy hanyagolom őket). Ha már veszek valamit, elsősorban szeretném a kedvenc szerzőimtől hiányzó köteteket kiegészíteni (ez Jane Austennál már csak a Persuasion angolul, aztán jöhetnek Nick Hornby, Umberto Eco és Stephen Fry eddig hiányzó kötetei), valamint az Austennal kapcsolatos gyűjteményemet is szeretném bővíteni. 2010-re nézve szintén elhatároztam, hogy befejezem a Bestseller Projectet.

Az év könyves élményeiről a blogszülinap alkalmából már írtam, viszont szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek, akik összesen 18725 alkalommal látogattak a blogomra, hogy - Eco mesterrel szólva - követik sétáimat a fikció erdejében és beszélgetnek velem. Mivel nekem már az is csodaszámba megy, hogy valaki egyáltalán idetéved, mindenkinek külön örülök, és remélem, 2010-ben is hallok majd felőletek. Olvassatok sokat, és meséljetek.

És a végére... 2009. legjobb könyvei - szerintem:

Umberto Eco: Mouse or Rat? Translation as Negotiation. Az egyik szakdolgozatomhoz olvastam, és remekül szórakoztam rajta, amellett, hogy újfent leborultam Eco előtt. Végre valaki úgy gondolkodik a fordításról, ahogy én.

Kazuo Ishiguro: The Remains of the Day. Fantasztikusan érzékeny, csodálatos történet, eszméletlenül okosan van megírva. Nagyon megfogott, és kivételesen a film is tetszett, Ishiguro pedig belépett a kedvenceim sorába.

Michael Cunningham: The Hours. Másodjára olvastam, de letaglózott. Rájöttem, hogy rólam ír benne a bitang, hogy merészeli?!

Janet Evanovich: Stephanie Plum - A szingli fejvadász 1. Függőséget okozott, na.

Anne Tyler: The Accidental Tourist. Érdemes Nick Hornbyra hallgatni. Finom, szellemes, keserédes regény.

Stephen Fry: Making History. Zseniálisan kiagyalt történet és basszorkányosan vicces. Az egyik (ha nem a) legjobb Fry.

Joanne Harris: Urak és játékosok. Újabb Harris-bravúr, végig tűkön ültem.

Stephen Fry: A víziló. Hisz tudjátok.

Jonas Hassen Khemiri: Montecore - Egy párját ritkító tigris. Khemiri az év felfedezettje számomra, zseniális, humoros, és izgalmas témákról ír. (És rendkívül jól néz ki. És találkoztam vele!!)

Amire a legbüszkébb vagyok az idén:

A Főnix Könyvműhely könyvheti megjelenései

Az év kedvenc fordítói:

Pék Zoltán (A víziló) és Papolczy Péter (Montecore)