Valamikor az ősszel nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Leiner Laura által írott Szent Johanna Gimi sorozatba, és hirtelen felindulásból az eddig megjelent mind az öt részt ledaráltam. Olyan volt ez, mint egy kamaszkori fellángolás, amikor az ember élete minden percét választottjával együtt szeretné tölteni, minden apró részletet tudni akar róla, ami még K. É. E. (közös életünk előtt) történt, leginkább pedig hajlandó megbocsátani az imádott minden apró és kevésbé apró hibáját. Persze most várjátok, hogy azt mondjam, „…ám a kamaszkori szerelmek elmúlnak,” de nem fogom ezt mondani. Némelyik persze elmúlik, a többi meg nem, ám ha nagyon erőltetni akarjuk ezt az analógiát, akkor azt mondanám, az enyémből még bármi lehet: változatlanul nagyon kedvelem a sorozatot, de a másnap reggel hideg fényében azért már kezdenek feltűnni a hibák, amelyeket addig a hormonok gondos munkája leplezett.

De kezdjük az elején. Az senkinek nem újdonság, hogy mostanában már a csapból is ifjúsági regények folynak (kíváncsi lennék a statisztikára, mi a YA, illetve egyéb könyvek aránya a piacon – ha valaki tud ilyet, feltétlenül ossza meg velem), ám ezek túlnyomó része angolszász területről származik. Nem vagyok a téma szakértője, de időnként úgy tűnik számomra, hogy bizonyos műfajokat a kortárs magyar irodalom egyszerűen nem hajlandó kitermelni magából. Akkor, amikor minden második ember (urban) fantasyt, sci-fit és ifjúsági regényt ír a fiókjának vagy blogjának, ezekből meglepően kevés jelenik meg magyar szerzők tollából, bár mostanában mintha már mutatkozna némi fellendülés (ennek minőségéről nincs közvetlen információm). Mindenesetre Leiner Laura ifjúsági sorozata hatalmas piaci rést tölt ki, hiszen a Szent Johanna Gimnázium egy osztályáról szóló regények állnak legközelebb ahhoz, hogy bemutassák a magyar fiatalok mindennapjait. Ez azért a történet ismeretében elég vicces, hiszen a Szent Johanna magániskola, egy osztályba 12 fő jár, és még egy hozzám hasonló vidéki bunkónak is sokat elárul az, hogy mindenki a II. kerületben lakik. Szóval a sorozatnak nagyjából annyi köze van a magyar vérvalósághoz, mint a Jóban-rosszban című tévés remeknek a közkórházakhoz, de persze abban se vagyok biztos, hogy a hasonló műfajban íródott angol-amerikai könyvek sokkal realistábbak lennének.

Szóval van ez az orbitális piaci rés, amelyet egy Rentai Renáta nevű leányzó próbál meg betölteni, akiről az első rész kezdetén annyit tudhatunk meg, hogy tanulós, amiért az előző iskolájában bizony kiközösítették, szeret olvasni és… és nagyjából ennyi, ha jól emlékszem. Ezzel a karakter aztán lefedi a potenciális olvasótábor 95%-át, hiszen köztudott, hogy a lányok olvasnak többet, és akik többet olvasnak, azok valószínűleg szeretnek is olvasni, és mivel Reninek az induláskor nincs olyan sok más tulajdonsága, ezért az azonosulási lehetőség garantált. Mindezek után az a rendkívül eredeti fordulat sem fog senkit meglepni, hogy Renátánk az első adandó alkalommal szerelemre lobban az osztály legmenőbb fiúja iránt, aki persze észre se nagyon veszi, így megindul a végeérhetetlen epekedés a csodálatos Cortez iránt. Persze nem csak könnyfakasztás megy azért oldalakon keresztül, hiszen Reninek végre sikerül barátokat szereznie (I <3 Arnold), külső segítséggel fejleszti az ízlését, olvas, tanul, együtt lóg a többiekkel, szóval azt csinálja, amit az ember kamaszkorában csinálni szokott. Egy kötet egy félév történetét meséli el napló formájában (a nyarak kivételével, amikor talán a szülei elfelejtik bedugni Renit a töltőre vagy valami, mindenesetre ezek a részek csak egy rövid összefoglaló formájában jelennek meg), így egy idő után tudhatja az ember, hogy mire számítson. Sok esetben nagyon tetszenek a történet által felkínált megoldások és magatartásformák a kamaszkonfliktusokra, bár bizonyos dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Reni szülei például általában nagyon normálisak, de sokszor akkor sem vesznek észre valamit, ha kiveri a szemüket, ad hoc módon nem bíznak meg Reniben, amikor pedig ő egyszer sem adott okot bizalmatlanságra, és azt is nehéz elhinni, hogy Reni anyukája ennyi éven keresztül nem vette észre, hogy ehetetlen a főztje és a családja sunyiban pótvacsorázik? Hááát… Azonban a Rentai szülők még csak hagyján: az osztály legnagyobb része szinte mindig bukásra áll mindenből, ami a jelek szerint se őket, se a szüleiket nem zavarja különösebben. Kíváncsi vagyok, mi lesz itt 12. osztályban… Az iskola tanárképe pedig szerintem meglehetősen idejétmúlt – és amúgy az még divat, hogy a tanárok vezetéknéven szólítják a diákokat? Én sosem tapasztaltam ilyesmit. Egyébként persze más tekintetben meg kiváló suli a Szent Johanna, időnként nagyon szeretnék odajárni.

Mindezeken azonban túl is tudnék lépni, ami azonban a legjobban zavar, hogy bár a történet megy előre mint a gőzgép, a karakterek egy-két kivétellel nem lesznek teljesebbek. Az ég világon semmi nem derül arról, hogy kivel mi volt a suli előtt, hogy miért olyanok, amilyenek (milyenek egyáltalán?), és – ami a legjobban idegesít – mégis mi a fenéért becézik Cortezt Corteznek? Leiner Laura ugyan azt ígérte a Facebookon, hogy a végére minden ki fog derülni – kíváncsian várom –, de én már csak olyan régimódi vagyok, hogy szeretem a fokozatosságot, valamint azt, hogy egy történet nem csak egyenes vonalként zúg előre, hanem mindenféle kis oldalhajtásai vannak, amelyek mellék- és háttérsztorik lehetőségét villantják fel (hangsúly a lehetőségen). Ha már a Facebooknál tartunk: igazán dicséretes, ahogy a szerző és a kiadó kapcsolatot tartanak az olvasókkal, rendszeresen játékokat hirdetnek, lehet kérdezgetni Laurát és miegymás… hiába, bebizonyosodott, hogy ha valaki a tizenéves korosztály számára jelentet meg könyvet, elengedhetetlen az internetes kapcsolattartás. (Nem véletlenül kezdődik mindegyik kötet az osztálytársak iwiw-adatlapjaival.)

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy érik a szakítás köztem és Szent Johanna között, de ez ne tévesszen meg senkit: amíg van szufla a történetben, én nem adom fel, és kíváncsian várom a következő kötet megjelenését, amelyet februárra ígért a szerző.

Ha körbenézünk a kortárs detektívirodalom piacán (amely alatt mind a könyveket, mind a filmirodalmat értem), azt láthatjuk, hogy mainapság egy karakteres nyomozó és egy kicsit bárgyú unterman a legritkább esetben elég ahhoz, hogy egy történet eladható és népszerű legyen. Az amatőrök még csak-csak elboldogulnak (Hannah Swensen, Agatha Raisin), a profiknak azonban egyre inkább szükségük van egy olyan szakértőre vagy szakértőcsoportra, akik jártasak valamilyen természettudományban (matematika, antropológia, miegymás) vagy obskúrusabb ismeretekben (Mentalista, Szellemekkel suttogó), illetve természetesen ott vannak az igazságügyi orvosszakértők, halottkémek, helyszínelők, profilozók és a bűnügyi elemző folyamatok más résztvevői, akik sokáig arc nélküli szereplői voltak a nyomozásoknak, mostanra azonban egyre nagyobb szerepet vívtak ki maguknak. Ha minden kötél szakad, és semmiképpen nem akarunk ilyen népes szakértői gárdát bevonni – például büdzséproblémák miatt –, még mindig ott van nekünk a történelmi krimi, amelyben akár profi, akár amatőr nyomozót szerepeltethetünk és az olvasók imádni fogják a történelmi környezet egzotikuma miatt (Steven Saylor, C. J. Samson, Y. S. Lee). Valamit nagyon kell hát tudni ahhoz, hogy az ember egy árva nyomozóval boldoguljon a mai világban, akinek ráadásul semmilyen különleges képessége sincs.

Van azonban egy olyan író, aki szerintem sikeresen átmentette az aranykori formulát: egy nyomozó, egy segéd, egy zárt közösség, egy (vagy több) bűntett, mindenféle sallangok nélkül, mindez pedig a kisvárosi Angliában (ami lássuk be, sokat lendít a helyzeten). Tudjátok már, kiről van szó? Feltételezem, most nem sokan vágták rá a Caroline Graham nevet, a Kisvárosi gyilkosságok azonban biztosan többeknek cseng ismerősen. Ms Graham ugyanis mindössze néhány könyvet írt Barnaby főfelügyelő főszereplésével, azonban a regények önálló életre keltek: a szerző által megteremtett világban játszódó tévésorozat már tizennégy éve fut, közel száz epizód készült el eddig, Barnaby több segédet is elfogyasztott, míg végre ő maga (pontosabban az őt játszó színész, John Nattles) is kiszállt a sorozatból és a legújabb részekben már Barnaby unokatestvére nyomoz. Mivel a sorozat némileg nagyobb lélegzetű, mint a regények, ezért most egy kicsit mindkettőről szeretnék mesélni – különösen, hogy a feldolgozások mintha a „heritage” (örökség) film tradícióját követnék, és egy olyan világot mutatnak be, amely egykor (talán) létezett, de ma már csak emlék (még akkor is, ha a sorozat napjainkban játszódik).

De kezdjük az elején: egészen bizonyos vagyok abban, hogy valakinek netán sikerült úgy leélnie az életét, hogy egyetlen Agatha Christie-regényt sem olvasott, a tévében azért csak látott egy-egy filmfeldolgozást vagy hallott valakit a buszon erről beszélni, szóval van némi fogalma a klasszikus krimiről. Ha például felidézzük Miss Marple történeteit, tudjuk, hogy adott egy kis falu, ahol valaki felgyorsítja a természet munkáját, így másvalaki meghal. Bár mindig erőszakos halálesetekkel van dolgunk, ezek általában nagyon tiszta bűncselekmények (ritka a feldarabolt, kibelezett tetem), az indítékok is meglehetősen tiszták (szóval pszichopata gyilkos is ritkán fordult elő), a gyanúsítottak pedig egy jól behatárolható közösség tagjai. Persze általában kiderül, hogy valaki valakinek az eltitkolt fia, szeretője, gyarmatokról visszatért ángya és/vagy nem az, akinek látszik – mindezzel pedig azt akarom mondani, hogy nem feltétlenül úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ma a bűntényekről szoktunk gondolkodni. Ennek nyilvánvalóan számos oka lehet – talán ha a harmincas években már lettek volna FBI profilozók, akkor még Agatha Christie is írt volna róluk –, de a lényeg az, hogy manapság valószínűleg nem sokan vennénk komolyan azt, aki ilyen szimpla történeteket ír vagy filmesít meg (bár rendkívül bájosnak találnánk az elkészült művet).

Pedig Caroline Graham éppen ezt teszi, és ugyan az ő regényeinek, illetve a Kisvárosi gyilkosságoknak mindenképpen megvan a maga bája, azért mégis komolyan lehet venni. A képlet ugyanaz, mint egykor: a fiktív, Midsomer nevű megye falvaiban és városaiban történnek bűncselekmények, melyeket Tom Barnaby főfelügyelő és Troy (majd később Scott és Jones) őrmester igyekeznek felderíteni. Azt azért meg kell hagyni, hogy a bűnesetek okai némileg modernebbek (bár a pénz és a szerelem, mint tudjuk, még mindig a két nagy klasszikus motívum) és bár a gyilkosok sem mindig finomkodnak, azért ezeket az ügyeket nem sok különbözteti meg a „békebeli” vérontásoktól. Sőt, bizonyos tekintetben még visszalépést is jelentenek Agatha Christie-hez képest, hiszen Christie-nél meglehetősen sok idegen (külföldi, gyarmati származású vagy onnan visszatért) szereplő bukkant fel a történetekben, míg Midsomerben elképesztően alulreprezentáltak a más etnikumú népek, amiből egyébként bonyodalma is támadt már a készítőknek. Erre is utaltam korábban azzal, hogy egy talán sosem volt Anglia a történetek színhelye, hiszen manapság már aligha találnánk ennyire homogén népességű településeket, de ez már akár néhány évtizeddel ezelőtt is így volt. A szereplők többsége tisztes polgár, a középosztály vagy az alsó arisztokrácia tagja (ha már falvakról van szó, akad itt-ott egy-egy nemesi kúria), tehát itt sem túlságosan színes a tabló. Azt, hogy mennyi köze van mindennek a valósághoz, jól szemlélteti, hogy amikor alkalmam nyílt egy brit rendőrrel megtárgyalni a sorozatot, ő elmondta, hogy mindig elalszik rajta, számára annyira lassú folyású és unalmas. Nos igen, mikor a legtöbb sorozatban 40 perc alatt két-három halálesetet derítenek ki, 90-100 perc angol táj senkinek nem röpíti az egekbe a vérnyomását.

Ami azonban némileg valóságközelibb elem lehet, az az, hogy Tom Barnaby a detektívirodalom egyik legnormálisabb nyomozója: nincs semmilyen sötét titka vagy múltbéli rejtélye, amelyre fényt akar deríteni, boldog családja van, barátai is akadnak, szeret kertészkedni, bort inni és rajzolni, a feleségével eljárnak mindenféle közösségi programokra, és bár a sok munka miatt adódnak otthon konfliktusok, azért összességében jól elvan. A legizgalmasabb dolog, ami a Barnaby-famíliáról elmondható, hogy Mrs B. pocsékul főz, és valahogy mindig történik ott egy gyilkosság, ahol éppen ő van, de itt nagyjából ki is merül a dolog. Barnabyék már-már bántóan normálisak, ami azért nem kis szó a detektívirodalomban.

Eddig tehát sikerült megállapítanunk, hogy a sorozat egy letűnt kor eszközeivel operál, a detektív semmi különös és amúgy is szörnyen unalmas az egész. Akkor mégis miért olyan sikeres sokadik éve is? Természetesen csak találgatni tudok, de az egyik tippem az lenne, hogy ugyanazért sikeres a Kisvárosi gyilkosságok, amiért mondjuk a Gyilkos elmék vagy a Dr. Csont is: az embereket lázba hozzák a rejtélyek. Persze egészen másképp operálnak ezek a sorozatok, de azt be kell látnunk, hogy a menő amerikai sorozatokban alkalmazott technikának nagyjából ugyanannyi köze van a bűnüldöző szervek napi munkájához, mint Barnaby főfelügyelő eseteinek. Míg azonban a hi-tech sorozatok a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” elve alapján a (technológiai szempontból) remélhetőleg nem túl távoli jövőt vetítik elénk, addig a Kisvárosi gyilkosságok inkább a nosztalgiára apellál: nosztalgiára egy olyan világ iránt, amelyben az emberi viszonyok megfelelő tények ismeretében világosan átláthatóak, a társadalomba beférkőzött romlás körberajzolható és eltávolítható, és amely világ alapvetően barátságos, biztonságos és ismerős, ellentétben mondjuk az amerikai sorozatokkal, amelyekben legtöbbször a nagyvárosi bűnözés egyetlen apró szeletét sikerült leleplezni egy alapvetően veszélyekkel teli, idegen, ellenséges világban.

A képek forrása: midsomermurders.org

A minap olvastam a Facebookon azt a magvas igazságot, hogy az életben két dolog biztos: a halál és a Reszkessetek, betörők! karácsonykor. Ez abszolút így is van, bár a magam részéről én annyi változtatással élnék, hogy nálam az Igazából szerelem a biztos pont – az év minden szakában. Ez nem is lehetne másként, hiszen anglomán vagyok és a vígjátékokat sem vetem meg, de azt hiszem, abban a kevésbé függők is egyetértenek velem, hogy van a vígjáték és van Richard Curtis, a brit szórakoztatóipar guruja, akinek az Igazából szerelem mellett olyan zseniális filmek tapadnak a kezéhez, mint a Sztárom a párom (amelynek minden perce tökéletes, amikor Julia Roberts éppen nincs a képernyőn), a Négy esküvő, egy temetés, a Bridget Jones naplója és a Rockhajó. Szóval ha valaki ezután még kételkedne Mr Curtis zsenialitásában, az maradjon továbbra is Tarkovszkijnál, a most következőkből őt úgysem fogja érdekelni semmi.

A többiek viszont valószínűleg hozzám hasonlóan lelkesedéssel fogadnák azt hírt, hogy valakit olyannyira megihletett a nagyszerű Richard munkássága, hogy regényt írt From Notting Hill with Love… Actually címmel – legalábbis mi másra gondolhatna az ember a regény láttán? Mikor Lobo olvasmányai között megláttam a könyvet, egy pillanatig azt hittem, új lelki társra leltem Ali McNamara személyében, aki megírta azt a történetet, amelyet én évek óta szerettem volna. Hamarosan kiderült aztán, hogy ez nem egészen az a történet, és ennyi erővel még mindig megírhatom a sajátomat… Akit a részletek érdekelnek, lapozzon bele az Olvasónaplóba, itt legyen elég annyi, hogy egy Scarlett nevű filmbolond leányzó egy hónapig házat őriz a Notting Hillen, miközben azt próbálja bebizonyítani, hogy ez élet igenis lehet olyan, mint a filmek, különös tekintettel a már emlegetett Richard Curtis-életműre és a Micsoda nő című gyalázatra.

This is wrong on so many levels. Azt hiszem, aki egy derűs őszi napon sétált már az utcán úgy, hogy zenét hallgatott közben, annak annyira nem is kell bizonygatni, hogy az élet is lehet olyan, mint a filmek. Persze feltételezhetjük azt is – á la Oscar Wilde –, hogy Ms McNamara regényében terjedelmes bölcseleti vitába kezd azt illetően, hogy a művészet másolja-e az életet, netán fordítva történik a dolog, de még csak nem is erről van szó. Másrészt szerintem annak már a feltételezése is sértő, hogy a Curtis-féle, ízig-vérig brit vígjátékokat mindenféle amerikai termékkel keverik össze (nem számoltam, de mintha az utalások legnagyobb része a Micsoda nővel lett volna kapcsolatos), pedig műfaji besorolásukon kívül szerencsétleneknek nem sok közük van egymáshoz. Persze most bizonyára azt hiszitek, hogy csak a habzó szájú Richard Curtis-rajongó beszél belőlem (és igazatok van), de nézzétek meg újra a Micsoda nő és mondjuk a Bridget Jones naplójának első 10 percét, és utána térjünk vissza erre a kérdésre.

Azonban nem csak az a gond ezzel a regénnyel, hogy megszentségteleníti a brit kultúrkincs egy darabját. Először azt hittem, hogy McNamara hülyének nézi az olvasóját, amikor a legapróbb filmes utalást is a szájába rágja, hátha nem látta a szerencsétlen valamelyiket az egyébiránt oldalanként 3x emlegetett filmek közül – az pedig a jelek szerint fel sem merül a szerzőben, hogy akkor alapból kézbe se vette volna senki a könyvet, ha a Notting Hill és Love Actually szópárok nem kattintanak fel az agyában egy kapcsolót. Szóval mondom, azt hittem, hogy hülyének vagyok nézve, de aztán rájöttem, hogy sajnos ez a szegény Ali McNamara – hát, tudjátok, előfordulhat, hogy nem valami okos. És ezt nem azért mondom, mert ezt az örökbecsű művet a Ronan Keating honlapjára írott történetek előzték meg, hanem mert ennyi logikátlan, következetlen, közhelyes, bárgyú botorságot rég láttam egy kupacban, mint amit ő itt összehordott. Ezek színvonalát jelzi például, hogy a regény valami alternatív valóságban játszódhat, ahol igencsak képlékeny az idő: Scarlett egy hónapra megy házat szittelni, majd számos alkalommal megjegyzi, hogy itt van már egy pár hete és még mindig van előtte pár hét, aztán a tulajdonosok még hamarabb is jönnek haza – szóval akkor hogy is van ez? Lobo kiemelt ezek közül néhányat, így én most csak két olyan példát emelnék ki, amelyek különösképpen a bögyömben vannak. Az egyik Scarlett édesanyjának könnyfakasztó története, amelybe spoilerveszély miatt nem mennék bele – legyen elég annyi, hogy szerintem – részben legalábbis – meglehetősen bárgyú indokkal hagyta el a családját, és kétlem, hogy a későbbiekben olyan nehéz lett volna találkoznia a lányával, ha akarta volna. A másik dolog: természetesen itt sem hiányozhat a jaj-hogyan-válasszak-két-pasi-közül dilemma, és ha már kettő darab hímről van szó, egyesek számára egyértelműnek tűnik, hogy itt az ideje felállítani a Daniel Cleaver – Mark Darcy-analógiát. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy ha valaki analógiával szeretne élni, akkor elengedhetetlen, hogy valami logikai kapocs legyen az analógia két oldalán felsorakoztatott tényezők között. Ebben konkrét esetben például nem elég az, hogy Daniel és Mark, illetve a regényben szereplő David és Sean is ketten vannak, ha jól megszámoljuk őket – ha például az egyikük sunyi rohadék lenne, a másikuk meg rénszarvasos pulcsit hordana, azt talán már elfogadnám az Analógia 101 kurzus vizsgamunkájaként. De itt nem ez a helyzet.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindeme okfejtésemmel a fejemre vonom az öncélú okoskodás vádját, de – tegye mindenki a szívére a kezét – egyrészt szőrszálat hasogatni jó, másrészt pedig szent meggyőződésem, hogy a sokak által osztott nézettel szemben a szórakoztató irodalom definíciója nem foglalja magában a bullshit szót – azaz nyugodtan írhatunk olyan könyvet, ami vicces, romantikus, szórakoztató és okos egyszerre, különösen, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az olvasók sem egy papucsállatka értelmi szintjén állnak. (Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy aki élvezi ezt a könyvet, az papucsállatka. Sőt, minden bizonnyal rendkívül okos és szellemes ember, valamint sokkal toleránsabb is, mint én vagyok.)

Ilyen még sosem fordult velem elő, de ez a könyv annyira kihozott a sodromból, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy kifizetem az árát Lobónak (aki volt olyan kedves, és kölcsönadta), csak hogy széttéphessem. (Innen üzenem, hogy ez nem történt meg, ne aggódj, Lobo.)

Mit is mondhatnék még? Boldog karácsonyt mindenkinek! :)

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Érdekes, hogy a hetek előrehaladtával a témák mintha kevésbé lennének szubjektívek, ám én minden vasárnap este egyre növekvő indulatokkal fogok neki a bejegyzések megírásának, és egyre inkább érzem érintettnek magamat. Az e heti témák, elsősorban pedig az iskolai kötelező olvasmányok kérdése amúgy is örökzöld vitaforrás, és mindenkinek nagyon karakán véleménye szokott róla lenni, ami feltehetően a saját iskolai élményekből táplálkozik.

Nem vagyok ezzel én sem másképp, és bár gyanítom, hogy korábban mintha kifejtettem volna már erről a nézeteimet, most sem foglak megkímélni benneteket a véleményemtől (de hát végül is mindenki saját felelősségére látogat a blogomra). Abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy egyrészt mindig nagyon szerettem az irodalomórákat, mind általános, mind középiskolában, viszont azok a szövegek, amelyekkel az órákon foglalkoztunk, az esetek nagy többségében hidegen hagytak. Az egyenlet bal oldalát azzal magyarázom, hogy mindig remek tanáraim voltak, különösen gimnáziumban. Nagyon sokat köszönhetek az akkori magyartanáromnak, aki igazán szívvel és szenvedéllyel végezte a munkáját, és a kötelező tananyagon kívül még ezerféle más dolgot tanultunk meg tőle – elsősorban gondolkodni. Ő nem az a fajta tanár volt (akit egyébként csak a legendákból ismerek, de állítólag létezik), aki lediktálja, hogy mit gondolsz adott témáról. A mi tanárunknak köszönhetően a negyedik év végére az egész osztály megtanulta mások számára fogyasztható formába rendezni a gondolatait és álmunkból felkeltve is meg tudtunk írni egy érvelő esszét szabadon választott témában, irodalmi idézetekkel dúsítva.

De akkor mi alkotja az egyenlet jobb oldalát? Ha visszagondolok a gimis irodalom órákra, úgy tűnik, hogy az olvasnivalók a következő arányban oszlottak meg: 15% próza, 20% dráma, 65% költészet. Ennek minden bizonnyal megvan a logikus oka, amely vagy a líra magasabbrendűségében vagy az időgazdálkodásban keresendő, ám ez most nem is lényeges. Én azonban világ életemben regénypárti voltam, így vajmi kevés élvezetet találtam az órák legnagyobb részét uraló versekben – vonakodásom oka előttem is ismeretlen, így hirtelen arra tudnék tippelni, hogy az átlagosnál jóval érzéketlenebb ember vagyok, ugyanis a sok év alatt sosem tapasztaltam azt a húha-érzést versekkel kapcsolatban, amit regényolvasás közben számtalanszor. Van néhány költő, akit kedvelek, de igazán senki nem érintett meg, és bár érdekesnek találtam a versekkel való szöszmötölést, de csak külső szemlélőként. Igazán akkor voltam elememben, amikor regényekről beszélgettünk, de mindenki kiszámolhatja, hogy évi 3-4 kötelező olvasmány mellett ez milyen gyakran fordult elő. Segítek: nem sűrűn.

És mindezzel együtt azt mondom, hogy x: én szerettem az irodalomórákat, mert érdekes dolgokról lehetett gondolkodni közben, és ha az a konkrét szöveg nem is érdekelt, amiről ott beszéltünk, a szabadidőmben olvastam ezer mást, ami tetszett.

Ne higgyétek egyébként, hogy averzióm a klasszikusokkal szembeni ellenszenvből fakad, hiszen ugyanezekben az években átrágtam magam szinte a teljes Mikszáth-életművön, viktoriánus szerzők regényein, meg ami jött sorba. Bár nem vagyok olyan felkészült a témában, mint egy lelkiismeretes magyar szakos, azért boldogulok, és igyekszem pótolni a lemaradásaimat, főleg a szívemnek oly’ kedves brit szerzők terén. A kortárs magyar irodalomban már sokkal nagyobbak a hiányosságaim, sőt, az egyetemi évek végéig csak egyetlen ilyen szerzőt olvastam és szerettem: Vámos Miklóst. (Ez nem igazán látszik a blogon, ugyanis szintén még gimiben elolvastam szinte az összes addig megjelent művét, mostanra már csak az újak maradtak.) Mondhatni egy véletlennek köszönhető, hogy felfedeztem néhány olyan hazai kortárs írót, akit megszerettem, de azt a témaválasztást, stílust és hangot, amit legjobban szeretek, még mindig idegenben, elsősorban pedig az angolszász middle-brow fictionben találom meg. Ezzel szerintem nem vagyok egyedül, még ha a specifikáció másoknál különbözik is: sok – elsősorban népszerű – műfaj hiányzik a kortárs magyar irodalomból, vagy csak mostanában kezd belendülni (például a krimi Baráth Katalinnal és Kondor Vilmossal, akik már úgy kellettek ide, mint egy falat kenyér), másrészt valószínűleg az egész nyugati piacot az angol nyelvű vagy abból fordított irodalom uralja, ezt kár lenne tagadni. A napokban olvastam egy kritikát Nick Hornby A vájtfülűek brancsa című regényéről, amelyben szóvá teszi a szerző, hogy Hornby szinte csak angolszász irodalmat olvas. Ez bizony igaz, de nézzünk szembe a ténnyel: a legtöbben mi is, pedig mi még a hazafias érvet se vethetjük be.

És itt kanyarodnék vissza a kötelező olvasmányok meglehetősen érzékeny és összetett témájához: fölösleges lenne azt kihangsúlyoznom, mennyire elavult a mostani irodalomtanítási rendszer, és inkább elriasztja a fiatalokat az olvasástól, mintsem bátorítja őket, hiszen ezzel szinte mindenki tisztában van. Kell a változás, az nem is kérdés, de önmagában az, hogy nem a Bánk bánt kell majd olvasni, hanem a Harry Pottert, még nem fogja megoldani a problémát. Szerintem a megközelítésen kellene változtatni, és azt megtanítani a nebulóknak, hogy gondolkozzanak már egy cseppet – ha ez megvan, akkor voltaképpen bármit lehet olvasni és bármiről lehet beszélgetni. Hiszen kortól és témától függetlenül szinte mindennek van valami mondanivalója külön nekem, ami az én életemre vonatkozik, ami nekem tetszik vagy nem tetszik. Szinte mindennek – mert persze az is előfordulhat, hogy nekem aztán az ég adta világon semmit nem mond egy adott mű. Na és? Előfordul az ilyesmi (olvassatok kritikákat, ott majd kiderül), de van még ezernyi más könyv, ami majd szól hozzám, csak meg kell találni a megfelelőt.

Az azonban mindenképpen fontos lenne, hogy a diákoknak is legyen szavuk az olvasmányok kiválasztásában, hiszen mindjárt jobb kedvvel olvas el az ember a más által rárótt könyvet, ha tudja, hogy hamarosan jön a visszavágó, amikor ő választhat. És engedjék be a szórakoztató irodalmat is az iskolába (szerencsére ez sok helyen már megtörtént): az irodalomóra nem valamiféle szentség, ahol csak fennkölt dolgokról lehet beszélgetni makulátlan szóhasználattal és frissen keményített ingmellben. A héten éppen azon hőbörödött fel valaki a molyon, hogy Lakatos Levente gyöngyszeme, a Barbibébi ajánlott olvasmány egy iskolában. Bár jómagam nem olvastam a könyvet, és színvonalát tekintve még így is negatív tartományba sorolom, szerintem fontos és helyes dolog, hogy ez előkerül egy iskolában – ha a fiatalok ezt olvassák és ez érdekli őket, akkor igenis beszélni kell róla. (Különben sem hiszem, hogy LL rontaná meg a drága ifjak habfehér lelkét, rongálja azt már más.) Persze itt ki lehet játszani még a „de a tanárok éhbérért dolgoznak, mit strapálják pluszban magukat?” ütőkártyát, ami egyrészt jogos, másrészt szinte mindannyian éhbérért dolgozunk és aki a szükséges minimumot óhajtja teljesíteni és egy szikrával sem többet, azzal sürgősen keressen más munkát. Erről meg ennyit.

Ugye mondtam, hogy egyre szenvedélyesebb leszek?

A magam részéről sose értettem mi olyan nagy durranás az esküvőkben – már amennyiben nem az ember saját esküvőjéről van szó, amely esetben némiképp azért érthető az izgalom. Voltaképpen nem is magával az esküvővel van gondom, hanem azzal, ami utána következik: összeeresztenek egy rakás olyan emberrel, akikkel korábban még nem is találkoztam, vagy éppenséggel már ismerem őket és pont ezért kerülöm olyan gondosan a társaságukat. A szertartást követő fogcsikorgató unalomért pedig legtöbbször még a vacsora sem kárpótol, az én lelkesedésem legalábbis a töltött káposzta feltálalásakor azonnal alábbhagy.

Hasonló okokból tartottam egy kicsit Vavyan Fable legújabb regényétől, a Habospitétől is. Az írónő eddig olyan volt számomra, mint egy különös nagynéni, akivel rajtam kívül már mindenki találkozott, és a néni kivétel nélkül mindenkit elbűvölt szellemességével és elborult történeteivel, most pedig ismeretlenül egymás mellett ülünk a lagziban. Ráadásul a Habospitében megvalósul a Fable-rajongók régi álma, ugyanis az irodalmi család két ága találkozik: a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplői együtt őrzik (és bontják) a rendet.

A cikk folytatását a Terezanyu.hu oldalán olvashatod.

Kedvenc műfajok
„Az vagy, amit olvasol”, azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?
Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Milyen könyvet írna legszívesebben?

Bár a blogon recenziók helyett korábban is leginkább vallomásos rövidprózában utaztam, az Olvasás 7 hete témái miatt hétről hétre érzelgősebb leszek. Sőt, ha valaha, bármilyen oknál fogva életrajz készül majd rólam, a biográfusomnak elég lesz kiválogatnia a megfelelő bejegyzéseket, kicsit összefésülni őket, megírni pár összekötő szöveget és már mehet is a nyomdába. Ebből két dologra következtethetünk: egyrészt arra, hogy az életem legnagyobb részt a könyvek körül forog (ez igaz), és a könyvekről nem tudom leválasztani magam (ez is igaz). Ezek szerint akkor az vagyok, amit olvasok?

Mindenképpen. Szent meggyőződésem, hogy ha nem akkor és nem azokkal a könyvekkel kerülök kapcsolatba életem során, amelyekkel kapcsolatba kerültem, most teljesen már ember lennék. Általánosan ismert tény például, hogy legnagyobb kedvenceim Jane Austen és Nick Hornby, és őket konkrét felelősség terheli világnézetem, társas kapcsolataim és főként humorérzékem (vagy ennek hiánya – ki hogy látja) alakulása miatt. Rengeteget áradoztam már a Büszkeség és balítéletről, és meglehetős fantáziátlanságról tanúskodik, hogy most is ezt hozom fel példának, de több okom is van rá. Megfigyeltem ugyanis, hogy bár ez Austen legnépszerűbb műve, mégis hatalmas értetlenkedés és számos félreértés is övezi. Nem áll szándékomban most hosszas védőbeszédet mondani a regény mellett (szép is lenne, ha Austen az én védelmemre szorulna), de annyit mindenképpen el kell mondanom, miért szeretem. Röviden: mert benne van minden, amit egy könyvtől elvárok. Zseniális a humora, hétköznapi emberekről (meg Mr Darcyról) szól hétköznapi szituációkban (éppen ezért örökérvényű), nem veszi túl komolyan magát, ám annyira azért mégis, hogy kritikai észrevételeket tegyen az aktuális társadalmi helyzetről. Jómagam az apróságok elkötelezett híve vagyok, és ha valaha regényírásra adnám a fejem, biztos vagyok benne, hogy az én könyvem is valami teljesen hétköznapi dologról szólna (és nem lenne benne egyetlen csillámvámpír vagy sellő sem). Persze a nagy horderejű dolgok sokkal látványosabbak, de mégis milyen gyakran történnek az emberrel ilyen események? Az igazi megpróbáltatást (és örömet) szerintem a hétköznapok jelentik, amelyek éppen ezért sokkal izgalmasabbak számomra minden világrengető dolognál.

Nick Hornby esete ugyanez pepitában, azonban – talán mert kortárs szerző, talán mert orákulum, nem tudom – az ő történetei számomra azért is különösen kedvesek, mert olyan dolgokról szólnak, amik velem is szinte szóról szóra ugyanúgy estek meg, mint a regényhősökkel. Megint csak két következtetés adja magát: Hornby hősei ezek szerint a legkevésbé sem hősök (ez igaz), én pedig még annyira sem vagyok az (ez is igaz). Viszont számomra éppen ettől jó az egész Hornby-univerzum: a hozzám hasonló, közepesen érdekes hétköznapi lúzerek bármelyik regényben szerepelhetnénk. Talán szerepelünk is, én legalábbis állandóan magamra ismerek a Pop, csajok, satöbbi megszállottságában, az Egy fiúról magányában vagy a Hosszú út lefelé önsajnálatában.

Az irodalmi behatásoknak van azért sokkal prózaibb oldala is: Stephen Frynak és P. G. Wodehouse-nak többek között azt köszönhetem, hogy megtanultam viszonylag fogyasztható stílusban írni angolul. Ennek előnye nyilvánvaló, hátránya azonban az, hogy még a legkomolyabb(nak szánt) szövegekben sem vagyok képes levetkőzni magamról a humorra való törekvésemet és a játékosságot. Bár még az is előfordulhat, hogy nem is akarom – szerintem amúgy sem vezet jóra, ha az ember túlságosan komolyan veszi magát.

Miután bebizonyítottam, hogy igenis az vagy, amit olvasol, szeretném némileg megcáfolni az eddigieket. Azt az állítást ugyan biztonsággal elfogadhatjuk, hogy a könyvek hatással vannak ránk, ez a hatás azonban minden esetben más és más. Úgy képzelem ezt, mint a kémiai reakciókat: a könyv mint elem minden más elemmel (azaz olvasóval) másképpen fog reakcióba lépni – sőt, lehet, hogy a találkozás résztvevői nem is reagálnak egymásra. Így aztán nem feltétlenül érdemes látatlanban messzemenő következtetéseket levonni a másik olvasmánylistája alapján. Fáj ezt mondanom, de sajnos attól még lehet hatalmas gyökér valaki, hogy szereti Jane Austent, és a [ide mindenki illessze be ízlés szerint egy általa borzalmasnak tartott szerző nevét] rajongókat se írjuk le még mint reménytelen esetet.

Tudom, tudom: bár minden erőmmel igyekszem nyitottnak és széles látókörűnek lenni, mégis tele vagyok sztereotípiákkal. Sajnos ezzel rögtön rossz színben tüntetem fel magam, de jobb, ha bevallom: éhenkórász bölcsészként meglehetős szkepszissel fordulok a szépségiparban dolgozók felé. Bár időnként még bulvárújságokat is olvasok és így tisztában vagyok a a divatszakma nehézségeivel, néha azért csak felötlik bennem az a gonosz gondolat, hogy ugyan munka az is, de mégis mennyire lehet nehéz egy modell élete? Ugyan már.

Józanabb pillanataimban természetesen tisztában vagyok vele, mennyire kemény pálya is ez, és mennyi munka van a sikerben, de – nem tudom, megfigyeltétek-e már – a tények nem mindig rendelkeznek a megfelelő meggyőző erővel. Sokszor egy regény inkább képes eloszlatni a téveszméimet és berögződéseimet, mint akárhány tudományos cikk. Így jártam most Fejős Éva legújabb regényével, a Helló, Londonnal is, amelynek főszereplője két modell: a fiatal, sikeres Lengyel Luca, és a magyar származású Helen – Teri –Schmidt, aki már mindent elért, amit csak lehet és most más lányok karrierjét egyengeti. Ám hamarosan mindketten olyan helyzetben találják magukat, amelyben át kell értékelniük addigi életüket.

A cikk folytatását a Terezanyu.hu oldalon olvashatod.

Szeretem az állatot. Úgy általánosságban mindet (kivéve talán a békákat), különösképpen pedig a saját macskámat. A macska nálunk minimum családtag, de helyzetünk ismeretében inkább azt mondanám, családfő. Bár sokan megrökönyödnek rajta, de számomra teljesen természetes, hogy minden hajnalban felkelek, mert a macska ki akar menni az udvarra (két év alatt egymásra hangolódott a bioritmusunk, így már az udvari kör nélkül is ki kellene mennem hajnaltájt), hogy csak az ágy fele (netán harmada) az enyém, és ha ágyazás előtt Monty netán elszunnyadna, akkor valaki finoman ölbe veszi, míg a másik fényvillám sebességgel megágyaz, nehogy zavar támadjon az erőben. Az is előfordul, hogy a vendég nem hozzánk jön, hanem macskához és a szomszéd néni panaszkodik, ha Monty egy nap kihagyja nála a megszokott látogatását. Mondom, körülötte forog a világ.

Bár valószínűleg magamtól is mindig szerettem volna az állatokat (előlegezzük meg nekem a bizalmat), két írónak volt igazán nagy szerepe abban, hogy mára a macskám rabszolgája és lelkes állatbarát lettem. Sok-sok sorstársamhoz hasonlóan (talán) általános iskolás koromban találkoztam először Gerald Durrell könyveivel, amelyeken később módszeresen átrágtam magam és megannyi egzotikus állattal (és nem kevésbé különleges emberrel) ismerkedtem meg általuk. (Életem egyik nagy pillanata volt, amikor 16 éves koromban a londoni Natural History Museumban láttam Durrell könyveinek szereplőit! Legalábbis néhányat közülük.) Azonban Durrell nem csak az állatokat szerettette meg velem, hanem zseniális stílusa is meghatározó volt. Tűnjek bár komolytalannak, de egy könyvet sem tudok igazán, teljes odaadással szeretni, ha hiányzik belőle a humor.

A gimnázium első éveiben Durrell-rajongó angoltanárnőm ajánlotta figyelmembe James Herriotot, aki szintén állatokról írt humoros könyveket (amiért hálám örökké üldözni fogja). A világjáró állatgyűjtővel szemben James Herriot (valódi nevén James Alfred Wight) egy apró yorkshire-i városkában töltötte élete legnagyobb részét, és koalák meg vombatok dédelgetése helyett leginkább tehenek fenekében turkált. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye? Először Herriot sem látott sok perspektívát a szarvasmarhák hátsójában, azonban a szükségből elvállalt munka végül szenvedélyéve vált, az először zordnak és idegennek tűnő táj pedig otthonossá.

Herriot könyveiben is ugyanúgy jelen vannak a furcsábbnál furcsább karakterek, mind az emberek, mind az állatok körében. Már maga a yorkshire-i ember külön fajnak tűnik, és Herriot nem is titkolja, hogy időbe telt elfogadtatnia magát a gazdákkal – különösen azokkal, akik csak akkor hívták mi, mikor már menthetetlenül összekókányolták a jószágot. Herriot azonban olyan szeretettel ír ezekről a keményen dolgozó, egyszerű emberekről és a tájról, hogy kedvem lenne azonnal Darrowbybe költözni, hogy esténként én is leguríthassak egy pint bittert a doktor és a gazdák társaságában. Pedig nem is szeretem a sört.

No és a páciensek! Ha eddig azt hittétek, hogy a tehenek unalmasak (bevallom, én ezt hittem), hát elárulom, hogy a legkevésbé sem azok. Igaz, hogy sokkal kevésbé cukik, mint a cicák, de megvan a maguk bája és időnként éppen olyan karakteresek tudnak lenni, mint a társaságukért tartott állatok. Herriot a tehén anatómiájával is részletesen megismerteti az olvasót, így szinte már ki merem jelenteni, hogy ha bármelykőtöknek ellik a tehene, csak szóljatok és megyek segíteni. De hogy ne csak a teheneken lovagoljak – ha élhetek ezzel a képzavarral –, vannak itt még kutyák, macskák, malacok és lovak is, szóval minden, ami egy tisztes gazdaságban akad.

Persze egy állatorvos élete nem csupa mokka és kacagás – egyrészt ott vannak a hajnali hívások, amikor aztán hóban-fagyban fetrenghet az ember félpucéron a disznóólban, másrészt pedig előfordul, hogy az orvos már nem tud mit tenni. Szerencsére Herriot történetei sosem csapnak át melodrámába, de azért szerintem minden állatbarátot megviselnek az ilyen történetek – én legalábbis egy-egy ilyen után mindig gyorsan megkerestem a macskám, és megölelgettem, még akkor is, ha megharapott érte. (Velem ellentétben a macskám nem érzelgős természetű.)

Mióta macskánk van, sokat beszélgetünk itthon arról, hogy vajon hogyan gondolkodnak az állatok, vajon van-e lelkül az állatoknak, mi járhat a fejükben, mit gondolhatnak rólunk és így tovább. Tudom, hogy ezeken a kérdéseken tudós emberek vitatkoznak naphosszat, de igazából nem érdekel, hogy mi az ő álláspontjuk. Az én személyes meggyőződésem az (amelyet egyébként Herriot történetei is alátámasztanak), hogy az állatoknak is van lelkük és sokszor olyan furmányos dolgokat bírnak kieszelni, hogy elképesztő. (Gyertek el egyszer hozzánk, nézzétek meg.) De ami ettől sokkal fontosabb, hogy társaságukkal és szeretetükkel hihetetlen mértékben javítják az emberi élet minőségét. Szóval a magam részéről továbbra is vidáman kelek hajnalban, összehúzom magam az ágyon és veszem azt az egyetlenegy konzervet, amit a macskám hajlandó elfogyasztani.

Védőbeszéd a szépirodalom mellett
Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

Töprengek egy hete a mai bejegyzésen, és rá kellett jönnöm, hogy ezek nem feltétlenül az én témáim, legalábbis nem ebben a megközelítésben. Egyrészt rengeteg bölcsesség elhangzott már a hét folyamán: Heloise például kiválóan összegezte az én gondolataimat is a szépirodalom vs szórakoztató irodalom témában, így nekem már fölösleges lenne ugyanezt még egyszer leírni. Másrészt pedig – amennyiben csökönyösen ragaszkodunk ehhez a kettős felosztáshoz, ami szerintem alapból nem okos dolog –, úgy találhatjuk, hogy nem is igazán a könyvek szorulnak védőbeszédre, hanem az olvasóik.

Ismeretes például a költő William Butler Yeats esete, aki rajongott a krimiért, ám közben rettenetesen szégyellte is magát emaitt, hiszen komoly, művelt irodalmárhoz méltatlannak tartotta a műfajt. Yeatsnek rengeteg lelki munkájába került feldolgozni a könnyű műfaj öröme miatt érzett szégyenét, és azt hiszem, nem ő az egyedüli, aki hasonló tüneteket tapasztalt már eddigi élete folyamán. Tudtátok például, hogy miért van a Harry Potter sorozatból kétféle kiadás: gyerek- és felnőttborítós is? Bizony azért, hogy a komoly felnőtteknek ne legyen kellemetlen nagy nyilvánosság előtt (buszon, metrón) olvasni a sorozat darabjait, amelyeken kettős stigma ül: nemcsak hogy a szórakoztató irodalom szekértáborában rekedtek, hanem még gyerekkönyvek is! Hűha!

A másik végletet pedig azok az olvasó kollégák képviselik, akik a szépirodalom olyan elkötelezett hívei, hogy el sem tudják képzelni, miféle örömöt találhat bárki egy szórakoztató irodalmi műben. Ezzel természetesen önmagában semmi gond nincs, hiszen például én sem tudom elképzelni, milyen örömöt találhat bárki a trainspottingban vagy a performance művészetben, de ettől még a vonatfigyelők és a performance művészek is emberek, legalábbis amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Ugyanez vonatkozik a vámpíros / zombis / vérpolipos / patiszonos / romantikus / erotikus / hosszú / rövid / komoly / vicces / egyéb könyvek olvasóira is: bizony, vannak ilyen emberek, itt élnek köztünk, és semmivel sem rosszabbak annál, aki a múltkor az orrunk elől vitte el Proustot a könyvtárban. A lényeg az, hogy szuperokos emberek is olvasnak szórakoztató irodalmat (még ha néha nem is mind vallja be), és a szépirodalom rajongói között is vannak tőrőlmetszett tuskók. (Ajánlott olvasmány: Lobo védőbeszéde a romantikus irodalom mellett.)

Persze adódik a kérdés, hogy de akkor megy-e a könyvek által elébb a világ? Persze, hogy megy, de azért nem olyan egyszerű ez, hogy a nagy irodalmi értékkel bíró könyvek majd mindenkinek jól megjavítják az életét. (Egyáltalán hogyan döntjük el, melyek az értékes könyvek? Ábrázoljuk őket grafikonon, mint a Holt költők társaságában? Ugyan már.) Mindenkinek a saját érdeklődése, élete, intellektuális beállítottsága és a pillanatnyi helyzete határozza meg azt, hogy éppen milyen könyvre rezonál és milyen könyvre nem, és melyik az az olvasmány, amelyre élete végéig szeretettel fog emlékezni, netán az évek során újra és újra előveszi a könyvet. az én generációmnak az egyik ilyen könyv (pontosabban könyvsorozat) biztosan a Harry Potter, amelynek töretlen népszerűségét például a molyos újraolvasó esemény is jól mutatja, és ami annyi ifjabb és idősebb olvasónak segített átlépni a saját határait, és profi olvasóvá nevelte őket. Minket.

A Lolitát olvastuk New Jerseyben

Tom Clancy gyakran idézett megállapítása szerint a regény és a valóság között az a különbség, hogy a regénynek kell, hogy legyen valami értelme. Hozzátenném, nem véletlen, hogy sokan a regényeket részesítik előnyben a valósággal szemben. Akárhogy is van, Mr. Clancy örökérvényű bölcsessége gyakran eszembe ötlött, miközben Margaux Fragoso könyvét olvastam gyermekkoráról.

Fragoso New Jersey Union City nevű városában nőtt fel, egy mentálisan meglehetősen instabil anya és egy hatalmaskodó, kontrollmániás apa mellett. Hétéves volt, amikor megismerkedett az akkor ötvenes Peter Currannel, és egy kétéves megszakítástól eltekintve tizenöt éven keresztül folytattak viszonyt egymással. [...]

A cikk folytatását az OlvassBele.hu oldalán találod.

Tisztelt Elnökasszony, tisztelt kollégák, felszólalásra jelentkezem, immár harmadszor. Napirendi pontjaim a következők:

Mi alapján értékel egy könyvet?
Mi alapján választja ki a következő olvasmányát?
Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció
Miért vezet/olvas Ön könyves blogot? Van-e hatása egy-egy könyves blognak az olvasásra? (pl.: a következő olvasmányát egy blogbejegyzés hatására választotta ki) Van-e/Vannak-e kedvenc blogjai/bloggerei?

Kezdeném akkor a végéről: azt, hogy miért kezdtem el blogolni, már megénekeltem máskor, de ha röviden össze kellene foglalnom, akkor azt mondanám – és ezzel senkinek sem fogok meglepetést okozni –, hogy szeretek olvasni és szerettem volna az irodalommal kapcsolatos élményeimet megosztani a világgal is. Meg amúgy is jobban szeretem a könyveket, mint az embereket en masse. No meg persze ott van a pénz, hírnév, csillogás, lábam előtt heverő pasik kérdése is, de higgyétek el, ez számomra teljesen másodlagos. Nem tudom, hogy ki mit gondol a saját blogjáról vagy a saját tevékenységéről, de én fontosnak tartom most leszögezni, ha már eddig nem tettem meg, hogy semmilyen kultúrmissziós célom nincs a bloggal: senkit nem akarok megtéríteni vagy eltéríteni, nem azért írok egy-egy könyvről, hogy bárki is rábeszéljek annak az elolvasására vagy megvásárlására, azt pedig végképp nem áll szándékomban megítélni, hogy egy könyv jó vagy rossz, értékes vagy gyújtósnak való. Ne értsetek félre: rendkívül boldoggá tesz, ha valaki egy bejegyzésem alapján úgy dönt, hogy elolvas egy könyvet, és ha még tetszik is neki, az maga a kéjmámor. De ez már kinek-kinek a saját szubjektív döntése.

És ha már a szubjektivitásnál tartunk: nem kritikákat írok, és még kevésbé objektíven. Az a nagyszerű a blogolásban, hogy én állítom fel a szabályokat, nincsenek műfaji, tartalmi és terjedelmi megkötések, így ha egy könyv kapcsán valami – látszólag – oda nem illő, személyes baromság jut eszembe, akkor azt nyugodtan leírhatom. És le is fogom írni, hiszen könyves blogot írok ugyan, de nem tudom lefejteni saját magamat a könyvélményeimről – és nem is akarom. Úgy képzelem el, hogy minden ember egy szűrő, egyéni formájú lyukakkal, és így mindenkinek más marad meg a szűrőben olvasás után. Én erről az üledékről írok – igen, szubjektíven. Aki objektív kritikát akar olvasni, annak bilibe lóg a keze, aki pedig az objektivitás látszatára kíváncsi, annak ott vannak a komoly irodalmi lapok.

Kicsit sok a személyes névmás ebben a bejegyzésben, és ha ezért egomán állatnak tűnök is, nem győzöm hangsúlyozni, hogy a szubjektivitás fontosságát. Elég sok évet töltöttem el irodalomtanulással, amelynek során sok fontos és nagy könyvet (és sok kevésbé fontos, kevésbé nagy könyvet) olvastam el, és mindezek után van képem azt állítani, hogy a saját értékrendemben nekem aztán fityfenét se számít, hogy egy könyv mennyi überzseniális és atomszuper az irodalom „objektív” fokmérői szerint, se az, hogy hány díjat söpört be. Csak az számít, hogy nekem személy szerint mit mond az a könyv, mond-e egyáltalán valamit? Hogyan tudom beépíteni a mindennapi életembe? Mit érint meg bennem? Lehet, hogy semmit, lehet, hogy újragondolom miatta az addigi dolgaimat. Lehet, hogy ezt egy Nobel-díjas szerző fő műve éri el nálam, és lehet, hogy egy habkönnyűnek tűnő szingliregény. Mint mondottam, csak rajtam múlik. A szubjektivitást nem csak saját munkásságomban (haha) tartom elengedhetetlennek: olvasni is olyan bloggereket szeretek, akiknek a beszámolói egy kis ablakot nyitnak a könyvek mögött lappangó emberekre. Szerintem az ilyen élménybeszámoló a könyvből is sokkal többet mutat meg, mint a legtudományosabb kritika.

Mindezek alapján az se lesz meglepő, hogy az olvasmányaimat akár a random.org is válogathatná nekem, annyira nincs bennük rendszer. Bár a kötelező olvasmányok és egyéb, külső tényezők által generált könyvek adnak valamiféle keretet, amúgy azonban teljesen spontán vagyok. Általában már olvasás közben azon spekulálok, mit veszek a kezembe legközelebb, ám előttem is ismeretlen, hogy mi motivál ilyenkor. The spirit moves me, ahogy Bertie Wooster mondaná. Az irodalom egyébként is az egyetlen olyan terület, amelyben képes vagyok a spontaneitásra, és időnként úgy veszek meg egy-egy könyvet, hogy megtetszik a címe és kész. Olyan nagyot eddig még nem tévedtem.

Az adaptációkban is szeszélyes vagyok, bár nyitottságra törekszem. Nem zavar, ha előbb látom a filmet, mint a könyvet, hiszen annyira más a két élmény, hogy nem zavarják egymást. Sőt, néha nagy szerelmek születnek ilyenkor: mind a Bridget Jones naplója, mind a Possession esetén előbb láttam a filmet, mint ahogy a regényt elolvastam volna, de mindkettő nagy kedvet csinált az olvasáshoz, és lám, mi lett azóta. Bár a Költői szerelmet (Possession) a regény ismeretében harmatgyenge adaptációnak tartom, mégsem tudok rá haragudni. Amikor azonban a könyvet imádtam előbb, iszonyú kekec tudok lenni, és olyankor bármilyen zseniális feldolgozást csináljanak is, az nekem úgysem fog tetszeni. Makacsságomban például a mai napig nem láttam a Büszkeség és balítélet 2005-ös feldolgozását, mert nekem a BBC-verzió szent és sérthetetlen, Keira Knightley-tól pedig alapjáraton ráz a hideg. És senki ne jöjjön nekem észérvekkel, mert nem fog érdekelni. De ha már BBC: rendkívül elfogult vagyok a feldolgozásaikkal szemben, szerény véleményem szerint zseniálisak mind, egytől egyig.

Mondtam már, hogy szubjektív vagyok, ugye?

– Nem tudod véletlenül, mit eszik a Tigris? – kérdezte Micimackó.
Róbert Gida gondolkodott.
– Tudtam, de elfelejtettem – mondta végre Tigris nagy bánatára, aki mohón figyelt. – Azt hittem, Tigris tudja.

(A. A. Milne: Micimackó kuckója)

Alapvetően három halmazban szoktam gondolkodni: dolgok, amiket tudok; dolgok, amiket nem tudok, és dolgok, amiket tudtam, de elfelejtettem. Bár szeretem azzal álltatni magamat, hogy van néhány (de tényleg csak nagyon néhány), sokak számára minden bizonnyal feleslegesnek tűnő dolog, amelyekről csomó mindent tudok és amelyekkel kapcsolatban rettentő kekec vagyok, azért még így is el lehet képzelni az első és második halmaz egymáshoz való viszonyát. Alapvetően nincs is ezzel baj, amíg a halmazok állapota nem statikus, de ebbe a dinamikába rondít bele a „tudtam, de elfelejtettem” feliratú gyűjtemény is, ami félelmetes sebességgel növekszik. Valamikor tudtam, hogy alakul az olasz igeragozás imperfettónál, mi a másodfokú egyenlet megoldóképlete és azt is, hogy honnan származik a Jerusalem artichoke neve. Persze ezeknek a dolgoknak mind utána lehet nézni, ha éppen szükség lenne rájuk, de mégis megnyugtató lenne a tudat, hogy a fejemben vannak. De már nincsenek.

Valahogy így vagyok a történelemmel is: bár szépemlékű gimnáziumi éveim során rengeteg energiát fektettem bele, és ha durva fehér foltok azért nincsenek is a fejemben, de a részletek jelentősen megfakultak. Különösen igaz ez a 20. századi magyar történelemre – erre a tényre pedig Kondor Vilmos regényei mindig fájdalmasan emlékeztetnek. De hát inkább félig teli pohár leszek, mint félig üres, és azt mondom, milyen sok történelmi részletet tanulok mindig Kondor Vilmostól (amelyek hitelességét megfelelő ismertek hiányában úgysem tudom ellenőrizni, de nem is akarnám, mert én bízok)! Így már sokkal jobban hangzik, ugye?

Az ismerkedést a dolgok közepébe vágva tavaly kezdtem meg az Agave által kiadott A budapesti kém című regénnyel, ami nálam nagy siket aratott, részben a történet és a stílus miatt, részben pedig azért, mert a szerző igen komoly hiányokat tömköd be a magyar népszerű irodalom szövetén. (Erről a legújabb megjelenés kapcsán Jeges-Varga Ferenc írt egy nagyon jót itt ni.) Ezek után kíváncsian vártam a sorozat legfrissebb kötetét, amely a Budapest romokban címet viseli.

A történet 1946 nyarán kezdődik: a pusztítás nyomai még mindig szembetűnőek, Gordon Zsigmond még mindig jórészt a fióknak írja bűnügyi tudósításait, de a városba kezd visszatérni az élet, bár egy-egy gyanús robajra még mindig rutinosan a földre vetik magukat a kávéházak vendégei és személyzete. Épp egy ilyen kávéház előtt történik egy napon merénylet, ami már önmagában is Gordon Zsigmond hatáskörébe tartozna, ám súlyosbító körülmény, hogy a rendőrség gyanúsan hamar a helyszínre ér, és a belügyminiszter sem várat sokat magára. Furcsa. Több, mint furcsa.

Persze Gordonnak több se kell, a rendőrség és a Vörös Hadsereg mellett ő is nyomozásba kezd, megmozgatja a kapcsolatait, mindenkinek odacsúsztatja, amire éppen szükség van és természetesen minden helyzetből kivágja magát, újonnan szerzett (?) Dr. Watsonja, az amerikai Daniel Zeker oldalán, akinek én egyébként így látatlanban is megelőlegeznék valami magas pontszámot. Bár néha-néha úgy éreztem, hogy Gordon hőstettei már átcsúsznak a valószínűtlenbe, mindezt ellensúlyozta, hogy a vakmerő akciókkal egy időben Gordon egyre jobban szétesik, köszönhetően egy kontextusidegen vasdarabnak a vállában.

Nem csak Gordon, de néha maga a történet is szétesik kissé, és nem csak az idősíkok közötti gyakori váltások miatt (egy bizonyos epizódon még most, jóval az olvasás után is töprengek, bár lehet, hogy ez volt a cél), és időnként úgy tűnt, Gordon Zsigmond minden erőfeszítése ellenére sem igazán halad előre a történet. (Bár ilyesmit én mindig félve mondok ki, mert mi van, ha ez nem róható fel hibának, hanem a történetnek eleve ilyennek kell lennie?) A lényeg mindenesetre az, hogy a végére azért csak összeáll a kép, és ugyan A budapesti kémet kicsit jobban élveztem, azért most sem csalódtam a szerzőben. Nekem pedig ennyi éppen elég.

Elérkeztünk az olvasás második hetéhez (aki lemaradt az első fordulóról, itt pótolhatja a mulasztásokat), én pedig szokás szerint a végsőkig húztam a válaszadást, de legalább volt egy egész hetem töprenkedni a válaszokon. Lássuk, mire jutottam – vigyázat, megaposzt következik.

1. Könyvtár vagy könyvvásárlás

Az ér, hogy könyvtár és könyvvásárlás? Nem érzem azt, hogy bármelyik opció mellett kizárólagosan el kellene köteleznem magam – ahogy eddig észrevettem (nem csak a játék keretein belül, hanem úgy általánosságban) ez a kérdésfeltevés arra szokott irányulni, hogy valaki könyvügyileg birtoklásmániás vagy elég neki, ha csak ideiglenesen vannak nála a könyvek. Én nem egészen így látom ezt a kérdést, mert egyrészt birtokló természetű (szakszóval: hörcsög) vagyok én is, másrészt imádom a könyvtárakat.

Kezdjük az elején. Mivel könyvszerető családban nőttem fel, természetes volt, hogy egy falon végig csak könyvespolcok vannak és a szüleim számomra is rengeteg könyvet vettek már zsenge koromtól kezdve. A látogatók rendszeresen rá is csodálkoztak a kollekcióra, bár nekem már akkor is az volt a furcsa, ha vendégségbe mentünk valakihez és nem láttam náluk könyveket. A gyűjtőszenvedélyt egyetemista koromig sikerült kordában tartani, mikor azonban önálló jövedelemre tettem szert, majd megismertem a Bookstationt és az idegen nyelvű kötetek hirtelen veszélyesen elérhetők lettek a számomra, megindultam lefelé a lejtőn. Az elmúlt néhány évben előző teljesítményemhez képest irtózatos mennyiségű könyvet vettem – jelenleg ott tartunk, hogy kinőttem az könyvespolcokat is, ám lassan már új polcnak se lesz hely. Tudom, hogy sokan küszködtök ezzel a problémával, ha valaki tud rá megoldást, mindenképpen szóljon.

A vásárláshoz fűződő viszonyom rapszodikus: néha (de tényleg csak néha) nagyon mérges tudok lenni magamra a költekezés miatt, és szentül megfogadom, hogy innentől tudatosabban fogok vásárolni. (Hogy ezt hogyan képzelem: lásd a 3. pontot.) Efféle rohamaim azonban hamar elmúlnak, és boldogan vásárolok tovább. Igazából én olyan maradi szemléletű ember vagyok, aki azt hiszi, hogy a könyvekkel értéket halmoz fel, és ebből a meggyőződésemből engem senki nem tud kibillenteni. Nem szeretnék senkit megbántani, és csak a példa kedvéért hozom fel, de szerintem még a mai árak mellett is kevesebbet költök könyvre egy hónapban, mint az átlag dohányos, viszont az én pénzemből nem egy marék hamu lesz a végén. Az olvasáson kívül egyetlen, viszonylag költségesnek mondható hobbim van, a levelezés és a Postcrossing, ezen kívül azonban elég szerény igényeim vannak, és mivel nem vezetek önálló háztartást, ki lehet bírni valahogy.

Egy másik fontos tényező még az, hogy sokat olvasok angolul, ezeket a könyveket azonban az esetek legnagyobb részében nem találnám meg könyvtárban, magyarul pedig vagy megjelennek, vagy nem, ha megjelennek, ki tudja, milyen fordításban stb. Túl sok a változó, így „kénytelen vagyok” vásárolni. És krónikus újraolvasó vagyok, nem csak egy menetre kellenek a könyvek, így szerintem érdemes beruházni és hosszú távra tervezni.

Már a múlt héten is meséltem, mennyire szerettem ifjabb koromban könyvtárba járni: általános iskolában a legtöbb délutánt ott töltöttem, és annyira bennfentes lettem, hogy még a könyvtár költözésénél is segédkezhettem, sőt, még pecsételhettem is a könyvekbe! Bizony ám! Amikor elballagtam, a könyvtáros néni nekem adta a tasakomat, így utánam már senki sem lett 553-as. (Na jó, valószínűleg rögtön csinált egy újat, ahogy kiléptem az ajtón, de szeretem azt gondolni, hogy nem így volt.) Általánosban és gimnázium alatt nagyon szerettem a debreceni Benedek Elek Könyvtárba járni, ami nekem azóta is A könyvtár archetípusa: remekül lehetett nézelődni, magazinokat lapozgatni, internetezni, a könyvtáros nénik és bácsik mindig kedvesek voltak és ha elakadtam, ajánlottak új olvasmányokat. Ez a légkör azóta is nagyon hiányzik, így nemrég elhatároztam, hogy augusztusban beiratkozom a lakóhelyemhez legközelebb eső fiókkönyvtárba, ahol egyébként még sosem jártam, de már nagyon várom, hogy megismerjem.

Az egyetemen teljesen másféle könyvtárral találkoztam: itt alig van szabad polc, mindent raktárból vagy könyvtárostól kell kérni, ami nem valami jó móka, az viszont tény, hogy hatalmas gyűjteménnyel rendelkeznek, ami nekem angol szakos egyetemistaként és jövendőbeli éhenkórász irodalmárként (© entropic) létszükséglet. De, ahogy már mondtam is, a könyvtár nekem nem csak arról szól, hogy könyveket lehet kikölcsönözni, hiszen annyi minden mást lehet még ott csinálni: böngészni, újságot olvasni, filmet nézni, tanulni, internetezni, mindenféle klassz programon részt venni, lézengeni, suttyomban a polcok között nevetgélni (lehetőleg nem egyedül) – hirtelen ezek jutnak az eszembe, de mindenki illessze be a lista végére a saját kedvenceit.

2. E-book vagy könyv?

Bevallom, sokáig e-book szkeptikus voltam. Pontosítok: egyáltalán nem elleneztem az e-bookokat, szerintem fantasztikus találmány a Kindle meg az összes testvérkéje, csak nem gondoltam, hogy valaha is igényem vagy szükségem lenne ilyesmire. Jó, szeretem ugyan megszagolni az új könyveket, de elég az egyszer, meg a borítók se hoznak különösen lázba, szóval efféle szentimentális okaim nincsenek a papírformátumú könyvek mellett, egyszerűen csak szeretem őket kézbe fogni és ott tudni a polcon. Mert hát jó az e-book meg minden, de azért az mégiscsak egy virtuális cucc…

Arra is rá kellett jönnöm azonban, hogy baromi kényelmetlen monitorról olvasni például a sok, internetes adatbázisból letöltött tanulmányt az egyetemre, vagy az olyan könyveket, amelyeket mindenféle okoknál fogva csak elektronikus formátumban kaptam meg. Aztán nemrég Heloise, aki elég hasonló habitusú olvasó, mint én, nemrég kapott egy Kindle-t és nagyon pozitívan nyilatkozott róla, és ekkor elvesztem. Szóval a lényeg az, hogy rájöttem: nekem kell egy e-könyv olvasó. (Meg a pénz, amivel megveszem, de ez már mellékes.)

A legkevésbé sem gondolom, hogy az e-book a hagyományos könyvek halálát jelentené, mindössze arról van szó, hogy elképzelhetetlen mértékben megkönnyíti majd az életet. (Stephen Fry lift vs. lépcső hasonlatát tudnám itt említeni.) Soha többé nem lesznek beszerezhetetlen könyvek, például. És arra is érdemes gondolni, hogy mennyire környezetbarát: azt tudtátok például, hogy Angliában (és valószínűleg nem csak ott) a charity shopokban és hasonló boltokban a bizonyos ideig el nem kelt használt könyveket bezúzzák? Ez mégis mennyivel jobb? Akkor már inkább nyomjanak kisebb példányszámot, a többieknek pedig éljen az e-book.

3. Sorozatok: olvas-e, gyűjt-e sorozatokat?

Szeretnék én sorozatokat gyűjteni, de tróger vagyok, az a nagy helyzet. Hatalmas szégyen, de még kedvenc sorozatomnak, a Harry Potternek sincs meg minden kötete, ugyanis a legtöbbet zsenge ifjú koromban könyvtárból olvastam, és azóta is tolódik a többi beszerzése. Ugyanez a helyzet például Lawrence Block Bernie Rhodenbarr sorozatával is… Egyébként nem is vagyok olyan nagy sorozatjunkie, ami három kötetnél hosszabb folytatódó történet, az nálam nem sok jóra számíthat. Jobban kedvelem azt, amikor egy állandó szereplő tűnik fel több regényben, amelyek azonban nem függnek össze. (Pl. Poirot, Miss Marple, Jeeves és Wooster) A sorozatok kigyűjtésénél jobban érdekel(ne) kedvenc szerzőim életművének beszerzése, de ez eddig még egyedül Jane Austennál sikerült (és Nick Hornbynál is csak egy pici hiányzik). Régi kedvenceimet ugyanis anno könyvtárból olvastam, és amikor mostanában vásárolok, mindig elcsábítanak az olyan könyvek, amelyeket még nem olvastam. No meg aztán olyan termékeny szerzők, mint Agatha Chrisite és P. G. Wodehouse esetében komoly meló mindent összeszedni (bár Christie-ből már elég jól állok).

Említettem korábban, hogy időnként rám tör a tudatás vásárlás roham, amikor is elhatározom, hogy újdonságok helyett a kedvencek műveit fogom összegyűjteni (van is egy listám a beszerzendőkről). Hát, nem tudom. Szeretném, ha ez valóban sikerül egy nap, de addig még jelentős jellemfejlődésen kell átmennem. Amíg élünk, remélünk.

Teljesen mindennapos jelenség, hogy az irodalmi adaptációk reciprokaként népszerű filmek vagy sorozatok idővel könyv alakban is megjelennek. Sajnos ez az esetek többségében annyit jelent, hogy egy-egy jól sikerült (?) epizód forgatókönyvét kicsit feltupírozzák, beleírnak néhány extra jelenetet, és már mehet is a nyomdába, a rajongók meg hadd vegyék, azért vannak. Üdítő változatosságot jelent a piacon a Castle alapján készült regény: akik figyelemmel kísérik a sorozatot, tudják, hogy az alapszituáció szerint Richard Castle bűnügyi bestseller író csatlakozik a New York-i rendőrség egyik nyomozócsapatához, hogy anyagot gyűjtsön legújabb könyvéhez. Ugyanis miután végzett előző főhősével, Rick új múzsáját a nyomozó Kate Beckettben véli megtalálni, és mivel a polgármester Castle jó barátja, sima ügy, hogy a rendőrség nyakába varrja magát. Így születik meg a Beckettről mintázott hősnő, Nikki Heat, valamint eleddig két regény, a Heat Wave és a Naked Heat.

Az ABC csatorna pedig bolond lett volna elszalasztani a sztori nyújtotta lehetőséget: úgy döntöttek, hogy valóban megjelentetik Richard Castle regényeit. A hülye sorozatjunkie-nak pedig több se kell, lecsap rá. Ha mentséget keresnék (de nem keresek, csak elméletben mondom), akkor azt mondanám, pusztán a tudományos érdeklődés vitt rá, hogy beszerezzem a könyvet (amúgy is nagyon le volt akciózva), hiszen rendkívül izgalmasnak tartom ezt a többszörösen összetett helyzetet, mert van ugye egy fiktív írónk, aki nyomoz, egy nyomozónk, aki regényhős lesz, és a fiktív író fiktív könyve hirtelen lecsapódik a mi dimenziónkban. Ez csak szerintem őrülten izgalmas?

A Heat Wave alapszituációja – természetesen – nagyon hasonlatos bármelyik Castle epizód cselekményéhez, ebbe nem is nagyon érdemes belemenni. A nyomozást Nikki Heat és csapata, Raley és Ochoa detektívek („a duo affectionately condensed to ’Roach’”) kapják. Hozzájuk csapódik a nagy pofájú, ám természetesen rendkívül sármos újságíró, Jameson Rook, aki mindenkit ismer, dolgozott már Mickkel, Bonóval, sőt még Csecsenföldön is járt, legközelebbi portréja tárgyául pedig a New York-i rendőrség nyomozóit szemelte ki. Természetesen Nikki Heat ugyanúgy utálja az oldalkocsiját, mint Beckett, Rook ugyanúgy arcoskodik, mint Castle, szóval megy minden a maga útján. A történet hátterét pedig New York, pontosabban a hőhullámtól szenvedő, gőzölgő, ragacsos nagyváros adja, aki/ami legalább olyan fontos szereplő a regényben, mint a hús-vér karakterek.

Amire elsősorban kíváncsi voltam, az az, hogy vajon milyennek látja Castle az általa teremtett – vagy inkább átdolgozott – női nyomozót, Nikki Heatet? A sorozatban az író elejt néhány szót arról, hogy Nikki milyen kemény és persze őrülten szexi, valamint „slutty” (persze a név és különösen a második kötet címe nem is nagyon hagyja kétségek jözött az olvasót) – és ha egy átlagos regényről lenne szó, akkor a gendertudatos énem ezen a ponton már tüzet okádna és Richard Castle fejét követelné ezüsttálcán, petrezselyemmel körítve. Azonban mivel ez a könyv egy vicc, rendkívül jól szórakoztam a Castle fejébe tett kiránduláson, és teljesen természetesnek találtam például azt a jelenetet, amikor Nikki Heat meztelenül flangál otthonában, közvetlenül azelőtt, hogy az egyik rosszfiú rátámad (természetesen hősnőnk még mindig pucér).

Bár nem a szívem csücske a kemény krimi, így nem is olvastam még olyan sokat közülük, azonban még így is meg merem kockáztatni, hogy a Heat Wave kiemelkedik a műfaj többi egyede közül azzal, hogy őrülten sok szlenget használnak benne a rendőrök. Nehéz elhinni, hogy van a világon olyan ember, aki így beszél – kivéve a Richard Castle elméjében élőket. Persze ennek szórakoztató oldala is van, mint például amikor a nyomozók elkezdenek vetélkedni, hogy ki tud több szinonimát a rosszfiú / gyanúsított / szemétállat szóra, bár ez a jelenet egy az egyben a sorozat egyik epizódjából származik, ahogy persze más részek is visszaköszönnek. Castle (vagy inkább „Castle”) minimális változásokkal megtartotta a sorozatbeli karaktereket és tulajdonságaikat – bár néha azért hagyta, hogy elszaladjanak vele képzeletének Shetland pónijai.

Az élvezetek fokozásának céljából a regény végén még egy interjút is olvashatunk magával A Nagy Richard Castle-lel, valamint belekukkanthatunk a következő regény (Naked Heat) első fejezetébe. Megmondom őszintén, ha ez a történet csak egy sima krimi lenne, nem hiszem, hogy sok időt vesztegettem volna rá, viszont a sorozatbeli helyzetekkel való játszadozás igencsak kedvemre való volt, és azt hiszem, a rajongófejő iparág egy meglehetősen okosan kivitelezett termékével van dolgunk. A gépezet pedig egy pillanatra sem áll meg, ugyanis mint hallom, a marconán jóképű Richard Castle rajongói hamarosan magyarul is kezükbe vehetik a regényt, a Könyvmolyképző jóvoltából.

Milyen furcsa, hogy a júniusi Ünnepi Könyvhét után halotti csend telepszik a könyves világra (eltekintve a boltok menetrend szerinti strandkönyv akcióitól, amelyekben a Nobel-díjas szerzőktől az ismeretterjesztő könyvekig mindent leakcióznak – nagyon helyesen persze), pedig feltehetőleg a könyvfüggőségtől kevésbé szenvedő emberek ilyenkor tudnak több időt fordítani az olvasásra. Ezt az állóvizet hivatott felkavarni Andiamo kezdeményezése, az Olvasás 7 hete, amely során minden könyvszerető blogger és nemblogger megírhatja a véleményét a hetente változó témákról. Részletek Andiamonál  ( + Facebook, Moly, iwiw), most pedig csobbanjunk is egyet az első témában.

A gyorsreagálású blogos kollégák a héten már mind beszámoltak kedvenc gyermekkori olvasmányaikról – ezen a téren én sem szolgálhatok sok újdonsággal. A szüleim nekem is sok mesét olvastak (napszaktól függetlenül), még jóval azután is, hogy megtanultam olvasni. Számomra nem is maguk a történetek maradtak meg, mint inkább maga a meseolvasás aktusa, így nem is tudnék egy konkrét kedvencet sem felidézni ebből az időszakból, pedig a mesekönyvekkel teli könyvespolc arról tanúskodik, hogy volt miből válogatni. Mostanra némiképp megfordult a helyzet: nem, a szüleim nem hagyták abba az olvasást, de most már ők mazsoláznak az én könyveimből. Előfordul, hogy Apukám egy-egy recenziós példányt előbb olvas, mint én, és rendkívül széles látkörről tesz nap mint nap tanúbizonyságot, ugyanis Erlend Loe-tól Jodie Picoult-n át Stephen Fryig mindenféléket hajlandó elolvasni az inkább magától értetődő Kondor Vilmos és C. J Sansom mellett.

Az olvasással kapcsolatos egyik nagyon meghatározó emlékem első osztályos koromból való, amikor a Gőgös Gúnár Gedeonból vagy a Mosó Masa Mosodájából (a részletek a feledés ködébe vesznek) kellett otthon gyakorolnunk a – figyelem! – szótagolva olvasást. Ez számomra a mai napig megfoghatatlan, hétéves koromban meg főleg az volt, és úgy voltam vele, hogy én már tudok folyamatosan olvasni, akkor most mit húzzam az időt a szótagolással? Sajnos ezt a világ többi része nem így látta, így nem indult teljesen felhőtlenül a szervezett iskolai keretek között való olvasás számomra.

Az első regény, amire konkrétan emlékszem, az A két Lotti volt, amit egy matekversenyen nyertem másodikban. Mit mondhatnék, ifjú voltam és bohó… A Lottikat azóta számtalanszor olvastam, és amikor utoljára láttam a könyvet, nagyon csúnyán viharvert állapotban volt – nem is értem, miért puhakötésben adják ki ezt a regényt. Minden kislány rongyosra olvassa, szerintem minimum acélból kellene a lapokat készíteni, a szöveget pedig lézerrel rágravírozni, és fogadjuk, hogy még így is lennének extrém módon szétolvasott példányok.

Amiről azonban most írni szeretnék, az nem egy könyv, hanem egy, a mostanihoz hasonló olvasásnépszerűsítő program, ez pedig a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár Gyerekkönyvtára (Hajdú-Bihar megye) által szervezett Barátunk a könyv nevű olvasónapló pályázat. Amikor általános iskolába jártam, több egymást követő évben is részt vettem ezen a versenyen és mindig rettentően élveztem, hiszen olyan könyveket olvashattam, amikről korábban még csak nem is hallottam. Az éves feladatsorokat és olvasmánylistákat összeállító könyvtárosok igazán színes és naprakész ízlésről tettek tanúságot, hiszen ők ismertették meg velem például a korábban népszerűsége miatt lenézett Harry Pottert. Igen, sznob gyerek voltam, na és? :) Bár olvasni nyilvánvalóan már akkor is szerettem, különben bele sem fogtam volna az egészbe, egy nagyon fontos dolgot tanultam a verseny évei során: a kutatást. Bár most már a Google mindenkinek a barátja, tizenegynéhány évvel ezelőtt ez még egyáltalán nem volt így, és muszáj (nem, nem muszáj, hanem természetes) volt beletanulni az old school kutatásba. Megszámlálhatatlanul sok délutánon át csöveztem a könyvtárban, összespanoltam a könyvtáros nénikkel és bevallom, hogy a mai napig ebből a tapasztalatból élek: ha netán kikötik az internetet az egyetemen, én akkor sem ijedek meg, hanem mászok a létrára és beüzemelem a Google Classicot.

Utánanéztem, a Barátunk a könyv még a mai napig is folyik és nagyon remélem, hogy sok, hozzám hasonló sznob kiskölyök (és persze a széles látókörűek is) olvas és könyvtárazik minden évben, akik majd tíz év múlva írnak egy ugyanilyen bejegyzést. Kedves könyvtáros nénik és bácsik, akik a feladatokat és az olvasmányokat válogatjátok: Viszlát és kösz a halakat!

A tavalyi év egyik legnagyobb felfedezettje számomra a szingapúri születésű kanadai írónő, Y. S. Lee volt, akinek The Agency – Spy in the House című könyvére Heloise hívta fel a figyelmemet. Szégyenletes módon a blogon ugyan nem írtam róla, a molyon azonban meglehetős rajongással nyilatkoztam a könyvről, hiszen Lee debütáló regényében érintette mindazokat a témákat, amelyek mind az irodalomban, mind a saját életemben engem is a legjobban foglalkoztatnak, és mindezt olyan köntösbe öltöztette, hogy minden sort élvezet volt olvasni. Öveket becsatolni, rajongás következik.

Ying Lee a kingstoni Queen’s Universityn doktorált viktoriánus irodalomból és kultúrából (ami egyébként számomra is az egyik legizgalmasabb téma), ezek után pedig kevéssé meglepő, hogy regénytrilógiája is Viktória királynő uralkodása alatt játszódik. Az első kötetben megismerkedhetünk Mary Langgel, akit tizenkét évesen betörésért halálra ítélnek – Maryt azonban megmenti egy jólelkű hölgy, aki élete nagy lehetőségét ajánlja neki: ha szeretne új életet kezdeni és saját kezébe venné a sorsát, tanulhat Miss Scrimshaw fiatal hölgyek számára alapított akadémiáján és egy nap majd önálló, dolgozó nő válhat belőle. Némi rábeszélés után Mary él is a lehetőséggel, és így születik meg Mary Quinn, akinek nincs priusza és néhány évvel később már kifogástalan ifjú hölgyként már maga is az akadémia oktatójaként tevékenykedik.

Maryt azonban nem olyan fából faragták, hogy beérje efféle unalmas munkával, és mivel a többi hagyományos női szerep sem vonzza (egy férfitól függni pedig végképp nem akar), egykori megmentői elé tárja a dilemmáját. Ekkor azonban olyasmi derül ki, amire még Mary sem gondolt volna: az akadémia csak fedőtevékenység, a tisztes hölgyek pedig voltaképpen nyomozóirodát működtetnek. Sikerük titka, hogy az ügynökök nők, így feltűnésmentesen be tudnak épülni, és kihasználják a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat és társadalmi anomáliákat: mivel a nőket nem veszik túl komolyan, nem is tartják őket veszélyesnek. Az Ügynökség arra játszik, hogy kémeik előtt olyan információk is elhangozhatnak, amelyeket a férfi személyzet tagjai előtt nem hangoztatnának. A cég sikerei pedig azt bizonyítják, hogy ez az elmélet helytálló. Mindezek után Mary is lehetőséget kap arra, hogy az Ügynökség tagja legyen, próbatételnek számító első megbízatása pedig az, hogy egy gazdag üzletember házába kell beépülnie – mint társalkodónő. Így tehát Miss Quinn jól nevelten cseveg az időjárásról, töltögeti a teát, bájosan mosolyog, közben pedig csupa szem és fül, és mikor az ügy megfenekleni látszik, nyomozásba kezd a saját szakállára…

A trilógia (amely egyébként végül tetralógia lesz) második kötete a Body at the Tower, amely egy évvel az előző kötet befejezése után kezdődik. Londonban nagy erőkkel – ám meglehetősen lassan – épül a Parlament, illetve a Big Ben harangtornya. Ugyanakkor rejtélyes haláleset történik az építkezésen: egyik éjjel egy férfi zuhan le a toronyból, az Ügynökség pedig megbízást kap, hogy járjon utána, vajon önként vagy külső segítséggel vetett véget életének a kőműves. No de hogy kerül egy tisztes fiatal hölgy egy építkezésre? Természetesen sehogy, így Mary villámgyorsan Mark Quinn-né vedlik át, és a tizenkét éves fiú személyében munkát vállal a kőművesek mellett. Kicsit ugyan kilóg a lóláb, amikor Mark társadalmi helyzetéhez képest meglehetős műveltségről tesz tanúbizonyságot, de ez még csak a bonyodalmak kezdete…

Kicsit hosszúra nyúlt a történetleírás, amiért azonban nem kérek elnézést, egyrészt mert önkényuralmi szellemben blogolok, másrészt pedig fontosnak tartottam részletesen bemutatni a történet hátterét. Szerintem ugyanis az írónő zsenialitása többek között abban rejlik, hogy a regényeiben expliciten tárgyal olyan (főleg gender-vonatkozású) kérdéseket, amelyekről a viktoriánus korban vajmi kevés szó esett, viszont akkor is ugyanannyira aktuálisak voltak, mint mainapság.

Mint láttuk, az egész Ügynökséget egy nagyon is valós társadalmi probléma hívta életre: a problémát pedig azok a hölgyek képezik, akik többre, másra vágynak, mint amire a konvenciók kijelölték őket. Nem szeretnének feleségként vagy szeretőként egy férfitól függni, viszont elégséges önálló jövedelemmel nem rendelkeznek. A (tisztességes) nők számára szóba jövő karrierlehetőségek száma meglehetősen csekély volt, és lássuk be, a nevelőnők és társalkodónők élete valószínűleg nélkülözte a komolyabb izgalmakat. Mi marad hát az önálló, ambiciózus hajadonoknak? Amennyiben elég jól vág az eszük, van bennük kurázsi és a horgolás nyújtotta kihívásoknál többre vágynak, hát tessék, lehetnek akár kémek is. Ebben a szakmában pedig végre a saját hasznukra fordíthatják azokat a megkövesedett társadalmi konvenciókat és sztereotípiákat, amelyek eddig gúzsba kötötték őket.

A második kötetben Mary még erőteljesebben feszegeti a határokat, hiszen szinte végig fiúruhában szaladgál, és folyamatosan reflektál is arra, hogy mennyi minden van, amit így megtehet, konszolidált ifjú hölgyként azonban elképzelhetetlen lenne. Ahogy az első kötetből megismert pofátlan, ám talpig úriember James Easton meg is jegyzi, „What you’re doing is really radical!” Hát még ha tudná, hogy pontosan mennyire radikális is… A regény legszórakoztatóbb jelenetei éppen arra a hibrid vagy átmeneti állapotra alapoznak, amelyben Mary végig leledzik. Bár ő maga könnyedén siklik egyik szerepből a másikba, a váltások nagyon vicces következményekkel járnak (különösen az olvasó számára). Eltöprengtem picit, hogy mennyire hiteles egy Maryhez hasonló transzgresszív figura viktoriánus környezetben, de aztán emlékeztettem magam, hogy maga a kiindulópont egy női nyomozóiroda volt, tehát a válasz egyrészt kit érdekel, másrészt pedig miről beszélünk?

A viktoriánusok a tea ás az etikett mellett a kategorizálást is igen kedvelték, így szinte törvényszerű, hogy a faji/társadalmi identitással és egzotikummal kapcsolatos kérdések is felvetődnek mindkét regényben, és kíváncsian várom, milyen megoldást fog Mary/Lee kitalálni a felvetett kérdésekre. Egy dologban biztos vagyok: jó lesz.

Hatalmas örömömre Lobo is elolvasta az Agency első kötetét, és említette, hogy bár ifjúsági regény, szerencsére hiányoznak belőle a műfajban mostanában túltengő, (számomra is) idegesítő elemek. Bizony ebben, ebben a regényben semmiféle para nincs, történelmi realitás viszont annál több (és a valóság sokszor kevésbé normális és sokkal érdekesebb, mint a para, ezen szerintem érdemes elgondolkodni), aminek az egyik oka valószínűleg a szerző személyében keresendő. A másik ok pedig az, hogy a Spy in the House eredeileg nem YA regénynek készült, Lee ügynöke vetette azonban fel, hogy a történet voltaképpen egy „coming of age” sztori, így kicsit megfiatalodott benne mindenki, és a könyv se butult le.

Remélem, ez a megaposzt is nyilvánvalóvá tette Ying Lee iránti feltétlen rajongásomat és mérhetetlen csodálatomat, no meg a sunyi szándékot, hogy Lobo után minél több embert térítsek rá az Agency-rajongás útjára. Egyébként Lee blogját is érdemes követni, mert amellett, hogy rettentően jófej nő, rengeteg viktoriánus érdekességről is szokott írni.

Ui. Nem elfelejteni: soha ne becsüljétek alá a nőket! ;)

Az már régóta világos, hogy nagy szerelmem a – klasszikus – krimi, mióta pedig egyetemre járok, az is nyilvánvaló lett, a gender studies az én pályám. Még az is előfordulhat, hogy a közeljövőben behatóbban foglalkozom majd ezzel a két, szívemnek kedves témával, így mostanában különösen árgus szemekkel figyelem a krimiket, főleg azokat, amelyekben női nyomozó szerepel. Az egyetemi témavezetőm még áprilisban adta kölcsön Jill Paton Walsh Debts of Dishonour című regényét, ami minden szempontból megfelel a kritériumoknak, hiszen a klasszikus krimi hagyományát viszi tovább, a központi karakter pedig bizonyos Imogen Quy – akinek a vezetékneve egyébként a why szóra rímel.

Imogen a Cambridge-i St Agatha’s College ápolónője, ám nem csupán a hallgatók és a tanári kar fizikai sérüléseit ápolgatja, hanem folyamatos lelkisegélyt is biztosít a rászorulóknak. Mivel ritka jó természetű egy nőszemély, a college igazgatója egyik nap meg is kéri Imogent, hogy vacsorázzon együtt a tanári kar egy részével, ugyanis egy volt hallgatót várnak vendégségbe, aki nem mellesleg kőgazdag üzletember is. Ilyen esetben mindig elkel a kellemes hölgytársaság az asztalnál, és hátha még a college-nak is csurran-cseppen valami…

A vacsora sikeresen le is zajlik, bár nem úgy, ahogy azt egyesek remélik: Sir Julius Farran valóban rendkívül szimpatikusnak találja Imogent, ám ahelyett, hogy az alma matert akarná megtámogatni, inkább az ápolónőnek ajánl állást a saját cégénél. Ám mielőtt még Imogennek ideje lenne komolyabban elgondolkodni az ajánlaton, Sir Julius egy szerencsétlen baleset következtében életét veszti.

Ne feledjük azonban, hogy krimit olvasunk: Imogennek hamarosan kétségei támadnak afelől, vajon tényleg magától zuhant-e le Sir Julius a szikláról, vagy valaki netán segédkezett neki, így nyomozásba fog Andrew Duncombe segítségével, aki nem csak Sir Julius közeli munkatársa volt, hanem Imogenhez is romantikus szálak fűzték a régi szép időkben (amikor a korporét világ helyett még az egyetemen tanított). És persze az is nagyon gyorsan kiderül, hogy mindenkinek van valami rejtegetni valója meg mindenféle piszkos ügyletei, és még a college is bajba kerül időközben.

Igazából sajnáltam, hogy ez a cselekmény fő szála nem a college-ban játszódott, de mivel ez a könyv a sorozat harmadik része, így – feltételezem – ki kellett egy kicsit mozdítani a történetet az eredeti helyszínről. Ettől függetlenül élvezetes volt, a detektív személye pedig szerintem különösen jól megválasztott, hiszen egy ápolónő mindenkivel közvetlen kapcsolatban van, mégsincs elkötelezve semmilyen irányban, így semleges szemlélő marad, mégis az ő rendelőjében fut össze az összes pletyka.

Felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy lehet-e vagy érdemes-e ma még klasszikus krimit írni (ez a krimi hagyományában az amerikai kemény krimivel szemben a főleg Agatha Christie és kortársai által képviselt irányzat, amelyben általában kis közösségekben történik a bűntény, és a nyomozás során a kis szürke sejtek munkáján van a hangsúly). Szerintem az a nagyszerű ebben a regényben, hogy bár 2006-ban jelent meg és kortárs környezetben is játszódik, mégis meg tudta őrizni a klasszikus krimi időtlenségét. Az Agatha Christie-i tradícióra persze már a college neve is utal, és valóban akár AC is írhatta volna ezt a regényt. Ugyan a borítón szereplő blurb Inspector Morse női verziójaként tünteti fel Imogent Quyt, szerintem ő sokkal inkább Miss Marple fiatalabb, 21. századi kiadása – de ezzel egyébként nem akarom azt állítani, hogy Jill Paton Walsh AC-epigon lenne (már amennyire egy krimiszerző lehet nem AC-epigon).

The first thing the man of sensibility has to do on arriving like a sack of coals in a girl's bedroom in the small hours is to get the conversation going, and it was this that I now addressed myself. Nothing is worse on these occasions than the awkward pause and the embarrassed silence. (Ch. 13., p. 124.)

Lépten-nyomon bizonyítékát adom a blogon, hogy rajongó típus vagyok, és ha elkötelezem magam egy-egy szerző mellett, akkor szeretem végigrágni a teljes életművet. Ez mondjuk a hat befejezett regénnyel és néhány töredékkel rendelkező Jane Austen esetében nem jelent olyan nagy kihívást, de egy olyan termékeny szerző esetén, mint például a 93 évet megélt P. G. Wodehouse, már lehet hosszú távra tervezni. Plum bácsi műveiből már eddig is elég sokat olvastam, de miután nemrég újra megnéztem a Stephen Fry és Hugh Laurie főszereplésével készült Majd a komornyik (Jeeves & Wooster) című sorozatot, eldöntöttem, hogy először is a saját Jeeves-könyvtáramat egészítem ki és elolvasom az eddigi hiányzó darabokat. Első áldozatom a Jeeves and the Feudal Spirit (magyar hangja: Bertie Wooster állja a sarat) volt, amelyet még ezer éve a bájos, fürdőzős borítóval néztem ki magamnak.

Ahogy Wodehouse-tól megszokhattuk, az események mindig valamely rendkívüli fontosságú tárgy köré csoportosulnak: lehet ez egy díjnyertes disznó, egy ezüst tejszínes tehénke vagy egy ukulele. Nézeteim szerint jelen esetben a cselekmény mozgatója nem más, mint Bertie Wooster frissen sarjadzott bajusza, amit Jeeves távollétében növesztett. Akik olvastak már egy-két történetet a Wooster-rezidencia mindennapjairól, azok tudják, hogy esztétikai kérdésekben időnként összecsap a két nagy elme, ti. a Wooster-agy és a Jeeves-féle szürkeállomány. Ez történik most is, és a világ nagy része sajnos ellenzi a Bertie felső ajkát ékesítő szőrzetet. Ez lenne a probléma egyik forrása.

A másik feneség viszont az, hogy a modern írónő – és mellesleg Bertie egykori menyasszonya –, Florence Craye nagy elragadtatással viseltetik a bajusz iránt, és felszólítja saját jelenlegi vőlegényét, a marcona ex-rendőr„Stilton” Cheesewrightot, hogy maga is azonnal szerezzen be egyet, míg a készlet tart. Ezzel azonban Bertie nemcsak Stilton haragját és gyanúját vonja a fejére, hanem felmerül az a veszély is, hogy amennyiben Stilton megtörne a bajusznövesztés súlya alatt, a Wooster korpulencia újból felkerülne a kívánatos agglegények listájára.

De ismerjük Bertie-t: ő sosem magára gondol először. Amikor feltűnik a színen egy segítségre szoruló nagynéni, ő otthagy csapot s papot, és munkába állítja a szürke matériát, hogy kihúzza a csávából az idős rokont. Az i. r. pedig ki lenne más, mint Dahlia néni: a Milady Budoárja még mindig anyagi gondokkal küzd, azonban most talán akadna végre egy balek, aki hajlandó lenne pénzt adni a folyóiratért. Nincs más hátra, meg kell puhítani a Trotter névre hallgató médiamágnást – és ha puhítani kell, Bertie Woosternek mindig akad néhány ötlete.

Persze ezzel még közel sem soroltam fel a regényben felbukkanó összes bonyodalmat, hiszen lesznek még itt gyöngysorok, költők, éjszakai lokálok, és a Parazita Klub évi rendes dartsbajnoksága is esedékes, Bertie pedig szokás szerint vészesen közel kerül a bitóhoz az oltárhoz. Szerencsére itt van azért Jeeves is, akinek mindig van egy-két ötlete, amelyeket – a hűbéri szellem értelmében – nem is tart meg magának.

Bár elég hosszan ismertettem a cselekményt, ezt a következő kijelentésemmel (amelyet szerintem már itt a blogon is kifejtettem) posztmodernül keresztülhúzom az eddigieket: P. G. Wodehouse könyveiben teljesen mindegy, hogy mi történik. Egyrészt – nagyon leegyszerűsítve – mondhatjuk azt is, hogy minden regényében ugyanaz történik (Bertie szándéka ellenére majdnem megnősül, valamint igyekszik barátait és/vagy rokonait kihúzni a pácból, amivel csak még nagyobb bajba sodródik mindenki, mígnem jön Jeeves és mindent megold), másrészt azonban már egy regény elolvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy itt nem a történet az érdekes, hanem az elbeszélésmód. Persze a történet már önmagában is komikus jelenetek sorozatából áll, azonban Bertie narrációja az, ami igazán humorossá teszi azt. Ugyanúgy működik ez, mint a Sherlock Holmes- vagy Poirot-történetek esetében: ha maga a Nagy Detektív adná elő az eseteket, az a hétköznapi olvasó számára egyszerűen élvezhetetlenül szikár lenne (ez főleg Holmesra igaz). Kell az élvezethez, hogy az olvasónál kicsit butább szárnysegéd adja elő a történteket, hiszen ők olyan módon tudnak minket végigvezetni az ügyeken, hogy minden információt közölnek velünk és egyúttal egy, a miénkhez hasonló elmében követhetjük végig a megoldáshoz vezető utat. Meggyőződésem, hogy ugyanez történik a Wodehouse-regényekben: bár folyamatosan történnek az események, voltaképpen mégsincs igazi cselekmény, az elbeszélés módja az, ami történetté formálja ezt az ámokfutást.

Ezután a rettentő okos(kodó) okfejtés után magam is úgy érzem, mintha az ostoba szárnysegéd szerepében tetszelegnék, hiszen Bertie-hez hasonlóan hosszasan (ám sokkal kevésbé szellemesen) elemezgettem a semmit, a lényeg azonban kimaradt – mármint az, hogy miért érdemes akkor is elolvasni ezeket a könyveket, ha nem a narratológia tanulmányozása okozza a legnagyobb örömet az életünkben. Nos, ezt nagyon röviden össze tudnám foglalni: mert zseniálisan viccesek. Ennyi. Köszönöm.

Hová mehet az, aki nem halad előre? Erre a kérdésre próbál meg választ találni Grecsó Krisztián legújabb regényének névtelen hőse. Munkája nem különösebben izgalmas, a barátnője éppen elhagyta, barátai nincsenek, a családot pedig maga mögött hagyta valahol, a szintén névtelen telepen.

Legalábbis azt hitte, hogy elhagyta a telepet.
Azonban amikor jelenlegi élete zsákutcába fut, hősünk nem tehet mást, minthogy visszatér a kiindulási ponthoz: a továbblépéshez meg kell tudnia, hogy kicsoda ő valójában. „Tisztába akarok jönni magammal” – mondja, ehhez azonban először másokkal kell tisztába jönnie.

Az írás folytatását az Olvassbele.hu-n olvashatod.

Az emberek. Nem kell őket nagyon nógatni, ha a rosszról van szó, ha valamilyen gazságra akarjuk rábeszélni néhányukat. Csak a fülükbe kell súgni, sugalmazni számukra, hogy lehetséges, amit terveznek. „Igenis lehetséges kirabolni a boltot, és senkinek nem esik majd baja. Végre lesz pénzed, és nem kell kuporgatni, az egyik napról a másikra élni.” Persze erre a szövegre mit csinál az a szerencsétlen? Szerez valahonnan egy fegyvert – amit persze én helyezek az útjába –, majd bemegy a legközelebbi boltba, és agyonlő mindenkit. Én pedig mosolygok. Milyen gyengék ezek a két lábon járó porhüvelyek…

Bár még van mit tanulnom a türelem nemes erényének gyakorlásáról, bizonyos dolgokra szeretek várni. Ilyenek a könyvek is, különösen, amikor a várakozási-nyálcsorgatási folyamat nem eleve végtelenített („majd egyszer megírom a folytatást”), hanem lehet tudni, hogy néhány hónap böjt és a megfelelő rituálék elvégzése után az ember biztosan kezébe veheti az áhított kötetet. Az idei év egyik legjobban várt könyve számomra a Pokoli szimfóniák: Négy kisregény az Ördög tolmácsolásában. A kötet ötlete Bíró Szabolcstól származik, aki még az év elején említette, hogy folynak a munkálatok, amivel azonnal felcsigázta a kíváncsiságomat. Nem is annyira a téma ragadott meg először (amiről akkor még amúgy se tudtam sokat), hanem maga a koncepció: négy kisregény négy különböző szerző tollából, amelyet egy ötödik szerző narratívája köt össze. Ugyan négy teljesen különálló történetről beszélünk, amelyet csak az ördög motívuma köt össze, valahogy mégis koherens egészet kellene alkotniuk. Izgalmas, nem?

Az alkotók előtörténete is elég sokszínű: volt, aki a történelmi regények, vagy a misztikum, esetleg a fantasztikus irodalom berkeiből érkezett. A történetek is ennek megfelelően sokszínűek: Bíró Szabolcs kisregényében megismerhetjük a prágai nyomozó-zongorista előtörténetét, akivel már találkozhattunk a Sub Rosában is (sőt, a Vilmos Antikvárium is kap egy cameo szerepet). Egyik gyengém, ha egy könyvben visszaköszönnek a szerző korábbi műveiből ismerős alakok, és most adhattam is az élvezeteknek. Az íróról szóló történetet egyébként pedig valami egészen félelmetesnek és hihetőnek találtam… És ha már az írónál tartunk: az ördöggel alkut kötő művész figurája Michael Mansfield kisregényében is felbukkan, amelynek két szála a 17. századi és a kortárs Torinóban játszódik. Ez nem is véletlen, hiszen Angyal Sándor narrációjából megtudjuk, hogy az ördög igencsak szereti a zenét. Bár maga a történet nagyon tetszett, mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy a női főszereplő figurája nekem nem volt egészen hiteles. A molyon felmerült, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, ami rendben is van, nekem azonban a nőábrázolás téma állandó vesszőparipám, így sok jóra tőlem ebben az ügyben nem lehet számítani. (Urak, így járhattok, ha gender-tudatos blogger kezébe adjátok a könyveteket: beleköt az még az élő fába is.)

Nolik Antal „Elkoptathatatlan” című kisregénye Szabadkán játszódik, az események középpontjában pedig egy különösen vonzó lakás áll, amely a kellemes fekvésen kívül nem várt titkokkal is szolgál, valamint a fekete macskák előbukkanási aránya is rendkívüli a környéken. A kötetből ez volt az a történet, amelyet a leginkább kritikával illetnék: egyrészt a befejezés nekem még ahhoz képest is meglehetősen random volt, hogy itt végig az ördöggel kukoricáztunk, másrészt az epres tusfürdős – zuhanyzós jelenetben kicsúcsosodó romantikus (?) szálat teljes egészében öncélúnak éreztem. Egészen sokáig vártam, hogy Anának meg az ő múltjának lesz valami jelentősége a történetben, de csalódnom kellett. És ha már benne vagyok a keménykedésben, meg kell jegyeznem, hogy a szerző szóválasztásaival sem mindenhol értettem egyet, de ez az én magánügyem.

A végére hagytam a kedvencemet, Jonathan Cross „Doktorok” című kisregényét, amelyben egy részeg velencei zenész éppen a karnevál éjszakáját választja arra, hogy a csatornába ölje magát. Azonban a vízből felbukkan a pestisdoktor alakja, akinek aztán a zenész elmeséli az életét. Különösen szerettem ebben a történetben, hogy zseniális módon az ördög nem tűnt alapvetően kegyetlennek vagy gonosznak, hiszen mindvégig igyekezett a zenészt lebeszélni az öngyilkosságról és újabbnál újabb lehetőségeket mutatott fel neki – a végkifejletet tekintve azonban ő volt a legkegyetlenebb figura mind közül.

Végül pedig muszáj megjegyeznem, milyen klassz a könyv formátuma, főleg az az impresszum nagyon über.

Ui. Nézzétek meg a könyv blogját is.