Gondolom, legutolsó posztom után senki sem lepődött meg, hogy eltűntem egy kis időre, amint ugyanis lenyomtam az utolsó entert, lefékezett a házunk előtt a BBC autója, összeszedték a zenéimet, könyveimet és a macskámat, majd elszállítottak minket egy lakatlan szigetre. (Igen, autóval, mert a BBC ennyire király.) De ne aggódjatok, jól megy a sorom, remekül szórakozom a többi számkivetettel, és az imént Stephen Fry is kölcsönadta a napelemes laptopját, hogy megírhassam ezt a bejegyzést. Újabb körkérdés terjed ugyanis a blogokon, ami még itt a szigeten is megtalált, így a továbbiakban meseanyu és Lobo felbujtására újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb tényeket tudhattok meg rólam.

Na. Szabályok.

♣ Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról
♣ A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell
♣ 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek (Ezt kihagynám, bocsi, mert már úgyis körbeért a dolog.)
♣ 11 embert meg kell jelölni és linkelni (Lásd eggyel fentebb.)
♣ Nincs visszaadás/visszajelölés (Megbeszéltük.)

11 tény, ami sosem tudtál rólam. Vagy igen. Mindenesetre 11 tény:

1. Ki nem állhatom az esküvőket. Én vagyok az az ember, aki végig savanyú arccal ül, mindent leszól, és nincs egy jó szava senkihez, és ezen még Richard Curtis se tud segíteni. Szerintem ne hívjatok meg.

2. Bridget Joneshoz hasonlóan kétnaponta határozom el, hogy mostantól új életet kezdek. Ugyanolyan sikerrel.

3. Soha nem táncolok. Esetleg ha a macskám élete múlna rajta vagy ilyesmi…

4. Imádom a szójátékokat.

5. Odavagyok a kalapokért. Valószínűleg ez az egyetlen közös pontunk az angol királynővel.

6. Rengeteg káromkodás hagyja el a számat. Ezt gondolom a dologról:

7. Hamarabb mondanék le a csokiról, mint a tejfölről.

8. Életem nagy ambíciója, hogy megtanuljak Yorkshire-i akcentussal beszélni.

9. Még sosem láttam horrorfilmet, és ha rajtam múlik, nem is fogok.

10. Egyáltalán nem bánom, ha napokig ki sem kell mozdulnom otthonról.

11. Nem szeretem a kávét, de odavagyok a Starbucksért.

Meseanyu kérdései:

1. A rövid hajat szereted vagy a hosszút?

Magamon a rövidet, másokon kifejezetten tetszik a hosszú.

2. A nagy városokat szereted vagy inkább a vidéket?

A város, ahol élek, nem valami nagy és ennek számos hátrányát érzem. Kitaláltam azonban, hogy a legideálisabb az lenne, ha egy angol kisvárosban élhetnék, és időnként felruccannék Londonba, így minden igényemet kielégíthetném. Gondoljatok Midsomerre, csak gyilkosságok nélkül.

3. A tengerparton nyaralnál inkább vagy a hegyekben?

Egy napra leruccannék a tengerpartra pancsolni, de mivel arra hamar rá lehet unni, menjünk inkább a hegyekbe mókusokat nézni.

4. Moziba jársz vagy inkább tévézel?

Utálok moziba járni (leginkább az emberek miatt), és utálok tévét nézni, mert szárnyaló sas lelkem fellázad az előírt időpontok, a reklám és a szinkron ellen, úgyhogy marad nekem a DVD.

5. A medencét kedveled vagy a természetes vizeket?

Fogós kérdés. A természetes vízben jobban el lehet férni, az uszodában viszont nagyobb az esélye, hogy nem hagynak megfulladni, és mivel félek a mély víztől (de azért belemegyek), ez számomra nem utolsó szempont.

6. A humoros könyveket kedveled vagy azokat, amik megríkatnak?

Ez is összetett dolog, mert én bármin el tudom sírni magam, de tényleg bármin. Mármint amíg könyv, film, zene az illető… Viszont feltehetően második kamaszkoromat élem, ugyanis mostanában semmit nem bírok komolyan venni, ami komolyan veszi magát (figyelitek, mennyire meta vagyok?), úgyhogy mindenképpen szükségem van néhány poénra ahhoz, hogy érdemben foglalkozzak valamivel. És szerintem az különben is sokkal érdekesebb, hogy lehet megnevettetni valakit, mint az, hogy lehet megríkatni.

7. Könyvtárba jársz vagy inkább vásárolsz?

Rengeteget vásárolok, ugyanakkor könyvtárba is sokat járok, mert egyrészt végesek a forrásaim, másrészt nemrég kiderült, hogy könyvtárban dolgozni jó buli. Különösen, ha a saját laptopodat viszed és nem engednek felcsatlakozni a WiFi-re. (És különben is van abban valami végtelenül chic, ha könyvtárban dolgozik az ember, nem? Mindig úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban megírhatnék egy mesterművet.)

8. Könyvre költesz többet vagy ruhára?

Ez nem is kérdés, könyvre. Én vagyok az az ember, aki akkor vesz új nadrágot, ha a régi már látványosan szakadozott. (Amíg csak kicsit szakadozott, addig inkább veszek még egy könyvet.)

9. A hagyományos konyhát kedveled vagy az újdonságokat?

Mindegy, csak ne nekem kelljen megfőzni. Ez úgy hangzott, mintha a gasztronómia rabszolgája lennék, pedig mi sem áll távolabb az igazságtól. Nagyon ritkán főzök, akkor sem örömmel. Enni viszont nagyon szeretek, tesztkóstolást vállalok.

10. Milyen sportot választanál szívesen, ha mindenben tehetséges lennél?

Most aztán szabadon ereszthetem a fantáziámat, mert semmiben nem vagyok tehetséges. Hmmm… Úszás?

11. A kutyákat vagy a macskákat kedveled jobban?

Nem is kérdés: macska! És meggyőződésem, hogy a Mycroft a legideálisabb macskanév.

Lobo kérdései:

1. Ki a kedvenc szerelmespárod?

Persze most nyilvánvalóan azt kellene mondanom, hogy Mr. Darcy és Elizabeth, mert ők az univerzum legnagyszerűbb szerelmespárja, de nem fogom ezt mondani (még ha így is gondolom). Szóval inkább Mary Quinnre és Jamesre voksolnék Y. S. Lee Agency-sorozatából, mert viccesek, tökéletesen kiegészítik egymást, de külön-külön is izgalmas és életképes alakok. És ha nem könyvről beszélünk, akkor Geraldine és Harry (Vicar of Dibley), illetve Stacy és House (House).

2. Van olyan téma szerinted a könyvkiadási palettán, ami mostanában alul van reprezentálva?

Huh, nem tudom. Inkább azt érzem, hogy bizonyos témák túl vannak reprezentálva, és hogy a sok paranormális meg fantasztikus lény mellett elsikkadnak a… nem is tudom… az emberek? Egyébként a magyar könyvkiadásról beszélünk vagy úgy általában? Mert ha úgy általában, akkor a nemzetközi könyvkiadásban úgyis mindenki megtalálja a saját érdeklődésének megfelelő könyveket, akármilyen marginális ízlése legyen is, és mivel mostanában erre figyelek jobban, így nem vagyok igazán képben a magyar piacot illetően.

3. Mi volt a kedvenc gyerekkönyved?

A két Lotti, természetesen. Illetve nagyon sokszor olvastam még a bábfilm képeivel illusztrált Mazsola és Tádét, úgy, hogy magát a mesét sosem láttam.

4. Mikor voltál utoljára moziban és mit néztél meg?

Hú… talán májusban? Abban viszont biztos vagyok, hogy a Jane Eyre-t láttam, klassz volt.

5. Mi a kedvenc tévésorozatod?

Rengeteg van. A legfrissebb kedvenc a Vicar of Dibley (szia, Lobo!), illetve a leglegleg talán a Sherlock. De nagyon sok van, amit imádok és bármikor újranéznék: Kingdom, Miért éppen Alaszka?, Váratlan utazás, Castle, House, Kisvárosi gyilkosságok, A Bit of Fry & Laurie… és persze a BBC minisorozatok.

2012. 08. 13. Frissítés tasiorsinak köszönhetően: meg a Doctor Who.

6. Mennyi időt töltesz blogok olvasásával naponta?

Rapszodikus. Sokszor hagyom felgyűlni a friss posztokat és inkább John Finnemore évekkel ezelőtti bejegyzéseit olvasgatom. Szánalmas.

7. Hol nyaralnál a legszívesebben?

Végül is bárhol, mindenhol van valami érdekes. De legyen mondjuk Yorkshire, mert az különösen a szívem közepe és még sosem voltam ott.

8. Szoktál hangosan olvasni?

Nem, de senki nem tiltakozik ez ellen.

9. Fontos neked, hogy egy könyvnek te legyél az első tulajdonosa?

A legkevésbé sem.

10. Ha nem kapod vissza a kölcsön adott könyvet, szólsz érte?

Hááát… nem nagyon visz rá a lélek, csak ha tényleg sürgős.

11. Miért blogolsz?

Jelenleg inkább miért nem? Egyébként leginkább azért, hogy összerendezzem a gondolataimat az olvasottakról (mert amikor becsukom a könyvet, nem mindig világos számomra, hogy akkor most mit is gondolok erről az egészről), és megpróbáljak random popkult utalásokat beszúrni a szövegbe, ha kell, ha nem. ;-)

Kvízkérdés: Melyik regény kezdődik a következő mondattal?

„My desert-island, all-time, top five most memorable split-ups, in chronological order:”

Különösebben nem nehéz kérdés, és biztos vagyok benne, hogy három rendszeres olvasóm közül legalább kettő álmából felkeltve is tudná. Azonban feltételezem, hogy a lakatlan szigeti listák nem csak nekik ismerősek, hiszen mára ez a fogalom a populáris kultúra szerves része, és valószínűleg sokan elgondolkodtak már azon, mi az, ami nélkül nem tudnának meglenni egy lakatlan szigeten. A lakatlan szigeti lista olyan magától értetődő dolog, néha egészen meglepődik az ember, hogy a gondolat nem csak úgy lebeg a levegőben a világ kezdete óta, hanem ténylegesen elindult valahonnan. Ez a konkrét gondolat pedig a BBC Radio 4-ról indult el, ugyanis 1942. január 29. óta ez a csatorna ad otthon a Desert Island Discs című műsornak, amely a világ legrégebb óta futó dokumentumműsora. (Tudom, nem ez a legmegfelelőbb kifejezés rá, de ebben a hőségben nem jut jobb eszembe a „factual programme” terminusra.) A műsor rendkívül egyszerű ötleten alapszik: minden hét egy-egy neves vendég (de ne gyökér celebekre gondoljatok, hanem igazán érdekes emberek) meséli el egy interjú keretében, melyik nyolc zeneszámot vinné magával egy lakatlan szigetre, és végszükség esetén a nyolc közül melyiket mentené meg a haboktól. A szigeten rekedt vendégek a zenék mellett megkapják még a Bibliát és Shakespeare összes műveit, amelyek mellé választhatnak még egy könyvet és egy luxuscikket, amelyek megkönnyítik majd a magányt.

Ennyi év alatt persze számos műsorvezetőt elfogyasztott már a program, 2006 óta például Kirsty Young beszélgetet a szigeten rekedtekkel, és szerintem nem is rosszul. A legjobb pedig az, hogy 2009 óta a Desert Island Discs archívuma teljes mértékben kereshető és több száz epizód podcast formájában le is tölthető. A zeneszámokból ugyan csak egy rövid ízelítő hangzik el, de nem hinném, hogy ez bármiben csorbítaná a műsor élvezhetőségét. Bár csak nemrég fedeztem fel az archívumot, máris sokszor azon kapom magam, hogy újabb és újabb podcastokat töltök le, böngészek, rákeresek, hogy ki vinne magával Kaiser Chiefst és macskát a saját kis szigetére és milyen dalokat választott Colin Firth. (Ezt a bejegyzést is őrülten sokáig tartott megírni, mert állandóan elvonta a figyelmemet a böngészés.) Azt hiszem, részben ennek a műsornak köszönhető, hogy megszerettem a rádiót és milyen jókor – mivel mostanában nem alszom valami jól, mindig kéznél van egy-két Desert Island Discs epizód, amivel elütöm az időt, amíg le nem merül az akkumulátor az agyamban. Néhány kedvenc epizód:

Mark Gatiss (a Sherlock sorozat egyik írója, illetve Mycroft Holmes megszemélyesítője)

Professzor Brian Cox (a jelenleg élő legmenőbb fizikus)

Emma Thompson

David Mitchell (komikus)

Jamie Cullum

És ha már lakatlan szigeti listáknál tartunk, természetesen nem állhattam meg, hogy ne állítsam össze a sajátomat. Szóval hosszas töprengés után erre a nyolc dalra szavaztam (bár holnap már biztosan másik nyolcat választanék):

1. Kaiser Chiefs: Oh My God

… nem a legeslegkedvencebb dalom tőlük (bár a top 10-ben benne van), de pontosan illik egy lakatlan szigeten rekedt emberhez: „Oh my God, I can’t believe it, I’ve never been this far away from home.” Másrészt pedig akkor találkoztam a Kasier Chiefsszel, amikor először utaztam egyedül messzire otthonról, így a választás elkerülhetetlen volt.

2. Bryan Adams: Kids Wanna Rock

…mert Bryan Adams volt az első olyan zenész, akit 16 évesen igazán nagyon szerettem. Bár Bryan Adamsről a legtöbben a romantikus balladákra asszociálnak, én mindig inkább a vicces, pörgős dalait kedveltem, például ezt, mert ez tökéletesen kifejezi, miért szeretem a rockzenét: mert tele van élettel. Biztosan rendkívül felszínes ember vagyok, amiért többre értékelek egy pörgős, kiabálós dalt egy lírainál, de az az igazság, hogy én rettentően szeretem jól érezni magam. És tudjátok, csütörtökön élőben is hallottam ezt a dalt a mestertől, és nem sokszor éreztem még magam olyan jól, mint akkor.

3. Tim Minchin: If I Didn’t Have You

…Tim Minchin egy viszonylag új kedvencem, egy zseniális ausztrál komikus, aki kőkemény logikával megy neki minden emberi hülyeségnek – ha épp nem a sajtról ír dalt, például. Van ez a meggyőződésem, hogy a legkomolyabb dolgokról időnként csak komolytalanul lehet érdemben beszélni, és ez a dal pont ezt példázza. A világ legromantikusabb dala – egy megátalkodott antiromantikus szerint.

4. Franz Ferdinand: Darts of Pleasure

…nem teljesen világos számomra, hogy mit akar ez a dal, de ebben van a világ legszebb sora, mely szerint „Words are poisoned darts of pleasure”, ami szerintem egyszerűen gyönyörű és valamiért mindig az egyetemet juttatja eszembe, mert ez olyasmi, amit akár Lacan is mondhatott volna, de hülye fejjel nem mondott. A Franz Ferdinand viszont mondta, és most Lacan verheti a fejét a falba.

5. Banned of St. Trinians: Up and Away

…na és itt a popkultúra jelentősége, amiről mindig tépem a számat! Ez mekkora egy feminista himnusz! Emellett pedig egy eszméletlenül pörgős dal, amitől mindig ugrálni támad kedvem.

6. Muse: Can’t Take My Eyes Off You

…külön-külön se a Muse-t, se ezt a dalt nem szeretem különösebben, de együtt… valószínűleg az egyik olyan szám, amelyet legtöbbször hallgattam meg életem során. Pedig antiromantikus vagyok, ugye. Pa-ra-pa-ra-pa-ra-pamparam!

7. Band from TV: Minnie the Moocher

…úgy képzelem, hogy a lakatlan szigetem időnként nagyon levert leszek, így kell valami, ami felvidít. És ki tudna jobban felvidítani, mint Hugh Laurie?

8. Kaiser Chiefs: I Predict a Riot

…igazából valami teljesen mást akartam, de nem sikerült. Pedig tényleg próbáltam. Ebben a dalban olyan sok minden van, amit szeretek: pörgős, de kritikus, intelligens a maga végtelenül egyszerű módján, vicces és még néhány Yorkshire-i jellegzetesség is van benne. Bármilyen pocsék kedvem legyen is, ez mindig feldob, ettől többet pedig nem is kívánhatok a popzenétől.

Ha csak egy dalt menthetnék meg a hullámsírból, az az I Predict a Riot lenne.

A Biblia és Shakespeare összes művei mellé Jane Austen összegyűjtött írásait vinném magammal, természetesen angolul. A luxuscikken sokat gondolkodtam, de végül úgy döntöttem, a macskámat szeretném magam mellett tudni.

Ha valaki szintén kedvet kapott a lakatlan szigetes lista megírásához, akkor mindenképpen osszátok meg velem is az eredményt!

Hallottátok, milyen híres lettem? A legutóbbi posztom szóba került a Hármas könyvelésben, ami köztudottan az ember által elérhető egyik legnagyobb megtiszteltetés, szóval jobb, ha tudjátok, hogy kivel van dolgotok. Eme nevezetes posztban elmélkedtem arról, hogy sürgessék-e a kiadók az írókat a termelésre (ne), illetve hogy mi legyen az írók véleménye az én véleményemről (semmi), és az entropic-kal folytatott rövid eszmecsere rávilágított arra, hogy van még kraft ebben a témában. De ma nem is erről akarok mesélni, csak annyiban kapcsolódnék a korábban elmondottakhoz, hogy amikor a rajongónak nevezett állatfaj kétségbeesik, akkor kezdi el megszállottan túrni a Wikipediát és a BookDepositoryt, hogy fellelje a legutolsó obskúrus antológiát is, amelybe a rajongás tárgya akár egy fél oldalt is írt. Rémes. (Ahogy Malacka is mondja: „Pooh, when you can’t get your fix, I’m scared of you!”) De korábbi álláspontomat fenntartva én még mindig azt mondom, hogy rajongani jó, hiszen így az ember nem várt kincsekre bukkanhat: így akadtam rá vagy két hónapja a The Library Book nevű könyvecskére, ami már a címével megfogott, de talán sosem figyeltem fel volna rá, ha az antológia szerzői között nem világít ott Stephen Fry neve. Amikor pedig kicsit többet is megtudtam a kötet hátteréről, azonnal lekattintottam.

Tavaly meglehetősen nagy port vert fel a hír, amikor bejelentették, hogy a megszorítások részeként az önkormányzatok több száz közkönyvtárat terveznek  bezárni. Ez nyilvánvalóan hatalmas felháborodást váltott ki úgy a könyvtárosokból, mint az olvasókból, és a könyvtárak bezárása ellen indított kampányhoz olyan írók adták a támogatásukat, mint Alan Bennett, Laurie Lee vagy Philip Pullman. A Telegraph egyik cikke szerint például a Wight-szigeten található 11 könyvtár közül ötöt önkéntesek „üzemeltetnek”, és nem ez az egyetlen hely, ahol civilek ajánlották fel a saját idejüket és munkájukat a könyvtárak megmentéséért. (Erről témáról sokat megtudhatsz a Public Library News oldalon.) A kanadai barátnőmtől azt hallottam, hogy náluk is hasonló a helyzet: Torontóban is könyvtárak bezárását tervezik, ott pedig Margaret Atwood állt a tiltakozók élére. Mind a brit, mind a kanadai példa több dologra világít rá: egyrészt arra, hogy a kétkezi olvasók igenis érzik a könyvtárak fontosságát a közösségekben, másrészt pedig újfent tanúi lehetünk bizonyos politikusok végtelen tirpákságának. Ímé.

1.) Amikor doncasteri önkéntesek megkérdezték, milyen képzésre lenne szükségük a könyvtárak elnavigálásához, a polgármester így felelt: “What’s the training required to hand a book out and stamp it?” („Milyen képzés kell ahhoz, hogy valaki kiadjon egy könyvet és lepecsételje?”) [Telegraph]

2.) Tavaly júliusban Margaret Atwood Twitteren szólította fel követőit, hogy írjanak alá egy netes petíciót a könyvtárak bezárása ellen. Tette mindezt olyan sikerrel, hogy a petíciót tartalmazó honlap szervere összeomlott. [The Star] Erre a mindenki által jól ismert és nagyra tartott Doug Ford képviselő, mellesleg a torontói polgármester öccse, így reagált: “Well good luck to Margaret Atwood. I don’t even know her. If she walked by me, I wouldn’t have a clue who she is.” („Hát, sok szerencsét Margaret Atwoodnak. Én azt se tudom, hogy ő kicsoda. Ha elmenne mellettem az utcán, lövésem se lenne, hogy kicsoda”.) [The Star] Mr. Ford azt is javasolta, hogy Atwood induljon a választásokon, és ha nyer, akkor majd hallgatnak rá. Való igaz, amint a mellékelt két példa is mutatja, a közkönyvtárak ügye pontosan az a kérdés, amelyre csak politikusoknak van rálátásuk…

Na, szóval ezek az emberek döntenek a kultúrához való hozzáférésünkről… ugye milyen szívmelengető? Ha a dolog pozitív oldalát nézzük, az mindenképpen optimizmusra ad okot, hogy sokan kiálltak a könyvtárak mellett, többek között neves írók is, és ennek eredménye a már emlegetett The Library Book is. Ebbe a kis kötetbe 23 híres író, újságíró és egy zenész (Nicky Wire a Manic Street Preachersből) adott egy-egy írást, amelyek valamilyen módon mind a könyvtárhoz kapcsolódnak, a kötet bevétele pedig a rendkívül szimpatikus, The Reading Agency nevű szervezethez kerül, amely olvasásnépszerűsítő programokat szervez a brit könyvtárakban. Itt eltűnődtem egy kicsit, hogyan is folytassam: logikus lépés lenne bemutatni, pontosan mit is csinál a Reading Agency és miért olyan fontos a munkájuk, de feltételezem, akik ezt a blogot olvassák, azok tisztában vannak az olvasás nagyszerűségével és fontosságával, így őket nem kell megtérítenem; akiket pedig nem hat meg a téma, azok nem fognak leállni könyvesblogot olvasni. Maradjunk tehát annyiban, hogy ez egy remek kezdeményezés, adjatok nekik pénzt, ha nektek sok van és már nem tudtok vele mit csinálni. Ennyi.

Bár nem sok antológiát olvastam még, de úgy képzelem, az lehet velük a probléma (ami ugyanakkor az ilyen válogatások előnye is), hogy a szerzők rendkívül különbözőek, és ha én azért vettem meg a kötetet, mert X írására vagyok kíváncsi, akkor igen valószínű, hogy a 20 másik szerző közül W és Q művei nem feltétlenül lesznek szimpatikusak. Ugyanakkor az is igaz, hogy novellákkal van dolgunk, így nem kell heteket töltenem W-vel és Q-val, ha nem akarok. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy mint minden válogatás, úgy a Library Book is vegyes ilyen szempontból, de ez előnyére is szolgál: a számos személyes emlék között üdítően hatott például China Miéville regényrészlete vagy Tom Holland írása a babiloni könyvtárról, még akkor is, ha ezek elsőre némileg kevésbé lelkesítettek fel. A szerzők hozzáállása is nagyon különböző: van, aki igencsak politikus és szókimondó, mások inkább szelídebben szólítják fegyverbe az olvasókat, néhány írásban pedig csak díszletként szolgál a könyvtár, és ez vélhetően megint csak így van rendjén. És ha már Stephen Fry révén találtam rá erre a könyvre, nem hagyhatom szó nélkül az ő hozzájárulását sem: a Mester Oscar Wilde-dal való első találkozásáról számol be, és természetesen zseniális (és rajongó par exellence).

Ami számomra a legérdekesebb volt – és amit legszívesebben Doug Ford képviselő úr orra alá dörgölnék −, az az, hogy hány olyan író szerepel ebben a gyűjteményben, aki szerényebb anyagi körülmények között nevelkedett, nem voltak otthon könyvek és a könyvtár valamiféle kifogyhatatlan kincsestárnak tűnt (aminthogy az is), és ennek a súlyát talán soha nem érzik azok, akik – hozzám hasonlóan – kiváltságos körülmények, azaz könyvek között nőttek fel. Valamiért Alan Bennett története maradt meg bennem leginkább, aki leedsi munkásosztálybeli gyerekből oxfordi történész, majd az egyik legnagyobb élő brit író lett. (Magyarországon A királynő olvas szerzőjeként ismerhetjük, illetve ő írta az Osztályon felül című film alapjául szolgáló darabot.) Hasonló történettel szolgál Zadie Smith, Caitlin Moran… de fölösleges is felsorolni. Mindenkinek másért izgalmas az írása, és nem egy szerzőt szeretnék jobban is megismerni mindezek után (különösen Alan Bennettet). A másik rendkívül elgondolkodtató történetet a szerkesztő, Rebecca Gray jegyzi, aki szabadidejében egy hajléktalanokat ellátó mozgókönyvtárban önkénteskedik. Gray egy John nevű úriemberről mesél, aki maga is hajléktalan és a könyvtár olvasója volt (ma már van munkája és maga is önkéntes a könyvtárban), John pedig arról számolt be, hogy míg hajléktalanként az emberek nagy része potenciális veszélyforrásként tekintett rá, a mozgókönyvtárban barátok között volt, megbíztak benne és egy hálózat része lehetett, ami korábban nem gyakran fordult vele elő és ez önbizalommal töltötte el. Ez megint csak egy olyan dolog, ami legtöbbünk számára természetes, de örülök, hogy ez a könyv eszembe juttatta, mennyire kiváltságos helyzetben is vagyok.

Egy kis utóirat ehhez a történethez: stílszerűen a Könyvhét ideje alatt olvastam a Library Bookot, és egyik ebédszünet végén épp indultam volna vissza ellátni a rajongó tömegeket könyvekkel, amikor is felfigyeltem a debreceni fiókkönyvtárak közös sátrára. Másodperceken belül ott fetrengtem a standjuk előtt, bőszen kirakóztam, miközben az egyik könyvtáros hölgy felolvasta nekem A vakond nadrágja című örökzöldet, majd a sikeres kirakózás után nyalókával jutalmazta az igyekezetemet, én pedig megmutattam neki a Library Bookot, és tartalmas – én nem túl szívvidító – beszélgetést folytattunk a közkönyvtárak sorsáról. Azóta beiratkoztam hozzájuk is.

(A bejegyzést képeit én magam készítettem, a Varsó Egyetemi Könyvtár épületét és a tetején található parkot ábrázolják.)

Mindig rácsodálkozom arra, amikor összeérnek a dolgok körülöttem – gondolok például olyan esetekre, amikor hirtelen szembejön velem a válasz olyan kérdésre, amely régóta foglalkoztat. Hasonló dolog történt velem tegnap és ma is, ennek örömére pedig következzék némi céltalan hangosan gondolkodás itt a blogon.

Kedvenc szerzőim egy részét megboldogult tinédzserkoromban fedeztem fel, és már csak azért is nagyszerű időszak volt ez, mert zömében olyan írókba habarodtam bele, akiknek 5-10 könyvük ott lapított a könyvtár polcain és mindig volt mihez nyúlni. Igen ám, de az évek alatt szép lassan végigrágtam magam a már megjelent kötetek listáján, időnként többször is, aztán felfedeztem, hogy hoppá, magyarul esetleg nem jelent meg tőlük minden, így beszereztem a csak angolul fellelhető könyveket, de amikor már ezeknek is a végére jártam (és lassan elérkezünk a jelen pillanathoz), egy kissé kétségbeestem. Mit fogok csinálni ezután? A válasz persze nagyon egyszerű: leülök a fenekemre és más könyveket olvasok. Nincs is ezzel semmi baj, különösen akkor nem, ha az ember tudja, hogy van mire várni: nekem már az is elég, ha az ominózus szerző elhinti valahol, hogy éppen egy vidrákról szóló nagyregényen dolgozik, így megnyugszik a lelkem, és tudom, hogy az elkövetkezendő 2-15 során valamikor a kezembe vehetem a kötetet. Józanabb pillanataimban azonban arra gondolok, hogy basszus Bridge, mi a fene közöd van ahhoz, hogy mit ír éppen – most random megnevezek egy szerzőt – Nick Hornby? Őt nem lehet siettetni, majd ír valamit, amikor akar, addig meg hagyjad már békén szerencsétlent. Mégse kupakokat csavaroz a Coca Cola-gyárban, hanem regényeket présel ki magából véres verejtékkel, az ég szerelmére.

Szóval igyekszem én belátó kultúrafogyasztó lenni, de a fogyasztás jelenlegi metódusai nem ezt a hozzáállást támogatják. Vegyünk egy – némileg önéletrajzi ihletésű − példát a zenepiacról: nem egyszer már a bolti megjelenés előtt le lehet tölteni egy-egy album kalózverzióját, amit aztán magaddal vihetsz a zenelejátszódon, és ha kicsit is mániákus természetű vagy, akkor előfordulhat, hogy mire az album effektíve megjelenik, te már százszor meghallgattad, kielemezted, megvitattad a hasonló hajlandósági barátaiddal, megtanultad a szövegeket stb. A megjelenés után még elvagy egy darabig a videókkal, koncertfelvételekkel a turnéról és interjúkkal, de lássuk be, ezeket is nagyon gyorsan el lehet fogyasztani és az x. interjúban úgyse mondanak már semmi újat, így a hivatalos megjelenés után 1-2 hónappal ott állsz, hogy oké, én már mindent kivettem ebből a lemezből, amit lehetett, hol a következő? (Ha rendes vagy és pénzt adtál érte, akkor ugyanez két héttel később történik meg, de a forgatókönyv nem változik lényegesen.) Ezenközben pedig az ominózus együttes épp megkezdi világkörüli turnéját, ami feltehetően hónapokig eltart, végighaknizzák a létező összes rádió- és tévéműsort, népszerűsítve a lemezt, videókat forgatnak, végigjárják a fesztiválokat, izgalmas tartalmakat töltenek fel a közösségi weboldalakra, mert a napi jelenlét és a kapcsolattartás ugye létfontosságú, mindezek után pedig befekszenek egy svájci szanatóriumba, hogy kiheverjék az idegösszeomlásukat. Eközben pedig te már 10 hónapja az asztalon dobolsz az ujjaiddal, és várod az új lemezt. Ööö… oké.  És ezzel most senkinek nem akarok beszólongatni, hiszen ahogy már az elején is jeleztem, mindezt magamon is észrevettem, és bár szégyelltem magam, mikor leesett, hogy milyen implikációi vannak a fogyasztási szokásaimnak, attól még nehéz összeegyeztetni a felgyorsult és az újdonságot és állandó változást fetisizáló világ diktálta fogyasztási módszereket az emberi tényezőkkel. (Nem véletlen, hogy konzisztensen a fogyasztás szót használom ebben a bejegyzésben, mert bizonyos tekintetben a kultúra is fogyasztási/élvezeti cikk, másrészt ennek terjesztése, tetszik, nem tetszik, sokszor ugyanúgy történik, mint bármilyen más árué.)

Mindezeken töprengtem, majd tegnap belefutottam egy cikkbe a nyesten, amely arról számolt be, hogy bizony az íróknak is többet kell dolgozniuk mostanában: részben az e-könyvek elterjedésének köszönhetően, részben a virtuális jelenlét és egyéb tényezők miatt a népszerű szerzők esetén az olvasók nem elégszenek meg az eddig bevált „egy könyv/év” tempóval, és bizony a kiadók kénytelenek presszionálni a szerzőket, hogy dolgozzanak gyorsabban, illetve az egyes kötetek megjelenése között dobjanak ki elektronikus formában elérhető novellákat stb. (És persze az állandó internetes jelenlétről még nem is beszéltünk, ami ugye mostanság alap.) James Patterson például – kapaszkodjatok meg – 12 (!) könyvet írt tavaly, ezek egy részét társszerzővel ugyan, idén pedig eggyel többet szeretne kipréselni magából. Ez szerintetek nooormális?

Azért itt nagyon álljunk meg egy ásónyomra, én azt mondom. Oké, Patterson minden bizonnyal patológiás eset és/vagy serkentőkön él, de szerintem már az egy könyv/év tempó sem biztos, hogy egészséges, de ha semmi mást nem csinálsz mellette és nem túl bonyolult, nem túl hosszú regényeket írsz és nagyon kreatív vagy… hát, esetleg. De lássuk be, az írók elméletileg kreatív, szellemi foglalkozást űző emberek, nem szakmányban dolgoznak és nem azért vannak, hogy az olvasó egészségtelen fogyasztási szokásai előtt térdet-fejet hajtva puszta termelési versennyé alacsonyítsák le a mesterségüket. Persze abszolút megértem, hogy nehéz kivárni mondjuk egy sorozat újabb részének megjelenését, de ez hadd ne legyen már olyan menetrendszerű, mint Irma néni látogatása – mert a fent említett szerző esetében gyakorlatilag ez a helyzet. Az egyik dolog, amire legszívesebben gondolok vissza kamaszkoromból, az a Harry Potter-élmény volt, amelynek jelentős részét képezte a várakozás.  Bár nyilván akkoriban talán nem tűnt olyan pozitívnak, mert mindig rinyáltunk, hogy mennyit kell még várni például a magyar megjelenésekig, az élvezet nem kis része a várakozásból és az ezzel együtt járó spekulációból fakadt. Amikor pedig véget ért a sorozat, nem is az fájt igazán, hogy ebből a konkrét történetből nem tudok meg többet, hanem az, hogy többé nincs mire várni.

Szóval nagy elhatározásra jutottam. Korábban már kifejtettem, hogy szerintem miért jó az, ha az író nem törődik az én vágyaimmal, de ezt most egy szinttel feljebb léptetném: szerintem az írók magasról tegyenek arra, hogy mi, olvasók létezünk. Mielőtt elkezdenétek dobálni, szeretném ezt bővebben kifejteni. Nem azt mondom, hogy az írók mondjuk ne ápoljanak közvetlen kapcsolatot az olvasókkal vagy 15 évente csak egyetlen könyvet adjanak ki. Nem. Aki olyan habitusú, az fuck yeah, nyugodtan Facebookozzon, Twitterezzen, levelezzen, csevegjen az olvasóival és ontsa magából a könyveket, mert az olvasók legnagyobb része szereti ezt. Ám időnként egészen nyilvánvaló, hogy egy-egy szerző kiadói nyomásra hoz létre Facebook-oldalt, regisztrált a Twitteren vagy csinál akármit, és hogy egy másik műfajban tevékenykedő kedvenceimet idézzem: „This should be a thrill, but it feels like a drill.” Szóval aki nem ilyen szociális hajlandóságú, annak hadd ne kelljen már a trollokkal jófejkedni a közösségi portálokon (de tényleg, nézzétek már meg, hogy bármilyen alkotó embert mivel traktálnak ezeken a fórumokon), hanem igazi Salingeri szellemben üljenek otthon a kis laptopjuk előtt, láncdohányozzanak vagy sem ízlés szerint, és írják a műveiket a saját tempójukban. Mi meg addig majd csak elfoglaljuk magunkat valamivel.

Ezt az írást egyébként nem túl meglepő módon Nick Hornby ihlette, aki a jelek szerint rettentően nem hagyja magát zavartatni (egyetlen social media kísérlete az eléggé valószínű módon a kiadó által a nyakába lőcsölt blogolás volt, de a jelek szerint a Penguin vagy nem vette észre, hogy Mr. Hornby már nem ír, vagy ő kisírta magának, hogy ne kelljen). Fogalmam sincs, hogy mivel töltheti az idejét (remélhetőleg néha írással is), és időnként kiad egy könyvet, oszt’ jónapot. Nincs is ezzel semmi baj, de mivel legutolsó regénye 2009-ben jelent meg, és már az általa írt forgatókönyvből is ezer éve leforgatták a filmet, egy ideje azon tűnődöm, hogy vajon mit művelhet Nick Hornby. Amikor elkezdtem a cikket, a cím miatt ellenőrizni akartam a Wikipedián, hogy Mr. H. valóban Highburyben lakik-e, mint ahogy emlékeztem, és itt láttam meg, hogy bálványomnak augusztusban új könyve jelenik meg: bár nem regény, de egy pezsgőbontást megér, az új kötet – amely a frappáns More Baths, Less Talking címet kapta – egy újabb adagot tartalmat Hornby a The Believer magazinban megjelent olvasónaplóiban. What’s not to love? Látjátok, tényleg összeérnek a dolgok.

A kötetet előrendelheted itt:

Ui. Szerintetek én miért nem tudok semmit röviden elmondani?

Képek forrása:

1. http://www.bbc.co.uk/radio4/features/desert-island-discs/castaway/31b19da8
2. http://weheartit.com/entry/30360997
3. BookDepository.co.uk

Rövid önértékelési válságon estem túl nemrég, amikor is rájöttem, hogy bár mindig azt állítom magamról, hogy nem nézek tévét, ettől függetlenül rengeteg tévéműsort nézek. Micsoda kellemetes paradoxon, nemde? A rejtély feloldása persze igen egyszerű, mégpedig azt, hogy az egyetemi éveim alatt első osztályú sorozatjunkie-vá váltam (olyannyira, hogy egyik függőségemből még egy szakdolgozat is született), ez az állapot pedig egyre csak súlyosbodni látszik, ugyanis a hagyományos sorozatok után most elmerültem a brit kvízek és panel show-k sötét ingoványában… Brrr… Olvasás helyett… Brrr a köbön. Örök optimista lévén pedig remélem, hogy másokat is magammal ránthatok a posványba, így aztán következzék most egy kis beszámoló egyik új kedvencemről, a BBC Never Mind the Buzzcocks című popzenei kvízműsoráról.

A NMTB viszonylag hosszú múltra visszatekintő műsor: 1996-ban indult a BBC 2 csatornán, ami azóta is a 16 év alatt 25 évadot megélt show otthona. Az alapötlet egyszerű, de nagyszerű: két darab, három-három hírességből álló csapat vetélkedik egymással négy fordulón keresztül, különböző, popzenével kapcsolatos kvízfeladatokat megoldva. A két csapat kapitánya viszonylag állandó: a rádiós Phill Jupitus a kezdetek óta a műsor része (ha jól emlékszem, egyetlen részből volt csupán távol), míg a másik csapat kapitánya 2009 óta „Nagy-Britannia vezető gót komikusa”, Noel Fielding. A műsort 150 epizódon át az ötletgazda, Mark Lamarr vezette, majd néhány évig az angyalarcú, ám pokolian sunyi komikus, Simon Amstell (akinek szeretnék egyszer egy külön bejegyzést is szentelni), egy ideje pedig minden adást más-más híresség vezet, amely szerintem remek megoldás, a kedvenc részeim többsége legalábbis ezekből az évadokból kerül ki (egy kis válogatás a legjobbakból a cikk végén). Ugyanakkor persze néhány mélyrepülésnek is tanúi lehettek a nézők, például a rendkívül idegesítő Juliette Lewis szerintem egy álló epizódon keresztül nem tudta eldönteni, hogy most hol is van.

Ahogy már említettem, a NMTB egy popzenei kvízműsor, ám ne egy Legyen ön is milliomos!-féle műveltségi vetélkedőt képzeljetek el, itt ugyanis sokszor az a legjobb, ha senki nem tud semmit. Néha valóban nem is lehet tudni semmit: a műsor első körében például időnként előfordul a „Whoop, whoop, that is the sound of da police” című feladat, amelyben azt kell kitalálni, adott együttes/előadó miért került bajba a rendőrséggel, amit még akkor sem egyszerű megfejteni, ha három válaszlehetőségből lehet találgatni. Bulvárrajongók előnyben.

Terry Wogan: In 2008, Snoop’s tour bus was raided and police found strippers, marijuana, and booze. Reminds me of the old Radio 2 Roadshow down... to Cirencester. Let’s just say that nobody was in bed before 9 o’clock.

Személyes kedvencem azonban a második kör, amikor a csapatoknak két-két dal intróját kell előadniuk, hangszerek nélkül. Erről csak annyit, hogy ha egy lakatlanszigetre egyetlen luxuscikket vihetnék magammal, akkor az egy válogatott NMTB csapat lenne, hogy az örökkévalóságig szórakoztassanak a capella intrókkal.

Arlene Phillips: Basically, my daughter said to me, „You’re not going to guess one of them, Mum, so don’t go on the show.” I think she might have been right.

Keith Murray: But you lived up to your child’s expectations, and that’s always a good thing.

A nyelvvizsgázók és érettségizők mindig arról panaszkodnak, milyen nehezek a hallás utáni szövegértéses feladatok. Nos, tudok jobbat: hallás utáni arcfelismerés! A harmadik körben ugyanis egy valaha népszerű, ma már azonban kevésbé ismert (vagy kevésbé létező) zenekar egyik tagját kell kiválasztaniuk a csapatoknak. Az utolsó feladat pedig az egyszerűnek tűnő „Next lines”, amelyben dalszövegek kell folytatni, ám epic pillanatot adódnak ebben a körben is, amikor mondjuk jelenlévő énekesek nem ismerik fel saját dalaik szövegét.

Simon Amstell: „They told him don't you ever come around here...”?

Bill Bailey: Uh... because you’re a registered sex offender.

A legjobb azonban az egész műsorban a cikizés, amiben Simon Amstell volt a király (túlságosan is), de állandó jelenség az aktuális műsorvezető és a meghívott vendégek személyétől függetlenül, hogy itt aztán mindig mindenkit osztanak. Van persze néhány állandó kedvenc, aki mindig kapja az ívet (Coldplay, Blue, N-Dubz, James Blunt), viszont nagyon tisztelete méltó, ahogyan a céltáblák – már ha jelen vannak – mindezt kezelik: a Blue-fiúké minden tiszteletem, ugyanis többször is részt vettek a műsorban és aktívan közreműködtek abban, hogy darált húst csináljanak belőlük.

Simon Amstell: You of course, like Paul McCartney, were part of a supergroup... What would you say were the main differences between The Beatles and Blue?

Antony Costa (Blue): They could sing! They were talented, we weren't!

Simon: Of course, The Beatles played and wrote their own music, but Blue didn't bother with such gimmicks.

Antony: No, we wrote our own stuff!

Simon: Go on, which bits did you write?

Antony: "And"."The".

Vagy amikor Amstell rávette Josh Grobant, hogy szólítsa fel a brit nézőket arra, hogy ne az ő CD-jét vegyék meg az anyukájuknak karácsonyra, mert akkor az említett szülő csak ráébredne, hogy pont olyan utódot szeretne magának, mint Josh, nem pedig olyat, amilyen van…

Többekkel beszélgettem arról mostanában, mennyire nemzeti sportnak számít brit barátaink körében az önócsárlás és milyen jól tűrik a szívatást – nemcsak a NMTB-ban, de más hasonló műsorokban is sokszor olyan beszólások hangzanak el, amelyekből itthon simán per lenne. Persze előfordul, hogy egy-két brit sem veszi olyan jó néven az élcelődést: a NMTB történelmének legendás és évek múltán is emlegetett pillanata például, amikor Preston az Ordinary Boysból megsértődött, kivonult felvétel közben és nem tért vissza többé. A legtöbben azonban inkább tőkét kovácsolnak abból, hogy a műsorban ők állnak a viccek középpontjában: a James Blunt által vezetett epizód például zseniális, Bluntie pedig profin kezeli az összes „you’re beautiful” poént. Aki azonban a leginkább epic példája ennek, az John Barrowman, aki élvezkedik a ráosztott ripacs-szerepben, flörtöl mindennel, ami mozog és egyszerűen imádnivaló.  („You’ve out-gayed me, Barrowman!”)

Bár az is igaz, hogy Amstell uralma alatt időnként direkt azért hívtak bizonyos vendégeket, hogy jól megfingassák őket, másrészről azonban a csapatkapitányok és sokszor a vendégek is humoristák, tehát nem sokaknak van esélyük velük szemben labdába rúgni. Én egyébként részben ezért is szeretem annyira ezt a műsort: számos olyan humoristát fedeztem fel (Noel Fielding, Miles Jupp, Tim Minchin, Simon Amstell), akik azóta YouTube-os jelenlétükkel nem kis mértékben javították az életminőségemet. A csapatkapitányok pedig nagyszerűek: amit Phill Jupitus nem tud a zenéről, az valószínűleg nincs is, Noel Fielding pedig egyszerűen imádnivaló a fura ruháival, hajtekergetésével és úgy általánosságban eszement lényével. És a remek résztvevők mellett néha még egy-két jó dalra is ráakadok, de eddig inkább csak az a meggyőződésem nyert megerősítést, hogy semmit se tudok a zenéről…

És akkor a végére néhány kedvenc epizód kedvcsinálónak:

…az, amelyikben Ricky Wilson a házigazda, és nem csak azért, mert Kaiser Chiefs-rajongó vagyok, de ez az epizód tényleg nagyon vicces! Még azzal együtt is, hogy az iszonyúan idegesítő Ryan Jarmant legszívesebben felpofoznám, a szinte katatón Bezre meg ráhúznék egy szemeteszsákot. (18x3) 1 2 3

…az, amelyet a legendás Terry Wogan vezet. (24x4)

…az, amelyikben Bluntie bosszút áll… (25x8) Ha semmi mást, de a Next Lines részt nézzétek meg 24:30-tól, amikor is Bluntie Sean Pault szaval és kiderül, hogy mi az a „semi by the sea”.

…az, amelyikben, amelyikben lerántják a leplet Donal MacIntyre oknyomozó újságíróról. (23x7) 1 2 3

…az, amelyikben Josh Groban és Martin Freeman egy csapatban van… (22x12) 1 2 3

…Antony Costa! (21x7) 1 2 3

…az, amelyikben never mind the Tennant – David Tennant. (23x12)

Természetesen már mondanom sem kell, mennyire gyengéd szálak fűznek Mr. Stephen Fryhoz és árgus szemekkel kísérem a mester minden megmozdulását (bár ez az érdeklődés valószínűleg egyoldalú, de oda se neki), és mégis. És mégis elképesztően hosszú időbe telt, mire elolvastam a Moab Is my Washpotot, Mr. Fry első önéletrajzi kötetét (pedig szörnyen jó), és ugyanígy jártam a folytatással is, amely a keresztségben a The Fry Chronicles címet kapta. Annál is inkább lelkifurdalok emiatt, hiszen magát a könyvet nem sokkal az első megjelenése után beszereztem, és mégis képes voltam vele majd’ két évet várni, mire belevágtam – ekkor pedig hirtelen a nyakamba szakadt ezer más – és egyébként sokkal kevésbé érdekes – olvasnivaló, aminek köszönhetően közel egy hónapig hurcoltam magammal a féltégla méretű Fry-krónikát. Mindezt csak azért meséltem el ilyen szükségtelen részletességgel, mert mintát látok kibontakozni, ám nem értem, mit akar nekem az univerzum üzenni ezzel. Oh well.

Tehát: The Fry Chronicles. Az előző kötet azon a ponton maradt abba, amikor a börtönviselt, ámde új emberré lett ifjú Fry megkapja az örömteli hírt arról, hogy fölvették Cambridge-be, a Krónika tehát az egyetemi évekről számol be, majd pedig bemutatja hősünk szórakoztatóipari karrierjének  nem kevéssé ígéretes kezdetét. Ezek mellett azonban a könyv szívemnek – és valószínűleg a szerző szívének is – igen kedves témája a barátság és együttműködés kezdete a nagyszerű Mr. Hugh Laurie-val, akit szintén Cambridge-ben vetett hősünk útjába az élet, hogy aztán Mr. Laurie a legjelentősebb mellékszerepet töltse be ebben a kis narratívában. Be kell valljam, engem ez a híres barátság érdekelt leginkább az egész sztoriból, hiszen ha az ember megnéz bármit, amit ez a két lókötő együtt alkotott, akkor azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy az érintettek nem csupán kollégák, akiket termékeny kreatív munkakapcsolat fűz össze, hanem elválaszthatatlan barátok is, ami számomra mindig különösen élvezetessé teszi a közös agyszüleményeik fogyasztását.

Ugyan Messrs. Fry & Laurie kalandjai teljesen elegendőek lennének a boldogságomhoz, az is felcsigázott, hogy minderre a Cambridge-i Egyetemen került sor. Hát… tény, hogy nem kevés szó esik a Cambridge-i szokásokról és eseményekről, de aki a pezsgő tudományos életről és hasonlókról szeretne olvasni (bevallom, tápláltam némi reményt én is), az csalódni fog. Igazából nem is hibáztatom Mr. Fryt ezért egyáltalán, mert egyetemi éveit sokkal izgalmasabb dolgokkal töltötte, minthogy előadásokra járt volna, és most őszintén, ő éppen nem az a karakter, akiről az első találkozás alkalmával az jutna eszünkbe, hogy „na, ennek is jobb lett volna, ha nem hagyja ki azt az előadást E. M. Forsterről” (már csak azért sem, mert valószínűleg többet tud Forsterről, mint én bármikor is fogok). Szóval aki szeretne némi képet kapni Mr. Fry egyetemi munkálkodásáról, az lapozza fel a Hazudozó című örökbecsűt, és az első elképedés után adja át magát az önfeledt kacarászásnak. Viszont! Van jó néhány olyan oldal, amelyet mindenkinek az orra alá dörgölnék, aki olyan szerencsés, hogy egyetemre járhat, mert azt hiszem, mostanában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mekkora ajándék az, ha valaki tanulhat (nem csak egyetemen, hanem úgy általában) és szeretünk másokat hibáztatni azért, amit nem tudunk. Persze tudom, hogy egy rossz tanár mekkora kárt tehet és egy jó tanár életeket ment napi szinten, de a tudás/nemtudás kérdése baromira nem merül ki ebben. Szóval aki szerint mások a hibásak abban, hogy ő maga tudatlan, azoknak ezt üzenném, szívből, igazán:

When people complain that they don't know any literature because it was badly taught at school, or that they missed out on history because on the timetable it was either that or biology, or some such ludicrous excuse, it is hard not to react in the same way.
'But it's all around you!' I want to scream. 'All you have to do it bend down and pick it up!' What on earth people think their lack of knowledge of the Hundred Years War, or Socrates, or the colonization of Batavia has to do with school I have no idea. As one who has been expelled from any number of educational establishments and never did any work at any of them, I know perfectly well that the fault lay not in the staff but in my self that I was ignorant. Then one day, or over the course of time, I got greedy. Greedy to know things, greedy for understanding, greedy for information. I was always to some extent like that robot Number 5 in the movie Short Circuit who whizzes about shrieking, 'Input! Input!' Memorizing for me became like eating Sugar Puffs, an endless stuffing of myself.

Szóval ha Cambridge-ben nem is éppen a tudományos munkálkodás és szorgos óralátogatás töltötte is ki Mr. Fry mindennapjait, annál inkább elmerült színjátszásban és írásban, és ahogy említettem is, egymásra találtak Hugh Laurie-val. A páros Footlights-os tevékenységét látva (a Footlights a Cambridge-i Egyetem legnívósabb és legrégibb komikus színjátszócsapata) a végzés után egy ügynök azonnal a szárnyai alá vette őket, jöttek a különböző tévés és színházi munkák, meglepően és megnyugtatóan vegyes eredménnyel. Ebben az időszakban kezdtek együttműködni az idegesítően sokoldalú és termékeny Ben Eltonnal is, aki a könyv leírása szerint gyakorlatilag futószalagon gyártotta a jeleneteket, műsorokat, miegyebet. Bár Messr. Fry & Laurie országos cimborák lettek Eltonnal, az utóbbi úriember kimeríthetetlen ötlettára és gyorsasága gyakorlatilag megfélemlítette az amúgy is kétségekkel küszködő párost, akik egyébként is más módszerekkel és sokkal lassabban dolgoztak. Bevallom, eddig nem sokat tudtam Ben Eltonról, de most engem is megfélemlített és mivel legtöbbször csigatempóval írok, nem lett valami szimpatikus, hogy neki meg csak úgy pikk-pakk megy ez a dolog.

A kétségekkel küszködés mellett azért Fry írt egy szövegkönyvet a Me and My Girl című musicalhez, amivel mocskosul sok pénzt keresett, közreműködött ebben-abban, írt ezt-azt és jó sok inget csináltatott magának. (Amikor ugyanis beindult a szekér, a szép pénzzel járó könnyű munkák után Laurie-vel gyakran ünnepeltek egy-egy új inggel és egyéb élvezeti cikkel, amin jót röhögtem.) Amikor pedig már elég sok inge gyűlt össze, akkor vett autót, házat és egyéb apróságokat, amelyekért persze mind megdolgozott, mégis olyan bocsánatkérő modorban bír minderről beszámolni, hogy öröm nézni. Ez egyébként is jellemző Fryra: bár szerintem épp eleget tett már le az asztalra ahhoz, hogy semmiért ne kelljen mentegetőznie, mégis sokszor felbukkan ez a bocs-hogy-élek komplexus minden megmozdulásában és ebben a könyvében is kifejti, hogy nagyon leegyszerűsítve a dolgot alapvetően ő azt szeretné, ha szeretnék. (Részemről ennek semmi akadálya.) Azért is hagyott fel a könyvkritikák írásával, mert nem akart senkit megbántani az esetlegesen negatív véleményével. (Elgondolkodtató.) Stephen Fry egyébként is hajlamos bennem azt az érzést kelteni, hogy legszívesebben jól megölelgetném és csinálnék neki egy finom teát, ez a könyv pedig csak erősítette ezt a vágyamat.

Ugyanezt az érzést váltja ki belőlem, amikor Fry különféle függőségeiről beszél: a gyerekkori cukor-addikciótól kezdve a cigarettán át a komolyabb anyagokig, amelyek feltehetően a következő kötetre maradnak. (A Fry-krónika utolsó fejezetében a szerző életében először kokaint szippant.) Rendkívül tiszteletreméltó, amilyen őszinteséggel tárgyalja meg ezeket a gyengeségeit, ugyanakkor pedig szerintem hatalmas kapaszkodó lehet ez azoknak, akik valamilyen szenvedélybetegséggel küzdenek, vagy akár csak („csak”) nehézséget okoz számukra lényük valamilyen, negatívnak tűnő részének elfogadása. Bár ez szorosan nem a krónika része, ugyanilyen tiszteletreméltó vállalkozás volt Mr. Fry részéről elkészíteni a The Secret Life of the Manic Depressive című műsort, amelyben azt mutatja be, milyen együtt élni a bipoláris depresszióval. (Egy friss cikk ugyanebben a témában a Telegraphon.)

Amit egyébként még nagyon élveztem a krónikában, az a már említett együttműködés története volt Hugh Laurie-val, de nem ő volt az egyetlen brit ikon, aki ekkoriban bukkant fel Fry életében: Cambridge-ben találkozott kedvenc színésznőmmel, Emma Thompsonnal is, majd jött Rowan Atkinson, Ben Elton, Richard Curtis, Tony Slattery, Robbie Coltrane és még ezer meg egy, mára híressé vált brit művész, akiknek a neve számomra sok esetben semmit nem mondott, de a brit olvasók számára biztosan ismerősek. Ugyanígy jártam a kötetben említett műsorokkal is: ezek nagy részéről legfeljebb a Wikipedián olvastam, mert némelyik beszerzése még a legelvetemültebb kalózok számára is kihívást jelent, hiszen azok a programok, amelyekkel Fryék igazán híresek lettek, feltehetően a folytatásban bukkannak majd fel. Viszont! A Cellar Tapes címen adásba került utolsó Footlights-revü könnyen elérhető (például itt), és szívből ajánlom a Fry&Laurie-rajongóknak, mert egyszerűen zseniális.

Amúgy meg feltehetően ezután jön csak a java.

…ééééés tessék! Ha már a múltkor azzal fenyegetőztem, hogy a könyveken kívül más, szívemnek szintén kedves témákról is fogok írni a jövőben, ideje valamit letennem a virtuális szerkesztőségi asztalra. Az első ilyen rendhagyó – a továbbiakban pedig remélhetőleg rendszertelemül rendszeres – bejegyzés témájául egy olyan rádióműsort választottam, amelyet éppen egyik korábban emlegetett rajongásom révén fedeztem fel, és ami az elmúlt néhány hónap során nagyon sokat segített viszonylagos mentális épségem megóvásában. Hölgyeim és uraim, Bridge büszkén prezentálja a Cabin Pressure-t!

Történt ugyanis, hogy év elején, amikor néhány ígéretes próbálkozás után úgy istenigazából is sikerült belehabarodnom a Sherlock című BBC sorozat teljes stábjába, felfedeztem, hogy a kiváló Benedict Cumberbatch számtalan egyéb érdeme mellett egy 2008 óta futó rádiós sitcom egyik szereplője, és mivel akár a Négyjegyű függvénytáblázatot is végighallgatnám az ő előadásában, nem tűnt túl kockázatos vállalkozásnak belehallgatni a sorozatba. Hah. Persze mindig az ilyen ártatlannak tűnő vállalkozások okozzák a rendes lányok vesztét: nagyjából 15 percbe telt, mire úgy döntöttem, hogy szeretném keblemre ölelni a Cabin Pressure teljes legénységét, különösen pedig az írót, az arcátlanul szeretnivaló John Finnemore-t. Oké, persze most bedobhatjátok azt az érvet, hogy mindez semmit sem jelent, hiszen én köztudottan képes vagyok szinte bármi miatt pillanatok alatt extázisba esni, különösen, miután a Sherlock egyébként is feldúlta a hormonháztartásomat, így talán érdemesebb ez esetben messzebbről indulnom. Szóval az a helyzet, hogy én régóta és kitartóan hiszek a komikumban.

Igazából nem vagyok elégedett az imént leírt mondattal, ugyanis az a szó, amit leginkább szeretnék használni, az a comedy, ami – legalábbis az én értelmezésem szerint – magában foglal mindenféle olyan produktumot, amely főként a komikum esztétikai minőségére épít. Magyarul azonban nem találok hasonlóan átfogó kifejezést, hanem inkább a kisebb tartományok megnevezésére látok példákat (vígjáték, kabaré, komédia, szórakoztató ezmegaz stb.), így a továbbiakban az egyszerűség kedvéért maradnék az angol kifejezésnél. Szóval ott tartottunk, hogy a comedy és én. Bár nem voltam soha nagy tévénéző gyerek, élesen emlékszem arra, hogy már egészen kicsi koromtól rengeteg comedyt néztem a tévében a nagyszüleimmel: gyakorlatilag klasszikus kabarén, a Szeszélyes évszakokon, vígjátékokon és a Rádiókabarén nőttem fel, ami a comedy – és különösen a vígjáték – mai presztízsét elnézve nem hangzik különösebben cool dolognak, különösen, hogy ma már sokkal coolabb nevettetők is vannak. Egy pillanatra késztetést is éreztem arra, hogy leírjam, ugyan már, ez olyan, mint a Dallas: mindenki nézte, mert nem volt más, viszont ez a megállapítás csak részben lenne helytálló. Ma már ugyanis nem nézném újra a Dallast, ha nem muszáj, viszont néhány több évtizedes kabarétréfán (már maga a szó is, egek) sokadjára is ugyanolyan jól szórakozom, akkor is, ha épp előtte hallgattam meg, amint az őrült ausztrál zongorista, Tim Minchin a Google Street View-n köszörüli a nyelvét.

Persze nyilvánvalóan a fent említett szentimentális okok miatt is olyan kedves a szívemnek a klasszikus kabaré, ugyanakkor mélyen hiszek abban, hogy a comedy sokszor nagyon is itt-és-most műfajában lehetséges maradandót alkotni. Bár a humor feladata az is, hogy reflektáljon a világ aktuális eseményeire – sőt, azt is hiszem, hogy számos olyan téma van, amelyet érdemben leginkább humorosan lehet megközelíteni, mert komolyan nem bírunk vagy nem merünk róla beszélni −, és például a stand-up erre tökéletesen megfelel. Ugyanakkor előfordulhat, hogy ha a megszületése után fél évvel nézek újra egy stand-up számot, igencsak törnöm kell az agyamat, hogy mi a franc is volt 6 hónapja olyan vicces? Viszont a klasszikus sketch comedy szerintem abszolút az a műfaj, ami ugyan szintén itt és most, de olyan dolgokat jeleníthet meg – ha jól csinálják −, ami után még évtizedekig lehet kaszálni a jogdíjat. Gondoljatok csak a Monty Pythonra: a sorozat utolsó részét 1974-ben vetítették! A Repülő Cirkusz közel negyven éve véget ért, és hány olyan rajongója van, aki ’74-ben még csak pajzán gondolat sem volt (mint például szerénységem)? Ugyanez igaz mondjuk Adrian Mole-ra vagy személyes kedvencemre, az A Bit of Fry & Laurie-ra: minél többet tudunk a korszakról és az akkori kulturális viszonyokról, annál többet kapunk tőlük, de mindenféle előzetes ismeret nélkül is tökéletesen élvezhetőnek és időtállónak tartom ezeket a műveket.

Érdekes és biztosan nem véletlen egyébként, hogy amikor szárnyra kapott a comedy iránti, a szokásosnál is intenzívebb érdeklődésem, végre kezembe vettem gurum, Stephen Fry második életrajzi kötetét, a The Fry Chronicles-t, amely Mr. Fry egyetemi és pályakezdő éveiről számol be. Pont ebben az időszakban kezdtek népszerűvé válni a stand-up és alternatív komikusok, Fry és Hugh Laurie pedig betegre aggódták magukat amiatt, hogy ebben az új szcénában az általuk kedvelt, régimódi sketch comedynek már nincs létjogosultsága. Szerencsére ez a félelmük nem vált valóra, hiszen az A Bit of Fry & Laurie nagy sikert aratott, és a mai napig is készülnek ilyen sorozatok (pl. tévé: Little Britain/Angolkák; rádió: John Finnemore’s Souvenir Programme), szóval a műfaj a legkevésbé sem halott.

Amiről most szeretnék írni (igen, ez még mind csak a bevezető volt), az ugyan nem sketch comedy, hanem rádiós sitcom, amiért azonban fontosnak tartottam ezt a hosszas fejtegetést, mert véleményem szerint a John Finnemore által jegyzett Cabin Pressure egyrészt sokkal inkább tartozik a klasszikus comedy tradíciójába, mint a mostanában divatos és/vagy elterjedtebb komikus hullámok egyikébe, másrészt – bár ez azért egy viszonylag új produkció – nem kétlem, hogy ugyanolyan időtállónak és évek múlva is élvezhetőnek bizonyult majd, mint mondjuk a Fekete Vipera vagy a Waczak szálló. Az alaphelyzet nagyon is itt-és-most: Carolyn Knapp-Shappey [Stephanie Cole] az egy darab repülőgéppel szerénykedő, állandóan a csőd szélén álló MJN Air harcos és sokszor kétségbeesett tulajdonosa; ütődött, de annál lelkesebb fia, Arthur [John Finnemore] az utaskísérő, az első tiszt a sokat látott Douglas Richardson [Roger Allam], akinek sokszor igencsak maga felé hajlik a keze, a kapitány pedig az ambiciózus, de annál balszerencsésebb Martin Crieff [Benedict Cumberbatch]. Ugyanakkor a humoros helyzetek legnagyobb része a karakterek dinamikájából származik, a szerkezet pedig a sitcomoknál szokásos egy epizód/egy kaland szerkezetre épül, hiszen minden epizódban az MJN legénységének egy-egy újabb útját követhetjük nyomon, tehát voltaképpen a sorozat tankönyvi példája lehetne a rádiós szituációs komédiának. Minden epizód kiválóan megáll önmagában, csordultig tele van idézhető sorokkal, kulturális utalásokkal, elképesztő szójátékokkal (és most nem a szóviccekre gondolok, hanem effektíve nyelvi játékokra), a karakterek minden különcségük ellenére rendkívül szerethetőek, és – ami egy hangjátéknál meglehetősen fontos – a hangválasztások tökéletesek. Benedict Cumberbatch nagyszerűségét valószínűleg senkinek nem kell ecsetelni, de rendkívüli megkönnyebbülés számomra, hogy ezt a műsort nem ő viszi a hátán: Stephanie Cole maga a hatalom szava, Roger Allam úgy beszél, mint Stephen Fry kedvenc nagybácsikája (a rotterdami epizód szerint), John Finnemore pedig… egek ura, a szerző hangja egyenesen zseniális, a legjobb pedig az, hogy ő a valóságban is így beszél. (Leírhatatlan, inkább hallgassátok meg.) És természetesen mindenki a királynő angolján szól, így én néha már attól majdnem elsírom magam, mennyire szépen beszélnek ezek az emberek – pont ezért nyelvtanulóknak is nagyon jó szívvel ajánlom ezt a sorozatot, hiszen rengeteget lehet általa fejlődni.

De ami a legfontosabb – és ez most rettenő bénán fog hangzani, de képtelen vagyok másképp megfogalmazni: ebben a sorozatban nincs semmi rossz. Nincs benne semmi ostobaság, trágárság, alpáriság, mások megalázása, rosszindulat, nagyképűség, fölösleges okoskodás és hasonlók, amelyek miatt az ember néha már elveszti a hitét a humor bizonyos formáiban… szóval nem, ebben semmi ilyesmi nincs. Ugyanakkor semmi formabontó sincs benne, amit a magam részéről legkevésbé sem bánok, hiszen Finnemore sorozata gyakorlatilag a klasszikus comedy előtt hajt fejet és nem akar többet, mint intelligensen szórakoztatni, ami tökéletesen sikerül is neki. Én legalábbis abszolút a Cabin Pressure rabja lettem: az eddig elkészült 19 epizód mindegyikét legalább háromszor hallottam már, némelyiket jóval többször is, és meg se tudnám számolni, hányszor nevettem fel rajta a buszon vagy az utcán, és ha valakinek, akkor John Finnemore-nak bizony nagy szerepe volt abban, hogy egy-egy különösebben nem szívderítő nap után nem vertem a fejem a falba, hanem meghallgattam még egyszer az Ottery St. Mary c. epizódot és örültem a világnak. A sorozat talán egyetlen hibája (mégis van valami), hogy mindössze 3 évad, azaz 18 epizód és egy karácsonyi különkiadás készült el eddig, ám Mr. Finnemore blogja szerint lesz 4. évad is. Hurray!

Ha sikerült meggyőznöm benneteket a sorozat nagyszerűségéről, hallgassatok bele a YouTube-on (itt megtaláljátok az összes epizódot), és ne ijedjetek meg, ha nem értenétek valamit, ugyanis itt meg fent van az egyes részek teljes szövege. Nagyon ajánlom még John Finnemore blogját is, mert a rajongó tömeg bepillantást nyerhet a mester jegyzetfüzetébe és rajztömbjébe, másrészt pedig rettentően aranyosak a szerző könyvtári kalandjai és egyéb random gondolatai.

És végül… néhány örökös kedvenc a Cabin Pressure-ből:

Douglas: Good evening, ladies and gentlemen, First Officer Douglas Richardson here. Just to let you know, we are making our final approach now into what I am fairly sure is Fitton Airfield. Unless it’s a farm. Or just possibly the A45. It’s not the sea, because that’s blue. I should perhaps explain that Captain Crieff and I have a sportsmanlike little bet on today about who can fly the best after drinking a litre of vodka through a straw. Captain went first. You may have noticed the take off run was a little bumpy… particularly over the golf course. Now it’s me to land… just as soon as I decide which of these two runways to aim for. And I’m happy to tell you that I feel lucky. So, on behalf of all your crew today, may I just say: GERONIMOOO!

(1x1, Abu Dhabi)

Douglas: Carolyn, we have a complaint.
Carolyn: Oh dear me. Tell you what, why don't you write it down, put it in an envelope, tear it in half, throw it away and shut your face.

(2x3, Ipswich)

Douglas: Bristol, Golf Tango India, request permission for passage through your airspace for three men and a flying piano.
Bristol ATC: Golf Tango India, please state intended next way point and key signature.
Douglas: Exmoor in F sharp.
Bristol ATC: Accepted.

(3x5, Ottery St. Mary)

Sziasztok! Azt hiszem, nem kell a dedukció mesterének lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, a blogolási stílusom mostanában… nos, nagy jó indulattal is rapszodikusnak volt nevezhető, ami – lássuk be – nem okozott tömegtüntetéseket, és a forint árfolyamát se befolyásolta különösebben, de azért fontosnak érzem, hogy erre adjak valamiféle magyarázatot. Számos valós gyakorlati okot fel tudnék sorolni arra, hogy miért hallottatok felőlem ilyen keveset mostanában, de voltaképpen két olyan dologról szeretnék most beszámolni, amelyek talán a legfontosabbak és előttem is csak mostanában váltak világossá.

Szóval az a nagy helyzet, hogy egy kicsit elfáradt a jelenlegi (abszolúte koncepciótlan) koncepció, mármint hogy minden általam olvasott könyvről írok egy beszámolót, vagy inkább én fáradtam el benne. Ebben annak is szerepe lehet, hogy mostanában felerősödtek a kényszeres hajlamaim, és igyekszem végigolvasni a megkezdett sorozataimat, illetve kedvenc szerzőim életművét, és jelenleg szívesebben gondolkodom a sorozat vagy életmű kontextusában ezekről a művekről, mint külön-külön, és valószínűleg nem is tudnék egy sorozat x darabjáról x érdekes posztot gyártani. (A problémát áthidalandó átfogóbb próbálkozásomra volt példa a Kisvárosi gyilkosságok, illetve a Szent Johannás posztom.) És ha már itt tartunk: mostanában megint beszippantott a populáris kultúra mátrixa, és egyrészt nem csak olvasok, hanem filmeket és sorozatokat nézek, zenét hallgatok, újságot olvasok, amikről mind szívesen mesélnék nektek, másrészt pedig őrült késztetést érzek arra, hogy mindent irodalom- és kultúrtörténeti kontextusban akarjak szemlélni, mert az rock’n’roll. (Erről jut eszembe, olyan dolgokra jöttem rá a Pop, csajok, satöbbiről, hogy hihetetlen; szerintem életemben összesen nem volt még annyi gondolatom, mint erről a könyvről.) Ehhez azonban valószínűleg az kell, hogy kicsit változtassak a jelenlegi olvasási és munkamódszereimen. Ez voltaképpen teljesen „behind the scenes” infó, és rajtam kívül senkinek nem érdekes, de ha már itt tartunk, akkor elmondom. Szóval nagy terveim vannak (amelyeknek megvalósulása egyébként olyan szinten kérdéses, hogy azt elmondani nem tudom), mert annyi mindenről szeretnék nektek mesélni, ugyanis…

…szerelmes vagyok. A bulvárhírek rajongóit azonban most rögtön figyelmeztetném, hogy semmilyen szaftos pletykát nem fogok meglebegtetni, ugyanis mindössze arról van szó, hogy (Heloise kolléganő egy elejtett megjegyzése után) rájöttem, hogy én úgy fogyasztom a (populáris) kultúrát, mintha valóban romantikus kapcsolatba lépnék vele. Rajongó típus vagyok (ami nem azt jelenti, hogy fanmaillel bombázom Stephen Fryt vagy letáborozok Colin Firth háza előtt), hanem csupán annyit, hogy amikor valami igazán hozzám beszél, akkor minden szabad pillanatomat aktuális rajongásom tárgya (ami általában ugye könyv vagy film) tölti ki: szeretek róla mindent megtudni, elfogyasztani minden fogyaszthatót, elolvasni minden olvashatót (kivéve a más rajongók által kreált bármit, ugyanis csak ketten férünk el ebben a kapcsolatban, a szívem csücske és jómagam), hogy aztán rajongásom révén eljussak valami teljesen új dologhoz, amiért könnyű szívvel odadobom előző szerelmemet (egy időre legalábbis). A fentiekből azonnal levonható a rám nézve nem túl kedvező következtetés, mely szerint nem érdemes velem hosszú távú kapcsolatot tervezni (hallom a tömegek csalódott morajlását), hiszen szalmaláng vagyok, ám mentségemre szóljon, hogy rövid távon is rendkívül intenzív érzelmekre vagyok képes. ;-) És igen, bevallom, ezzel töltöttem az elmúlt néhány hónapot, ahelyett, hogy nektek írtam volna: a világ legjobb könyveit olvastam el és a világ legjobb sorozatait néztem/hallgattam meg, és mindezt a gyönyört megtartottam magamnak, mert… csak mert. És éppen ezért már régóta érlelődik bennem ez a bejegyzés, amelyben bevallom, hogy rajongani jó! És miközben ezt tervezgettem magamban, Nima és Zenka már leírták, hogy ők miként vélekednek a témáról (meg talán azóta mások is, akiket nem vettem észre), és sok mindenben egyet is értek velük, mert a hype-nál és a visításnál kevés dolgot utálok jobban (oké, egy csomó dolgot utálok, szóval még az a kevés is elég sok, de értitek, na), de mégis azt mondom, rajongani jó – bár azt hiszem, én nem teljesen azt élvezem a rajongásban, mint a legtöbb ember (bár az is igaz, hogy a legtöbb emberrel még nem beszéltem erről, se másról). Ott van például a rajongás közösségteremtő ereje, ami vitathatatlan, azonban őszintén szólva engem baromira nem zaklat fel például, hogy a többi rajongó vagy nem rajongó mit gondol imádatom tárgyáról, az esetek többségében nem vagyok kíváncsi semmilyen, fanok által generált produktumra, nem shippelek senkit, nem szeretnék autogramot senkitől és összességében semmi mást nem akarok, mint hogy a dolgok menjenek a maguk útján, mintha én ott sem lennék, és pont a dolgok zavartalansága az, ami táplálja az addikciómat. Pont most olvasom Stephen Fry életrajzának második kötetét, amelynek elején Mr. Fry hosszan értekezik a függőség természetéről (zseniális egyébként), és kifejti, hogy a cigaretta a legtökéletesebb drog, hiszen ad valamennyi örömöt, de alapvetően kielégítetlenül hagy, és amint elnyomod a cigit, máris vágysz a következőre. (Na, pont ez az egyik ok, amiért nem dohányzom.) És számomra a rajongás is valahogy így működik: bár a kielégülést keresem abban, hogy megnézem a Never Mind the Buzzcocks újabb és újabb epizódját vagy elolvasom Elizabeth George újabb és újabb könyvét (csak hogy legújabb szerelmeimet említsem), nem elégszem meg ennyivel, hanem a vége főcím közben már azon spekulálok, hogy oké, a következő részt majd ebédidőben lenyomom, mert fú, abban is biztos micsoda poénok lesznek, satöbbi. Tehát voltaképpen nem is az adja a kielégülés érzését, hogy effektíve megnézem/elolvasom az adott részt (pedig konkrétan élvezem mindig), hanem az, hogy van másik és tudom, hogy ha nem is az idők végezetéig, de egy belátható időszakaszon belül mindig meglesz számomra az öröm ezen forrása. Hogy mindig van másik.

Na de miért fontos, hogy közben rajongásom tárgyának készítője (az író, forgatókönyvíró, zenész, akármi) effektíve le se sz*rjon engem? Nos, meggyőződésem, hogy – klasszikust idézve – nem biztos, hogy jót tesz nekem, ha kiszolgálják az ízlésemet, tehát ha pontosan azt kapom valamitől, amit elvárok. (Ez a régi, bejáratott kedvencekre nem igaz, mert őket éppen azért veszem elő újra és újra, mert tudom, mit fogok kapni és persze ilyen régi, bevált kedvencek lesznek egy idő után azok is, amelyek először nem szolgálják ki az ízlésemet.) Nem biztos, hogy ezt értelmesen el tudom mondani, de amint már előző alkalommal is fejtegettem, időnként szeretem, ha ki kell bújnom a kis vackomból, hogy valami teljesen új a földbe döngöljön, én pedig ott fetrengjek rajongva a porban. Így jártam például a már korábban emlegetett Never Mind the Buzzcocksszal, ami egy brit popzenei kvízműsor (nagyon állat, nézzétek meg YouTube-on!), amelyre egy másik rajongásom révén találtam rá teljesen véletlenül, és ami egyébként aranybánya a brit humor kedvelőinek, mert rengeteg komikus szerepel benne. Mivel a stand up és sketch comedy elkötelezett (ám rendkívül konzervatív) híve vagyok, rögtön árgus szemekkel figyeltem a vendégeket. Ha valaki hozzám hasonlóan szereti az intelligens, nem alázós, nem trágár stand upot (és a posh angolokat), annak szívből ajánlom a cuki Miles Juppot, viszont aki gőzhengerként döntött le a lábamról, az a szürrealista komikus, az ölelgetnivaló és legkevésbé sem százas Noel Fielding volt. Ezt se hittem volna. A másik, ugyanide kapcsolódó dolog: az a szörnyű gyanú él bennem, hogy ha pontosan azt kapnám egy kulturális produktumtól, amit elvárok, akkor nem maradna motiváció a továbblépésre, legalábbis az adott produktum univerzumán belül, hiszen ez a lépés feloldaná bennem, a fogyasztóban az összes konfliktust és kérdést, és nem lenne hová folytatni a történeteket, kivéve, ha mondjuk 180 fokos fordulat következne be a sztoriban, de akkor az meg már egy másik történet. Huh, ez de zavaros, nem?

De mivel minden kilengésem ellenére alapvetően még mindig Bridge vagyok, aki a világon legjobban olvasni szeret, és felfedeztem, hogy végül mindig a könyveknél lyukadok ki: bármi vagy bárki kelti is fel az érdeklődésemet, mindig az a vége, hogy nő a várólistám. Mindig, minden a könyvekről szól, és remélem, ezt a jövőben be is tudom bizonyítani nektek. Ez nem ígéret és nem is fenyegetés, csupán egy halvány reménysugár, de reméljük a legjobbakat. Addig is kíváncsi lennék rá, ti mit gondoltok erről az egész rajongás-ügyről?

Ui. Szerintem ebben a bejegyzésben megdöntöttem a legtöbb zárójeles beszúrás rekordját.

(Teás kép innen.)

„Get out of your holes, people!” (Dr. House)

És akkor most beszéljünk a személyiségzavarokról.

Egymás közt vagyunk, így hát elárulhatok nektek egy titkot: valószínűleg én vagyok a legkevésbé kalandvágyó ember, akit ismertek. Annyi biztos, hogy én vagyok a legkevésbé kalandvágyó ember, akit én ismerek – és mondom ezt úgy, hogy az utcánkban minden oldalról olyan emberek a szomszédaim, akik már ingyen utazhatnak tömegközlekedési eszközökön, tehát még csak nem is Bear Gryllsszel vagy Stephen Hawkinggal kellene vetekednem a helyi fenegyerek címéért. És ugyan szeretem magam érdeklődő természetű és nyitott embernek gondolni, ha szívemre teszem a jobb kezemet és a ballal rettentő nehézségek árán ráklikkelek a molyos olvasmánylistámra, kiderül, hogy persze, rendkívül érdeklődöm én, csak rendszerint ugyanazon dolgok iránt. Bizonyos vélekedések szerint persze nem egy rossz dolog ez, hiszen „obsession is just a word the disorganized use for the focused,” azért lássuk be, ez nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy olyan őrülten céltudatos és fókuszált vagyok, hanem azt is, hogy nem szeretetek kikerülni a komfortzónámból. Nem véletlenül hívják azt komfortzónának nem? Azért van, hogy ott érezzem jól magamat, azt a hét meg a nyolcát. Azonban a komfortzóna megléte fölveti azt a kérdést, hogy vajon a zónán kívül nekem biztosan rossz lesz-e, vagy csupán ez az a hely, amelyről biztosan tudható, hogy jól érzem ott magam, míg a feltérképezetlen területen bármi bujkálhat: komfort és kényelmetlenség egyaránt. Gondoljatok csak a régi térképekre, amelyek a Föld teljes felfedezése előtt készültek: a gondos térképészek az ismeretlen területekre biztos, ami biztos alapon azt írták: „Here be dragons,” azaz itt − feltehetőleg − sárkányok leledzenek. Mert sosem lehet tudni, ugye. Adok egy kis időt, hogy ezt végiggondoljátok, utána azonban…

…térjünk rá arra, mi értelme volt az iménti verbális köldöknézésemnek. Nos, hölgyeim és uraim, a következő történt velem a napokban: feltérképezetlen területre tévedtem, méghozzá több szempontból is. Lehetőségem nyílt ugyanis egy teljesen friss, a Könyvfesztiválra megjelenő regényt elolvasni, amely a szintén friss, ropogós Ad Astra Kiadó gondozásában jelent meg (akinek a könyveiről azért elég sok szó esett mostanság a Molyon és blogokon is, ha jól figyeltetek), ám ez még csak a kezdet. A szóban forgó könyv ugyanis Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan (lánykori nevén: Deathless) című regénye, amely – most kapaszkodjatok meg – a szerző által mythpunkként aposztrofált műfaj szülötte. Arra ugyan nem vállalkoznék, hogy egyetlen regény után frappáns definíciót kanyarítsak a műfajról, annyit azonban mindenképpen elárulhatok, hogy a történet gazdagon merít az − általam szégyenletesen kevéssé ismert − orosz mitológia és mesekincs történeteiből, mindezt pedig ötvözi a steampunktól megszokott történelmi háttér elé állított fantasy-őrülettel. Ez tízes skálán szerintetek mennyire posztmodern? Szerintem is.

Persze látom magam előtt, ahogy a fejeteket csóváljátok, hiszen tőlem nem egészen szokatlan módon sikerült már a bevezetőben annyira elsodortatnom magam, hogy magáról a regényről elfelejtettem beszámolni. Nos, kedveseim, ha mindannyian kényelmesen elhelyezkedtetek, jó melegen betakaróztatok és a kakaó is kéznél, elmesélem nektek Marija Morevna történetét. A kis Marija három lánytestvérével élt egy hatalmas házban, egy olyan városban, amelyik folyton változtatta a nevét – az egyszerűség kedvéért mi nevezzük Leningrádnak. Azonban nemcsak a város változott, hanem a ház is, és a lakók, ahogy a történelem egyre több és több embert sodort oda – és el onnan. A kis Marija ugyanis meglátta, amint három nővérét három, madárból férfivá változott udvarló kérte feleségül, és az első madár látogatása után Marija csak az ő madarára várt, aki egyszer aztán el is jött és megkérte a lányt. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak? Hááát… És éltek, amíg meg nem haltak? Hááát… És éltek. Maradjunk talán ennyiben.

Marija Morevna kérője ugyanis Koscsej, a Halhatatlan, az Élet cárja, aki saját halálát egy titkos helyen őrzi és aki birodalmában örök háborúban áll Vijjel, a Halállal. Az Élet cárjának felesége pedig nem lehet akárki: Marijának nem csak a Baba Jaga által megszabott próbákat kell kiállnia, saját akaratát is meg kell tanulnia átadnia Koscsejnek:

Ó, kegyetlen leszek hozzád, Marija Morevna! Elakasztja majd a lélegzeted, milyen kegyetlen tudok lenni. De megérted, nem igaz? Elég okos vagy. Én követelődző teremtmény vagyok. Önző, kegyetlen és a végletekig ésszerűtlen. De a szolgád is. Amikor éhezel, megetetlek; amikor megbetegszel, ápollak. A lábad elé fekszem; mert a szerelmed, a csókjaid előtt megalázkodom. Csak előtted leszek gyenge.

Ugyanis Koscsej nem csak a Halállal hadakozik, hanem a saját halálával is: Marijával. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” lagymatag frázisa ebben a mágiával, titkokkal és veszélyekkel teli világban még csak föl sem merülhet. Itt a szerelem állandó hatalmi harc is, amelyben hol Koscsej kínozza és próbálja Mariját, hol Marija kerekedik felül, kínozza és próbálja Koscsejt, miközben Vij és Halál egyre beljebb furakszik Koscsej birodalmába és Leningrádba. Nem állítom, hogy gendertudatos énem nem meresztett igen nagy szemeket eme állandó erőpróbálgatás láttán, és azt sem állítanám, hogy egyetértek a regényben számos alkalommal felbukkanó nézettel, mely szerint a kapcsolatban az a legsarkalatosabb kérdés, hogy ki irányít. Ám mielőtt vért kiáltanék, gyáván visszakozom, mert az a sanda gyanúm, hogy sokkal több rejlik ebben a történetben, mint amennyit nekem sikerült most megfogalmaznom – különös tekintettel arra, hogy Marija és Koscsej története mélyen gyökerezik a már emlegetett mitológiában, így érdemes lenne ezt az eredeti kontextusban is megvizsgálni. Ami egyébként bámulatos – mármint a regényben előforduló mitikus és varázslatos lények, akik egyszerűen lenyűgözőek. Személyes kedvenceim a domojovok, akik a házak és a benne lakó családok épségéért felelős koboldszerű lények, akik házasságra lépnek az általuk gondozott házzal. Szerény véleményem szerint ez csodálatos gondolat.

Maga a regény engem mind alapkoncepciójában, mind nyelvezetében az Angela Carter által újragondolt mesékre emlékezet: nemcsak azért, mert az orosz kultúrában feltehetően közismert történetet dolgoz fel majdnem kortárs – de mindenképpen modern – kontextusba helyezve, hanem azért is, mert elképesztően gazdag nyelvezettel és számomra sokszor megdöbbentő képekkel operál. Szemléltetésül elmesélnék egy rövid jelenetet, amelyben Koscsej kapcsolatuk kezdetén eteti és a különböző ízek élvezetére tanítja Mariját:

Most a céklát, volcsica! Előbb nézd meg őket, milyen vére­sek, milyen vörösek, milyen nyomot hagynak maguk után, akár a sebesült állatok. Iszogasd a vodkád, aztán harapj a paprikából – érzed, hogyan keveredik az ecet és a vodka a nyelveden? Ez csodálatos dolog. Téli érzés, amikor minden savanyú és üvegben őrizzük. Ebben a keverékben a nyarat ízlelheted, a megfőtt és páclébe áztatott, mumifikált és fűszerezett nyarat, amely újjá­születik ennél az asztalnál, ezen a helyen, ebben a hóban. Most pedig egy kanál kása, hogy megnyugtassa felizgatott nyelvedet.

Már a leírás is elképesztően érzékletes, azonban szerintem maga a szöveg is ugyanezt csinálja az olvasóval: nagyon tudatosan adagolja a megdöbbentőnél megdöbbentőbb képeket, hogy aztán pontosan a kellő pillanatban robbanjon fel a nyelv az agyunkban és hirtelen azt érezzük, hogy ezt most azonnal fel kell olvasnunk valakinek, hadd döbbenjen meg ő is. Én legalábbis ezt éreztem.

Látjátok, miért rizsáztam annyit az elején a kalandvágyról (illetve annak hiányáról) és a komfortzónáról? Nos, ha valami kívül esik a számomra megszokott élmények körén, akkor ez a regény mindenképpen az – mindazonáltal az újdonsága mellett egy annyira gazdag, megdöbbentő és tökéletesen összezavaró élménnyel lettem gazdagabb általa (amit feltehetően még emésztgetni fogok egy ideig), hogy mindenképpen megérte kibújnom a bejegyzés mottójául választott idézetben szereplő odúmból.

Valamikor az ősszel nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Leiner Laura által írott Szent Johanna Gimi sorozatba, és hirtelen felindulásból az eddig megjelent mind az öt részt ledaráltam. Olyan volt ez, mint egy kamaszkori fellángolás, amikor az ember élete minden percét választottjával együtt szeretné tölteni, minden apró részletet tudni akar róla, ami még K. É. E. (közös életünk előtt) történt, leginkább pedig hajlandó megbocsátani az imádott minden apró és kevésbé apró hibáját. Persze most várjátok, hogy azt mondjam, „…ám a kamaszkori szerelmek elmúlnak,” de nem fogom ezt mondani. Némelyik persze elmúlik, a többi meg nem, ám ha nagyon erőltetni akarjuk ezt az analógiát, akkor azt mondanám, az enyémből még bármi lehet: változatlanul nagyon kedvelem a sorozatot, de a másnap reggel hideg fényében azért már kezdenek feltűnni a hibák, amelyeket addig a hormonok gondos munkája leplezett.

De kezdjük az elején. Az senkinek nem újdonság, hogy mostanában már a csapból is ifjúsági regények folynak (kíváncsi lennék a statisztikára, mi a YA, illetve egyéb könyvek aránya a piacon – ha valaki tud ilyet, feltétlenül ossza meg velem), ám ezek túlnyomó része angolszász területről származik. Nem vagyok a téma szakértője, de időnként úgy tűnik számomra, hogy bizonyos műfajokat a kortárs magyar irodalom egyszerűen nem hajlandó kitermelni magából. Akkor, amikor minden második ember (urban) fantasyt, sci-fit és ifjúsági regényt ír a fiókjának vagy blogjának, ezekből meglepően kevés jelenik meg magyar szerzők tollából, bár mostanában mintha már mutatkozna némi fellendülés (ennek minőségéről nincs közvetlen információm). Mindenesetre Leiner Laura ifjúsági sorozata hatalmas piaci rést tölt ki, hiszen a Szent Johanna Gimnázium egy osztályáról szóló regények állnak legközelebb ahhoz, hogy bemutassák a magyar fiatalok mindennapjait. Ez azért a történet ismeretében elég vicces, hiszen a Szent Johanna magániskola, egy osztályba 12 fő jár, és még egy hozzám hasonló vidéki bunkónak is sokat elárul az, hogy mindenki a II. kerületben lakik. Szóval a sorozatnak nagyjából annyi köze van a magyar vérvalósághoz, mint a Jóban-rosszban című tévés remeknek a közkórházakhoz, de persze abban se vagyok biztos, hogy a hasonló műfajban íródott angol-amerikai könyvek sokkal realistábbak lennének.

Szóval van ez az orbitális piaci rés, amelyet egy Rentai Renáta nevű leányzó próbál meg betölteni, akiről az első rész kezdetén annyit tudhatunk meg, hogy tanulós, amiért az előző iskolájában bizony kiközösítették, szeret olvasni és… és nagyjából ennyi, ha jól emlékszem. Ezzel a karakter aztán lefedi a potenciális olvasótábor 95%-át, hiszen köztudott, hogy a lányok olvasnak többet, és akik többet olvasnak, azok valószínűleg szeretnek is olvasni, és mivel Reninek az induláskor nincs olyan sok más tulajdonsága, ezért az azonosulási lehetőség garantált. Mindezek után az a rendkívül eredeti fordulat sem fog senkit meglepni, hogy Renátánk az első adandó alkalommal szerelemre lobban az osztály legmenőbb fiúja iránt, aki persze észre se nagyon veszi, így megindul a végeérhetetlen epekedés a csodálatos Cortez iránt. Persze nem csak könnyfakasztás megy azért oldalakon keresztül, hiszen Reninek végre sikerül barátokat szereznie (I <3 Arnold), külső segítséggel fejleszti az ízlését, olvas, tanul, együtt lóg a többiekkel, szóval azt csinálja, amit az ember kamaszkorában csinálni szokott. Egy kötet egy félév történetét meséli el napló formájában (a nyarak kivételével, amikor talán a szülei elfelejtik bedugni Renit a töltőre vagy valami, mindenesetre ezek a részek csak egy rövid összefoglaló formájában jelennek meg), így egy idő után tudhatja az ember, hogy mire számítson. Sok esetben nagyon tetszenek a történet által felkínált megoldások és magatartásformák a kamaszkonfliktusokra, bár bizonyos dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Reni szülei például általában nagyon normálisak, de sokszor akkor sem vesznek észre valamit, ha kiveri a szemüket, ad hoc módon nem bíznak meg Reniben, amikor pedig ő egyszer sem adott okot bizalmatlanságra, és azt is nehéz elhinni, hogy Reni anyukája ennyi éven keresztül nem vette észre, hogy ehetetlen a főztje és a családja sunyiban pótvacsorázik? Hááát… Azonban a Rentai szülők még csak hagyján: az osztály legnagyobb része szinte mindig bukásra áll mindenből, ami a jelek szerint se őket, se a szüleiket nem zavarja különösebben. Kíváncsi vagyok, mi lesz itt 12. osztályban… Az iskola tanárképe pedig szerintem meglehetősen idejétmúlt – és amúgy az még divat, hogy a tanárok vezetéknéven szólítják a diákokat? Én sosem tapasztaltam ilyesmit. Egyébként persze más tekintetben meg kiváló suli a Szent Johanna, időnként nagyon szeretnék odajárni.

Mindezeken azonban túl is tudnék lépni, ami azonban a legjobban zavar, hogy bár a történet megy előre mint a gőzgép, a karakterek egy-két kivétellel nem lesznek teljesebbek. Az ég világon semmi nem derül arról, hogy kivel mi volt a suli előtt, hogy miért olyanok, amilyenek (milyenek egyáltalán?), és – ami a legjobban idegesít – mégis mi a fenéért becézik Cortezt Corteznek? Leiner Laura ugyan azt ígérte a Facebookon, hogy a végére minden ki fog derülni – kíváncsian várom –, de én már csak olyan régimódi vagyok, hogy szeretem a fokozatosságot, valamint azt, hogy egy történet nem csak egyenes vonalként zúg előre, hanem mindenféle kis oldalhajtásai vannak, amelyek mellék- és háttérsztorik lehetőségét villantják fel (hangsúly a lehetőségen). Ha már a Facebooknál tartunk: igazán dicséretes, ahogy a szerző és a kiadó kapcsolatot tartanak az olvasókkal, rendszeresen játékokat hirdetnek, lehet kérdezgetni Laurát és miegymás… hiába, bebizonyosodott, hogy ha valaki a tizenéves korosztály számára jelentet meg könyvet, elengedhetetlen az internetes kapcsolattartás. (Nem véletlenül kezdődik mindegyik kötet az osztálytársak iwiw-adatlapjaival.)

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy érik a szakítás köztem és Szent Johanna között, de ez ne tévesszen meg senkit: amíg van szufla a történetben, én nem adom fel, és kíváncsian várom a következő kötet megjelenését, amelyet februárra ígért a szerző.

Ha körbenézünk a kortárs detektívirodalom piacán (amely alatt mind a könyveket, mind a filmirodalmat értem), azt láthatjuk, hogy mainapság egy karakteres nyomozó és egy kicsit bárgyú unterman a legritkább esetben elég ahhoz, hogy egy történet eladható és népszerű legyen. Az amatőrök még csak-csak elboldogulnak (Hannah Swensen, Agatha Raisin), a profiknak azonban egyre inkább szükségük van egy olyan szakértőre vagy szakértőcsoportra, akik jártasak valamilyen természettudományban (matematika, antropológia, miegymás) vagy obskúrusabb ismeretekben (Mentalista, Szellemekkel suttogó), illetve természetesen ott vannak az igazságügyi orvosszakértők, halottkémek, helyszínelők, profilozók és a bűnügyi elemző folyamatok más résztvevői, akik sokáig arc nélküli szereplői voltak a nyomozásoknak, mostanra azonban egyre nagyobb szerepet vívtak ki maguknak. Ha minden kötél szakad, és semmiképpen nem akarunk ilyen népes szakértői gárdát bevonni – például büdzséproblémák miatt –, még mindig ott van nekünk a történelmi krimi, amelyben akár profi, akár amatőr nyomozót szerepeltethetünk és az olvasók imádni fogják a történelmi környezet egzotikuma miatt (Steven Saylor, C. J. Samson, Y. S. Lee). Valamit nagyon kell hát tudni ahhoz, hogy az ember egy árva nyomozóval boldoguljon a mai világban, akinek ráadásul semmilyen különleges képessége sincs.

Van azonban egy olyan író, aki szerintem sikeresen átmentette az aranykori formulát: egy nyomozó, egy segéd, egy zárt közösség, egy (vagy több) bűntett, mindenféle sallangok nélkül, mindez pedig a kisvárosi Angliában (ami lássuk be, sokat lendít a helyzeten). Tudjátok már, kiről van szó? Feltételezem, most nem sokan vágták rá a Caroline Graham nevet, a Kisvárosi gyilkosságok azonban biztosan többeknek cseng ismerősen. Ms Graham ugyanis mindössze néhány könyvet írt Barnaby főfelügyelő főszereplésével, azonban a regények önálló életre keltek: a szerző által megteremtett világban játszódó tévésorozat már tizennégy éve fut, közel száz epizód készült el eddig, Barnaby több segédet is elfogyasztott, míg végre ő maga (pontosabban az őt játszó színész, John Nattles) is kiszállt a sorozatból és a legújabb részekben már Barnaby unokatestvére nyomoz. Mivel a sorozat némileg nagyobb lélegzetű, mint a regények, ezért most egy kicsit mindkettőről szeretnék mesélni – különösen, hogy a feldolgozások mintha a „heritage” (örökség) film tradícióját követnék, és egy olyan világot mutatnak be, amely egykor (talán) létezett, de ma már csak emlék (még akkor is, ha a sorozat napjainkban játszódik).

De kezdjük az elején: egészen bizonyos vagyok abban, hogy valakinek netán sikerült úgy leélnie az életét, hogy egyetlen Agatha Christie-regényt sem olvasott, a tévében azért csak látott egy-egy filmfeldolgozást vagy hallott valakit a buszon erről beszélni, szóval van némi fogalma a klasszikus krimiről. Ha például felidézzük Miss Marple történeteit, tudjuk, hogy adott egy kis falu, ahol valaki felgyorsítja a természet munkáját, így másvalaki meghal. Bár mindig erőszakos halálesetekkel van dolgunk, ezek általában nagyon tiszta bűncselekmények (ritka a feldarabolt, kibelezett tetem), az indítékok is meglehetősen tiszták (szóval pszichopata gyilkos is ritkán fordult elő), a gyanúsítottak pedig egy jól behatárolható közösség tagjai. Persze általában kiderül, hogy valaki valakinek az eltitkolt fia, szeretője, gyarmatokról visszatért ángya és/vagy nem az, akinek látszik – mindezzel pedig azt akarom mondani, hogy nem feltétlenül úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ma a bűntényekről szoktunk gondolkodni. Ennek nyilvánvalóan számos oka lehet – talán ha a harmincas években már lettek volna FBI profilozók, akkor még Agatha Christie is írt volna róluk –, de a lényeg az, hogy manapság valószínűleg nem sokan vennénk komolyan azt, aki ilyen szimpla történeteket ír vagy filmesít meg (bár rendkívül bájosnak találnánk az elkészült művet).

Pedig Caroline Graham éppen ezt teszi, és ugyan az ő regényeinek, illetve a Kisvárosi gyilkosságoknak mindenképpen megvan a maga bája, azért mégis komolyan lehet venni. A képlet ugyanaz, mint egykor: a fiktív, Midsomer nevű megye falvaiban és városaiban történnek bűncselekmények, melyeket Tom Barnaby főfelügyelő és Troy (majd később Scott és Jones) őrmester igyekeznek felderíteni. Azt azért meg kell hagyni, hogy a bűnesetek okai némileg modernebbek (bár a pénz és a szerelem, mint tudjuk, még mindig a két nagy klasszikus motívum) és bár a gyilkosok sem mindig finomkodnak, azért ezeket az ügyeket nem sok különbözteti meg a „békebeli” vérontásoktól. Sőt, bizonyos tekintetben még visszalépést is jelentenek Agatha Christie-hez képest, hiszen Christie-nél meglehetősen sok idegen (külföldi, gyarmati származású vagy onnan visszatért) szereplő bukkant fel a történetekben, míg Midsomerben elképesztően alulreprezentáltak a más etnikumú népek, amiből egyébként bonyodalma is támadt már a készítőknek. Erre is utaltam korábban azzal, hogy egy talán sosem volt Anglia a történetek színhelye, hiszen manapság már aligha találnánk ennyire homogén népességű településeket, de ez már akár néhány évtizeddel ezelőtt is így volt. A szereplők többsége tisztes polgár, a középosztály vagy az alsó arisztokrácia tagja (ha már falvakról van szó, akad itt-ott egy-egy nemesi kúria), tehát itt sem túlságosan színes a tabló. Azt, hogy mennyi köze van mindennek a valósághoz, jól szemlélteti, hogy amikor alkalmam nyílt egy brit rendőrrel megtárgyalni a sorozatot, ő elmondta, hogy mindig elalszik rajta, számára annyira lassú folyású és unalmas. Nos igen, mikor a legtöbb sorozatban 40 perc alatt két-három halálesetet derítenek ki, 90-100 perc angol táj senkinek nem röpíti az egekbe a vérnyomását.

Ami azonban némileg valóságközelibb elem lehet, az az, hogy Tom Barnaby a detektívirodalom egyik legnormálisabb nyomozója: nincs semmilyen sötét titka vagy múltbéli rejtélye, amelyre fényt akar deríteni, boldog családja van, barátai is akadnak, szeret kertészkedni, bort inni és rajzolni, a feleségével eljárnak mindenféle közösségi programokra, és bár a sok munka miatt adódnak otthon konfliktusok, azért összességében jól elvan. A legizgalmasabb dolog, ami a Barnaby-famíliáról elmondható, hogy Mrs B. pocsékul főz, és valahogy mindig történik ott egy gyilkosság, ahol éppen ő van, de itt nagyjából ki is merül a dolog. Barnabyék már-már bántóan normálisak, ami azért nem kis szó a detektívirodalomban.

Eddig tehát sikerült megállapítanunk, hogy a sorozat egy letűnt kor eszközeivel operál, a detektív semmi különös és amúgy is szörnyen unalmas az egész. Akkor mégis miért olyan sikeres sokadik éve is? Természetesen csak találgatni tudok, de az egyik tippem az lenne, hogy ugyanazért sikeres a Kisvárosi gyilkosságok, amiért mondjuk a Gyilkos elmék vagy a Dr. Csont is: az embereket lázba hozzák a rejtélyek. Persze egészen másképp operálnak ezek a sorozatok, de azt be kell látnunk, hogy a menő amerikai sorozatokban alkalmazott technikának nagyjából ugyanannyi köze van a bűnüldöző szervek napi munkájához, mint Barnaby főfelügyelő eseteinek. Míg azonban a hi-tech sorozatok a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” elve alapján a (technológiai szempontból) remélhetőleg nem túl távoli jövőt vetítik elénk, addig a Kisvárosi gyilkosságok inkább a nosztalgiára apellál: nosztalgiára egy olyan világ iránt, amelyben az emberi viszonyok megfelelő tények ismeretében világosan átláthatóak, a társadalomba beférkőzött romlás körberajzolható és eltávolítható, és amely világ alapvetően barátságos, biztonságos és ismerős, ellentétben mondjuk az amerikai sorozatokkal, amelyekben legtöbbször a nagyvárosi bűnözés egyetlen apró szeletét sikerült leleplezni egy alapvetően veszélyekkel teli, idegen, ellenséges világban.

A képek forrása: midsomermurders.org

A minap olvastam a Facebookon azt a magvas igazságot, hogy az életben két dolog biztos: a halál és a Reszkessetek, betörők! karácsonykor. Ez abszolút így is van, bár a magam részéről én annyi változtatással élnék, hogy nálam az Igazából szerelem a biztos pont – az év minden szakában. Ez nem is lehetne másként, hiszen anglomán vagyok és a vígjátékokat sem vetem meg, de azt hiszem, abban a kevésbé függők is egyetértenek velem, hogy van a vígjáték és van Richard Curtis, a brit szórakoztatóipar guruja, akinek az Igazából szerelem mellett olyan zseniális filmek tapadnak a kezéhez, mint a Sztárom a párom (amelynek minden perce tökéletes, amikor Julia Roberts éppen nincs a képernyőn), a Négy esküvő, egy temetés, a Bridget Jones naplója és a Rockhajó. Szóval ha valaki ezután még kételkedne Mr Curtis zsenialitásában, az maradjon továbbra is Tarkovszkijnál, a most következőkből őt úgysem fogja érdekelni semmi.

A többiek viszont valószínűleg hozzám hasonlóan lelkesedéssel fogadnák azt hírt, hogy valakit olyannyira megihletett a nagyszerű Richard munkássága, hogy regényt írt From Notting Hill with Love… Actually címmel – legalábbis mi másra gondolhatna az ember a regény láttán? Mikor Lobo olvasmányai között megláttam a könyvet, egy pillanatig azt hittem, új lelki társra leltem Ali McNamara személyében, aki megírta azt a történetet, amelyet én évek óta szerettem volna. Hamarosan kiderült aztán, hogy ez nem egészen az a történet, és ennyi erővel még mindig megírhatom a sajátomat… Akit a részletek érdekelnek, lapozzon bele az Olvasónaplóba, itt legyen elég annyi, hogy egy Scarlett nevű filmbolond leányzó egy hónapig házat őriz a Notting Hillen, miközben azt próbálja bebizonyítani, hogy ez élet igenis lehet olyan, mint a filmek, különös tekintettel a már emlegetett Richard Curtis-életműre és a Micsoda nő című gyalázatra.

This is wrong on so many levels. Azt hiszem, aki egy derűs őszi napon sétált már az utcán úgy, hogy zenét hallgatott közben, annak annyira nem is kell bizonygatni, hogy az élet is lehet olyan, mint a filmek. Persze feltételezhetjük azt is – á la Oscar Wilde –, hogy Ms McNamara regényében terjedelmes bölcseleti vitába kezd azt illetően, hogy a művészet másolja-e az életet, netán fordítva történik a dolog, de még csak nem is erről van szó. Másrészt szerintem annak már a feltételezése is sértő, hogy a Curtis-féle, ízig-vérig brit vígjátékokat mindenféle amerikai termékkel keverik össze (nem számoltam, de mintha az utalások legnagyobb része a Micsoda nővel lett volna kapcsolatos), pedig műfaji besorolásukon kívül szerencsétleneknek nem sok közük van egymáshoz. Persze most bizonyára azt hiszitek, hogy csak a habzó szájú Richard Curtis-rajongó beszél belőlem (és igazatok van), de nézzétek meg újra a Micsoda nő és mondjuk a Bridget Jones naplójának első 10 percét, és utána térjünk vissza erre a kérdésre.

Azonban nem csak az a gond ezzel a regénnyel, hogy megszentségteleníti a brit kultúrkincs egy darabját. Először azt hittem, hogy McNamara hülyének nézi az olvasóját, amikor a legapróbb filmes utalást is a szájába rágja, hátha nem látta a szerencsétlen valamelyiket az egyébiránt oldalanként 3x emlegetett filmek közül – az pedig a jelek szerint fel sem merül a szerzőben, hogy akkor alapból kézbe se vette volna senki a könyvet, ha a Notting Hill és Love Actually szópárok nem kattintanak fel az agyában egy kapcsolót. Szóval mondom, azt hittem, hogy hülyének vagyok nézve, de aztán rájöttem, hogy sajnos ez a szegény Ali McNamara – hát, tudjátok, előfordulhat, hogy nem valami okos. És ezt nem azért mondom, mert ezt az örökbecsű művet a Ronan Keating honlapjára írott történetek előzték meg, hanem mert ennyi logikátlan, következetlen, közhelyes, bárgyú botorságot rég láttam egy kupacban, mint amit ő itt összehordott. Ezek színvonalát jelzi például, hogy a regény valami alternatív valóságban játszódhat, ahol igencsak képlékeny az idő: Scarlett egy hónapra megy házat szittelni, majd számos alkalommal megjegyzi, hogy itt van már egy pár hete és még mindig van előtte pár hét, aztán a tulajdonosok még hamarabb is jönnek haza – szóval akkor hogy is van ez? Lobo kiemelt ezek közül néhányat, így én most csak két olyan példát emelnék ki, amelyek különösképpen a bögyömben vannak. Az egyik Scarlett édesanyjának könnyfakasztó története, amelybe spoilerveszély miatt nem mennék bele – legyen elég annyi, hogy szerintem – részben legalábbis – meglehetősen bárgyú indokkal hagyta el a családját, és kétlem, hogy a későbbiekben olyan nehéz lett volna találkoznia a lányával, ha akarta volna. A másik dolog: természetesen itt sem hiányozhat a jaj-hogyan-válasszak-két-pasi-közül dilemma, és ha már kettő darab hímről van szó, egyesek számára egyértelműnek tűnik, hogy itt az ideje felállítani a Daniel Cleaver – Mark Darcy-analógiát. Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy ha valaki analógiával szeretne élni, akkor elengedhetetlen, hogy valami logikai kapocs legyen az analógia két oldalán felsorakoztatott tényezők között. Ebben konkrét esetben például nem elég az, hogy Daniel és Mark, illetve a regényben szereplő David és Sean is ketten vannak, ha jól megszámoljuk őket – ha például az egyikük sunyi rohadék lenne, a másikuk meg rénszarvasos pulcsit hordana, azt talán már elfogadnám az Analógia 101 kurzus vizsgamunkájaként. De itt nem ez a helyzet.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindeme okfejtésemmel a fejemre vonom az öncélú okoskodás vádját, de – tegye mindenki a szívére a kezét – egyrészt szőrszálat hasogatni jó, másrészt pedig szent meggyőződésem, hogy a sokak által osztott nézettel szemben a szórakoztató irodalom definíciója nem foglalja magában a bullshit szót – azaz nyugodtan írhatunk olyan könyvet, ami vicces, romantikus, szórakoztató és okos egyszerre, különösen, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az olvasók sem egy papucsállatka értelmi szintjén állnak. (Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy aki élvezi ezt a könyvet, az papucsállatka. Sőt, minden bizonnyal rendkívül okos és szellemes ember, valamint sokkal toleránsabb is, mint én vagyok.)

Ilyen még sosem fordult velem elő, de ez a könyv annyira kihozott a sodromból, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy kifizetem az árát Lobónak (aki volt olyan kedves, és kölcsönadta), csak hogy széttéphessem. (Innen üzenem, hogy ez nem történt meg, ne aggódj, Lobo.)

Mit is mondhatnék még? Boldog karácsonyt mindenkinek! :)

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Érdekes, hogy a hetek előrehaladtával a témák mintha kevésbé lennének szubjektívek, ám én minden vasárnap este egyre növekvő indulatokkal fogok neki a bejegyzések megírásának, és egyre inkább érzem érintettnek magamat. Az e heti témák, elsősorban pedig az iskolai kötelező olvasmányok kérdése amúgy is örökzöld vitaforrás, és mindenkinek nagyon karakán véleménye szokott róla lenni, ami feltehetően a saját iskolai élményekből táplálkozik.

Nem vagyok ezzel én sem másképp, és bár gyanítom, hogy korábban mintha kifejtettem volna már erről a nézeteimet, most sem foglak megkímélni benneteket a véleményemtől (de hát végül is mindenki saját felelősségére látogat a blogomra). Abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy egyrészt mindig nagyon szerettem az irodalomórákat, mind általános, mind középiskolában, viszont azok a szövegek, amelyekkel az órákon foglalkoztunk, az esetek nagy többségében hidegen hagytak. Az egyenlet bal oldalát azzal magyarázom, hogy mindig remek tanáraim voltak, különösen gimnáziumban. Nagyon sokat köszönhetek az akkori magyartanáromnak, aki igazán szívvel és szenvedéllyel végezte a munkáját, és a kötelező tananyagon kívül még ezerféle más dolgot tanultunk meg tőle – elsősorban gondolkodni. Ő nem az a fajta tanár volt (akit egyébként csak a legendákból ismerek, de állítólag létezik), aki lediktálja, hogy mit gondolsz adott témáról. A mi tanárunknak köszönhetően a negyedik év végére az egész osztály megtanulta mások számára fogyasztható formába rendezni a gondolatait és álmunkból felkeltve is meg tudtunk írni egy érvelő esszét szabadon választott témában, irodalmi idézetekkel dúsítva.

De akkor mi alkotja az egyenlet jobb oldalát? Ha visszagondolok a gimis irodalom órákra, úgy tűnik, hogy az olvasnivalók a következő arányban oszlottak meg: 15% próza, 20% dráma, 65% költészet. Ennek minden bizonnyal megvan a logikus oka, amely vagy a líra magasabbrendűségében vagy az időgazdálkodásban keresendő, ám ez most nem is lényeges. Én azonban világ életemben regénypárti voltam, így vajmi kevés élvezetet találtam az órák legnagyobb részét uraló versekben – vonakodásom oka előttem is ismeretlen, így hirtelen arra tudnék tippelni, hogy az átlagosnál jóval érzéketlenebb ember vagyok, ugyanis a sok év alatt sosem tapasztaltam azt a húha-érzést versekkel kapcsolatban, amit regényolvasás közben számtalanszor. Van néhány költő, akit kedvelek, de igazán senki nem érintett meg, és bár érdekesnek találtam a versekkel való szöszmötölést, de csak külső szemlélőként. Igazán akkor voltam elememben, amikor regényekről beszélgettünk, de mindenki kiszámolhatja, hogy évi 3-4 kötelező olvasmány mellett ez milyen gyakran fordult elő. Segítek: nem sűrűn.

És mindezzel együtt azt mondom, hogy x: én szerettem az irodalomórákat, mert érdekes dolgokról lehetett gondolkodni közben, és ha az a konkrét szöveg nem is érdekelt, amiről ott beszéltünk, a szabadidőmben olvastam ezer mást, ami tetszett.

Ne higgyétek egyébként, hogy averzióm a klasszikusokkal szembeni ellenszenvből fakad, hiszen ugyanezekben az években átrágtam magam szinte a teljes Mikszáth-életművön, viktoriánus szerzők regényein, meg ami jött sorba. Bár nem vagyok olyan felkészült a témában, mint egy lelkiismeretes magyar szakos, azért boldogulok, és igyekszem pótolni a lemaradásaimat, főleg a szívemnek oly’ kedves brit szerzők terén. A kortárs magyar irodalomban már sokkal nagyobbak a hiányosságaim, sőt, az egyetemi évek végéig csak egyetlen ilyen szerzőt olvastam és szerettem: Vámos Miklóst. (Ez nem igazán látszik a blogon, ugyanis szintén még gimiben elolvastam szinte az összes addig megjelent művét, mostanra már csak az újak maradtak.) Mondhatni egy véletlennek köszönhető, hogy felfedeztem néhány olyan hazai kortárs írót, akit megszerettem, de azt a témaválasztást, stílust és hangot, amit legjobban szeretek, még mindig idegenben, elsősorban pedig az angolszász middle-brow fictionben találom meg. Ezzel szerintem nem vagyok egyedül, még ha a specifikáció másoknál különbözik is: sok – elsősorban népszerű – műfaj hiányzik a kortárs magyar irodalomból, vagy csak mostanában kezd belendülni (például a krimi Baráth Katalinnal és Kondor Vilmossal, akik már úgy kellettek ide, mint egy falat kenyér), másrészt valószínűleg az egész nyugati piacot az angol nyelvű vagy abból fordított irodalom uralja, ezt kár lenne tagadni. A napokban olvastam egy kritikát Nick Hornby A vájtfülűek brancsa című regényéről, amelyben szóvá teszi a szerző, hogy Hornby szinte csak angolszász irodalmat olvas. Ez bizony igaz, de nézzünk szembe a ténnyel: a legtöbben mi is, pedig mi még a hazafias érvet se vethetjük be.

És itt kanyarodnék vissza a kötelező olvasmányok meglehetősen érzékeny és összetett témájához: fölösleges lenne azt kihangsúlyoznom, mennyire elavult a mostani irodalomtanítási rendszer, és inkább elriasztja a fiatalokat az olvasástól, mintsem bátorítja őket, hiszen ezzel szinte mindenki tisztában van. Kell a változás, az nem is kérdés, de önmagában az, hogy nem a Bánk bánt kell majd olvasni, hanem a Harry Pottert, még nem fogja megoldani a problémát. Szerintem a megközelítésen kellene változtatni, és azt megtanítani a nebulóknak, hogy gondolkozzanak már egy cseppet – ha ez megvan, akkor voltaképpen bármit lehet olvasni és bármiről lehet beszélgetni. Hiszen kortól és témától függetlenül szinte mindennek van valami mondanivalója külön nekem, ami az én életemre vonatkozik, ami nekem tetszik vagy nem tetszik. Szinte mindennek – mert persze az is előfordulhat, hogy nekem aztán az ég adta világon semmit nem mond egy adott mű. Na és? Előfordul az ilyesmi (olvassatok kritikákat, ott majd kiderül), de van még ezernyi más könyv, ami majd szól hozzám, csak meg kell találni a megfelelőt.

Az azonban mindenképpen fontos lenne, hogy a diákoknak is legyen szavuk az olvasmányok kiválasztásában, hiszen mindjárt jobb kedvvel olvas el az ember a más által rárótt könyvet, ha tudja, hogy hamarosan jön a visszavágó, amikor ő választhat. És engedjék be a szórakoztató irodalmat is az iskolába (szerencsére ez sok helyen már megtörtént): az irodalomóra nem valamiféle szentség, ahol csak fennkölt dolgokról lehet beszélgetni makulátlan szóhasználattal és frissen keményített ingmellben. A héten éppen azon hőbörödött fel valaki a molyon, hogy Lakatos Levente gyöngyszeme, a Barbibébi ajánlott olvasmány egy iskolában. Bár jómagam nem olvastam a könyvet, és színvonalát tekintve még így is negatív tartományba sorolom, szerintem fontos és helyes dolog, hogy ez előkerül egy iskolában – ha a fiatalok ezt olvassák és ez érdekli őket, akkor igenis beszélni kell róla. (Különben sem hiszem, hogy LL rontaná meg a drága ifjak habfehér lelkét, rongálja azt már más.) Persze itt ki lehet játszani még a „de a tanárok éhbérért dolgoznak, mit strapálják pluszban magukat?” ütőkártyát, ami egyrészt jogos, másrészt szinte mindannyian éhbérért dolgozunk és aki a szükséges minimumot óhajtja teljesíteni és egy szikrával sem többet, azzal sürgősen keressen más munkát. Erről meg ennyit.

Ugye mondtam, hogy egyre szenvedélyesebb leszek?

A magam részéről sose értettem mi olyan nagy durranás az esküvőkben – már amennyiben nem az ember saját esküvőjéről van szó, amely esetben némiképp azért érthető az izgalom. Voltaképpen nem is magával az esküvővel van gondom, hanem azzal, ami utána következik: összeeresztenek egy rakás olyan emberrel, akikkel korábban még nem is találkoztam, vagy éppenséggel már ismerem őket és pont ezért kerülöm olyan gondosan a társaságukat. A szertartást követő fogcsikorgató unalomért pedig legtöbbször még a vacsora sem kárpótol, az én lelkesedésem legalábbis a töltött káposzta feltálalásakor azonnal alábbhagy.

Hasonló okokból tartottam egy kicsit Vavyan Fable legújabb regényétől, a Habospitétől is. Az írónő eddig olyan volt számomra, mint egy különös nagynéni, akivel rajtam kívül már mindenki találkozott, és a néni kivétel nélkül mindenkit elbűvölt szellemességével és elborult történeteivel, most pedig ismeretlenül egymás mellett ülünk a lagziban. Ráadásul a Habospitében megvalósul a Fable-rajongók régi álma, ugyanis az irodalmi család két ága találkozik: a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplői együtt őrzik (és bontják) a rendet.

A cikk folytatását a Terezanyu.hu oldalán olvashatod.

Kedvenc műfajok
„Az vagy, amit olvasol”, azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?
Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Milyen könyvet írna legszívesebben?

Bár a blogon recenziók helyett korábban is leginkább vallomásos rövidprózában utaztam, az Olvasás 7 hete témái miatt hétről hétre érzelgősebb leszek. Sőt, ha valaha, bármilyen oknál fogva életrajz készül majd rólam, a biográfusomnak elég lesz kiválogatnia a megfelelő bejegyzéseket, kicsit összefésülni őket, megírni pár összekötő szöveget és már mehet is a nyomdába. Ebből két dologra következtethetünk: egyrészt arra, hogy az életem legnagyobb részt a könyvek körül forog (ez igaz), és a könyvekről nem tudom leválasztani magam (ez is igaz). Ezek szerint akkor az vagyok, amit olvasok?

Mindenképpen. Szent meggyőződésem, hogy ha nem akkor és nem azokkal a könyvekkel kerülök kapcsolatba életem során, amelyekkel kapcsolatba kerültem, most teljesen már ember lennék. Általánosan ismert tény például, hogy legnagyobb kedvenceim Jane Austen és Nick Hornby, és őket konkrét felelősség terheli világnézetem, társas kapcsolataim és főként humorérzékem (vagy ennek hiánya – ki hogy látja) alakulása miatt. Rengeteget áradoztam már a Büszkeség és balítéletről, és meglehetős fantáziátlanságról tanúskodik, hogy most is ezt hozom fel példának, de több okom is van rá. Megfigyeltem ugyanis, hogy bár ez Austen legnépszerűbb műve, mégis hatalmas értetlenkedés és számos félreértés is övezi. Nem áll szándékomban most hosszas védőbeszédet mondani a regény mellett (szép is lenne, ha Austen az én védelmemre szorulna), de annyit mindenképpen el kell mondanom, miért szeretem. Röviden: mert benne van minden, amit egy könyvtől elvárok. Zseniális a humora, hétköznapi emberekről (meg Mr Darcyról) szól hétköznapi szituációkban (éppen ezért örökérvényű), nem veszi túl komolyan magát, ám annyira azért mégis, hogy kritikai észrevételeket tegyen az aktuális társadalmi helyzetről. Jómagam az apróságok elkötelezett híve vagyok, és ha valaha regényírásra adnám a fejem, biztos vagyok benne, hogy az én könyvem is valami teljesen hétköznapi dologról szólna (és nem lenne benne egyetlen csillámvámpír vagy sellő sem). Persze a nagy horderejű dolgok sokkal látványosabbak, de mégis milyen gyakran történnek az emberrel ilyen események? Az igazi megpróbáltatást (és örömet) szerintem a hétköznapok jelentik, amelyek éppen ezért sokkal izgalmasabbak számomra minden világrengető dolognál.

Nick Hornby esete ugyanez pepitában, azonban – talán mert kortárs szerző, talán mert orákulum, nem tudom – az ő történetei számomra azért is különösen kedvesek, mert olyan dolgokról szólnak, amik velem is szinte szóról szóra ugyanúgy estek meg, mint a regényhősökkel. Megint csak két következtetés adja magát: Hornby hősei ezek szerint a legkevésbé sem hősök (ez igaz), én pedig még annyira sem vagyok az (ez is igaz). Viszont számomra éppen ettől jó az egész Hornby-univerzum: a hozzám hasonló, közepesen érdekes hétköznapi lúzerek bármelyik regényben szerepelhetnénk. Talán szerepelünk is, én legalábbis állandóan magamra ismerek a Pop, csajok, satöbbi megszállottságában, az Egy fiúról magányában vagy a Hosszú út lefelé önsajnálatában.

Az irodalmi behatásoknak van azért sokkal prózaibb oldala is: Stephen Frynak és P. G. Wodehouse-nak többek között azt köszönhetem, hogy megtanultam viszonylag fogyasztható stílusban írni angolul. Ennek előnye nyilvánvaló, hátránya azonban az, hogy még a legkomolyabb(nak szánt) szövegekben sem vagyok képes levetkőzni magamról a humorra való törekvésemet és a játékosságot. Bár még az is előfordulhat, hogy nem is akarom – szerintem amúgy sem vezet jóra, ha az ember túlságosan komolyan veszi magát.

Miután bebizonyítottam, hogy igenis az vagy, amit olvasol, szeretném némileg megcáfolni az eddigieket. Azt az állítást ugyan biztonsággal elfogadhatjuk, hogy a könyvek hatással vannak ránk, ez a hatás azonban minden esetben más és más. Úgy képzelem ezt, mint a kémiai reakciókat: a könyv mint elem minden más elemmel (azaz olvasóval) másképpen fog reakcióba lépni – sőt, lehet, hogy a találkozás résztvevői nem is reagálnak egymásra. Így aztán nem feltétlenül érdemes látatlanban messzemenő következtetéseket levonni a másik olvasmánylistája alapján. Fáj ezt mondanom, de sajnos attól még lehet hatalmas gyökér valaki, hogy szereti Jane Austent, és a [ide mindenki illessze be ízlés szerint egy általa borzalmasnak tartott szerző nevét] rajongókat se írjuk le még mint reménytelen esetet.

Tudom, tudom: bár minden erőmmel igyekszem nyitottnak és széles látókörűnek lenni, mégis tele vagyok sztereotípiákkal. Sajnos ezzel rögtön rossz színben tüntetem fel magam, de jobb, ha bevallom: éhenkórász bölcsészként meglehetős szkepszissel fordulok a szépségiparban dolgozók felé. Bár időnként még bulvárújságokat is olvasok és így tisztában vagyok a a divatszakma nehézségeivel, néha azért csak felötlik bennem az a gonosz gondolat, hogy ugyan munka az is, de mégis mennyire lehet nehéz egy modell élete? Ugyan már.

Józanabb pillanataimban természetesen tisztában vagyok vele, mennyire kemény pálya is ez, és mennyi munka van a sikerben, de – nem tudom, megfigyeltétek-e már – a tények nem mindig rendelkeznek a megfelelő meggyőző erővel. Sokszor egy regény inkább képes eloszlatni a téveszméimet és berögződéseimet, mint akárhány tudományos cikk. Így jártam most Fejős Éva legújabb regényével, a Helló, Londonnal is, amelynek főszereplője két modell: a fiatal, sikeres Lengyel Luca, és a magyar származású Helen – Teri –Schmidt, aki már mindent elért, amit csak lehet és most más lányok karrierjét egyengeti. Ám hamarosan mindketten olyan helyzetben találják magukat, amelyben át kell értékelniük addigi életüket.

A cikk folytatását a Terezanyu.hu oldalon olvashatod.

Szeretem az állatot. Úgy általánosságban mindet (kivéve talán a békákat), különösképpen pedig a saját macskámat. A macska nálunk minimum családtag, de helyzetünk ismeretében inkább azt mondanám, családfő. Bár sokan megrökönyödnek rajta, de számomra teljesen természetes, hogy minden hajnalban felkelek, mert a macska ki akar menni az udvarra (két év alatt egymásra hangolódott a bioritmusunk, így már az udvari kör nélkül is ki kellene mennem hajnaltájt), hogy csak az ágy fele (netán harmada) az enyém, és ha ágyazás előtt Monty netán elszunnyadna, akkor valaki finoman ölbe veszi, míg a másik fényvillám sebességgel megágyaz, nehogy zavar támadjon az erőben. Az is előfordul, hogy a vendég nem hozzánk jön, hanem macskához és a szomszéd néni panaszkodik, ha Monty egy nap kihagyja nála a megszokott látogatását. Mondom, körülötte forog a világ.

Bár valószínűleg magamtól is mindig szerettem volna az állatokat (előlegezzük meg nekem a bizalmat), két írónak volt igazán nagy szerepe abban, hogy mára a macskám rabszolgája és lelkes állatbarát lettem. Sok-sok sorstársamhoz hasonlóan (talán) általános iskolás koromban találkoztam először Gerald Durrell könyveivel, amelyeken később módszeresen átrágtam magam és megannyi egzotikus állattal (és nem kevésbé különleges emberrel) ismerkedtem meg általuk. (Életem egyik nagy pillanata volt, amikor 16 éves koromban a londoni Natural History Museumban láttam Durrell könyveinek szereplőit! Legalábbis néhányat közülük.) Azonban Durrell nem csak az állatokat szerettette meg velem, hanem zseniális stílusa is meghatározó volt. Tűnjek bár komolytalannak, de egy könyvet sem tudok igazán, teljes odaadással szeretni, ha hiányzik belőle a humor.

A gimnázium első éveiben Durrell-rajongó angoltanárnőm ajánlotta figyelmembe James Herriotot, aki szintén állatokról írt humoros könyveket (amiért hálám örökké üldözni fogja). A világjáró állatgyűjtővel szemben James Herriot (valódi nevén James Alfred Wight) egy apró yorkshire-i városkában töltötte élete legnagyobb részét, és koalák meg vombatok dédelgetése helyett leginkább tehenek fenekében turkált. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye? Először Herriot sem látott sok perspektívát a szarvasmarhák hátsójában, azonban a szükségből elvállalt munka végül szenvedélyéve vált, az először zordnak és idegennek tűnő táj pedig otthonossá.

Herriot könyveiben is ugyanúgy jelen vannak a furcsábbnál furcsább karakterek, mind az emberek, mind az állatok körében. Már maga a yorkshire-i ember külön fajnak tűnik, és Herriot nem is titkolja, hogy időbe telt elfogadtatnia magát a gazdákkal – különösen azokkal, akik csak akkor hívták mi, mikor már menthetetlenül összekókányolták a jószágot. Herriot azonban olyan szeretettel ír ezekről a keményen dolgozó, egyszerű emberekről és a tájról, hogy kedvem lenne azonnal Darrowbybe költözni, hogy esténként én is leguríthassak egy pint bittert a doktor és a gazdák társaságában. Pedig nem is szeretem a sört.

No és a páciensek! Ha eddig azt hittétek, hogy a tehenek unalmasak (bevallom, én ezt hittem), hát elárulom, hogy a legkevésbé sem azok. Igaz, hogy sokkal kevésbé cukik, mint a cicák, de megvan a maguk bája és időnként éppen olyan karakteresek tudnak lenni, mint a társaságukért tartott állatok. Herriot a tehén anatómiájával is részletesen megismerteti az olvasót, így szinte már ki merem jelenteni, hogy ha bármelykőtöknek ellik a tehene, csak szóljatok és megyek segíteni. De hogy ne csak a teheneken lovagoljak – ha élhetek ezzel a képzavarral –, vannak itt még kutyák, macskák, malacok és lovak is, szóval minden, ami egy tisztes gazdaságban akad.

Persze egy állatorvos élete nem csupa mokka és kacagás – egyrészt ott vannak a hajnali hívások, amikor aztán hóban-fagyban fetrenghet az ember félpucéron a disznóólban, másrészt pedig előfordul, hogy az orvos már nem tud mit tenni. Szerencsére Herriot történetei sosem csapnak át melodrámába, de azért szerintem minden állatbarátot megviselnek az ilyen történetek – én legalábbis egy-egy ilyen után mindig gyorsan megkerestem a macskám, és megölelgettem, még akkor is, ha megharapott érte. (Velem ellentétben a macskám nem érzelgős természetű.)

Mióta macskánk van, sokat beszélgetünk itthon arról, hogy vajon hogyan gondolkodnak az állatok, vajon van-e lelkül az állatoknak, mi járhat a fejükben, mit gondolhatnak rólunk és így tovább. Tudom, hogy ezeken a kérdéseken tudós emberek vitatkoznak naphosszat, de igazából nem érdekel, hogy mi az ő álláspontjuk. Az én személyes meggyőződésem az (amelyet egyébként Herriot történetei is alátámasztanak), hogy az állatoknak is van lelkük és sokszor olyan furmányos dolgokat bírnak kieszelni, hogy elképesztő. (Gyertek el egyszer hozzánk, nézzétek meg.) De ami ettől sokkal fontosabb, hogy társaságukkal és szeretetükkel hihetetlen mértékben javítják az emberi élet minőségét. Szóval a magam részéről továbbra is vidáman kelek hajnalban, összehúzom magam az ágyon és veszem azt az egyetlenegy konzervet, amit a macskám hajlandó elfogyasztani.

Védőbeszéd a szépirodalom mellett
Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

Töprengek egy hete a mai bejegyzésen, és rá kellett jönnöm, hogy ezek nem feltétlenül az én témáim, legalábbis nem ebben a megközelítésben. Egyrészt rengeteg bölcsesség elhangzott már a hét folyamán: Heloise például kiválóan összegezte az én gondolataimat is a szépirodalom vs szórakoztató irodalom témában, így nekem már fölösleges lenne ugyanezt még egyszer leírni. Másrészt pedig – amennyiben csökönyösen ragaszkodunk ehhez a kettős felosztáshoz, ami szerintem alapból nem okos dolog –, úgy találhatjuk, hogy nem is igazán a könyvek szorulnak védőbeszédre, hanem az olvasóik.

Ismeretes például a költő William Butler Yeats esete, aki rajongott a krimiért, ám közben rettenetesen szégyellte is magát emaitt, hiszen komoly, művelt irodalmárhoz méltatlannak tartotta a műfajt. Yeatsnek rengeteg lelki munkájába került feldolgozni a könnyű műfaj öröme miatt érzett szégyenét, és azt hiszem, nem ő az egyedüli, aki hasonló tüneteket tapasztalt már eddigi élete folyamán. Tudtátok például, hogy miért van a Harry Potter sorozatból kétféle kiadás: gyerek- és felnőttborítós is? Bizony azért, hogy a komoly felnőtteknek ne legyen kellemetlen nagy nyilvánosság előtt (buszon, metrón) olvasni a sorozat darabjait, amelyeken kettős stigma ül: nemcsak hogy a szórakoztató irodalom szekértáborában rekedtek, hanem még gyerekkönyvek is! Hűha!

A másik végletet pedig azok az olvasó kollégák képviselik, akik a szépirodalom olyan elkötelezett hívei, hogy el sem tudják képzelni, miféle örömöt találhat bárki egy szórakoztató irodalmi műben. Ezzel természetesen önmagában semmi gond nincs, hiszen például én sem tudom elképzelni, milyen örömöt találhat bárki a trainspottingban vagy a performance művészetben, de ettől még a vonatfigyelők és a performance művészek is emberek, legalábbis amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Ugyanez vonatkozik a vámpíros / zombis / vérpolipos / patiszonos / romantikus / erotikus / hosszú / rövid / komoly / vicces / egyéb könyvek olvasóira is: bizony, vannak ilyen emberek, itt élnek köztünk, és semmivel sem rosszabbak annál, aki a múltkor az orrunk elől vitte el Proustot a könyvtárban. A lényeg az, hogy szuperokos emberek is olvasnak szórakoztató irodalmat (még ha néha nem is mind vallja be), és a szépirodalom rajongói között is vannak tőrőlmetszett tuskók. (Ajánlott olvasmány: Lobo védőbeszéde a romantikus irodalom mellett.)

Persze adódik a kérdés, hogy de akkor megy-e a könyvek által elébb a világ? Persze, hogy megy, de azért nem olyan egyszerű ez, hogy a nagy irodalmi értékkel bíró könyvek majd mindenkinek jól megjavítják az életét. (Egyáltalán hogyan döntjük el, melyek az értékes könyvek? Ábrázoljuk őket grafikonon, mint a Holt költők társaságában? Ugyan már.) Mindenkinek a saját érdeklődése, élete, intellektuális beállítottsága és a pillanatnyi helyzete határozza meg azt, hogy éppen milyen könyvre rezonál és milyen könyvre nem, és melyik az az olvasmány, amelyre élete végéig szeretettel fog emlékezni, netán az évek során újra és újra előveszi a könyvet. az én generációmnak az egyik ilyen könyv (pontosabban könyvsorozat) biztosan a Harry Potter, amelynek töretlen népszerűségét például a molyos újraolvasó esemény is jól mutatja, és ami annyi ifjabb és idősebb olvasónak segített átlépni a saját határait, és profi olvasóvá nevelte őket. Minket.

A Lolitát olvastuk New Jerseyben

Tom Clancy gyakran idézett megállapítása szerint a regény és a valóság között az a különbség, hogy a regénynek kell, hogy legyen valami értelme. Hozzátenném, nem véletlen, hogy sokan a regényeket részesítik előnyben a valósággal szemben. Akárhogy is van, Mr. Clancy örökérvényű bölcsessége gyakran eszembe ötlött, miközben Margaux Fragoso könyvét olvastam gyermekkoráról.

Fragoso New Jersey Union City nevű városában nőtt fel, egy mentálisan meglehetősen instabil anya és egy hatalmaskodó, kontrollmániás apa mellett. Hétéves volt, amikor megismerkedett az akkor ötvenes Peter Currannel, és egy kétéves megszakítástól eltekintve tizenöt éven keresztül folytattak viszonyt egymással. [...]

A cikk folytatását az OlvassBele.hu oldalán találod.

Tisztelt Elnökasszony, tisztelt kollégák, felszólalásra jelentkezem, immár harmadszor. Napirendi pontjaim a következők:

Mi alapján értékel egy könyvet?
Mi alapján választja ki a következő olvasmányát?
Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció
Miért vezet/olvas Ön könyves blogot? Van-e hatása egy-egy könyves blognak az olvasásra? (pl.: a következő olvasmányát egy blogbejegyzés hatására választotta ki) Van-e/Vannak-e kedvenc blogjai/bloggerei?

Kezdeném akkor a végéről: azt, hogy miért kezdtem el blogolni, már megénekeltem máskor, de ha röviden össze kellene foglalnom, akkor azt mondanám – és ezzel senkinek sem fogok meglepetést okozni –, hogy szeretek olvasni és szerettem volna az irodalommal kapcsolatos élményeimet megosztani a világgal is. Meg amúgy is jobban szeretem a könyveket, mint az embereket en masse. No meg persze ott van a pénz, hírnév, csillogás, lábam előtt heverő pasik kérdése is, de higgyétek el, ez számomra teljesen másodlagos. Nem tudom, hogy ki mit gondol a saját blogjáról vagy a saját tevékenységéről, de én fontosnak tartom most leszögezni, ha már eddig nem tettem meg, hogy semmilyen kultúrmissziós célom nincs a bloggal: senkit nem akarok megtéríteni vagy eltéríteni, nem azért írok egy-egy könyvről, hogy bárki is rábeszéljek annak az elolvasására vagy megvásárlására, azt pedig végképp nem áll szándékomban megítélni, hogy egy könyv jó vagy rossz, értékes vagy gyújtósnak való. Ne értsetek félre: rendkívül boldoggá tesz, ha valaki egy bejegyzésem alapján úgy dönt, hogy elolvas egy könyvet, és ha még tetszik is neki, az maga a kéjmámor. De ez már kinek-kinek a saját szubjektív döntése.

És ha már a szubjektivitásnál tartunk: nem kritikákat írok, és még kevésbé objektíven. Az a nagyszerű a blogolásban, hogy én állítom fel a szabályokat, nincsenek műfaji, tartalmi és terjedelmi megkötések, így ha egy könyv kapcsán valami – látszólag – oda nem illő, személyes baromság jut eszembe, akkor azt nyugodtan leírhatom. És le is fogom írni, hiszen könyves blogot írok ugyan, de nem tudom lefejteni saját magamat a könyvélményeimről – és nem is akarom. Úgy képzelem el, hogy minden ember egy szűrő, egyéni formájú lyukakkal, és így mindenkinek más marad meg a szűrőben olvasás után. Én erről az üledékről írok – igen, szubjektíven. Aki objektív kritikát akar olvasni, annak bilibe lóg a keze, aki pedig az objektivitás látszatára kíváncsi, annak ott vannak a komoly irodalmi lapok.

Kicsit sok a személyes névmás ebben a bejegyzésben, és ha ezért egomán állatnak tűnök is, nem győzöm hangsúlyozni, hogy a szubjektivitás fontosságát. Elég sok évet töltöttem el irodalomtanulással, amelynek során sok fontos és nagy könyvet (és sok kevésbé fontos, kevésbé nagy könyvet) olvastam el, és mindezek után van képem azt állítani, hogy a saját értékrendemben nekem aztán fityfenét se számít, hogy egy könyv mennyi überzseniális és atomszuper az irodalom „objektív” fokmérői szerint, se az, hogy hány díjat söpört be. Csak az számít, hogy nekem személy szerint mit mond az a könyv, mond-e egyáltalán valamit? Hogyan tudom beépíteni a mindennapi életembe? Mit érint meg bennem? Lehet, hogy semmit, lehet, hogy újragondolom miatta az addigi dolgaimat. Lehet, hogy ezt egy Nobel-díjas szerző fő műve éri el nálam, és lehet, hogy egy habkönnyűnek tűnő szingliregény. Mint mondottam, csak rajtam múlik. A szubjektivitást nem csak saját munkásságomban (haha) tartom elengedhetetlennek: olvasni is olyan bloggereket szeretek, akiknek a beszámolói egy kis ablakot nyitnak a könyvek mögött lappangó emberekre. Szerintem az ilyen élménybeszámoló a könyvből is sokkal többet mutat meg, mint a legtudományosabb kritika.

Mindezek alapján az se lesz meglepő, hogy az olvasmányaimat akár a random.org is válogathatná nekem, annyira nincs bennük rendszer. Bár a kötelező olvasmányok és egyéb, külső tényezők által generált könyvek adnak valamiféle keretet, amúgy azonban teljesen spontán vagyok. Általában már olvasás közben azon spekulálok, mit veszek a kezembe legközelebb, ám előttem is ismeretlen, hogy mi motivál ilyenkor. The spirit moves me, ahogy Bertie Wooster mondaná. Az irodalom egyébként is az egyetlen olyan terület, amelyben képes vagyok a spontaneitásra, és időnként úgy veszek meg egy-egy könyvet, hogy megtetszik a címe és kész. Olyan nagyot eddig még nem tévedtem.

Az adaptációkban is szeszélyes vagyok, bár nyitottságra törekszem. Nem zavar, ha előbb látom a filmet, mint a könyvet, hiszen annyira más a két élmény, hogy nem zavarják egymást. Sőt, néha nagy szerelmek születnek ilyenkor: mind a Bridget Jones naplója, mind a Possession esetén előbb láttam a filmet, mint ahogy a regényt elolvastam volna, de mindkettő nagy kedvet csinált az olvasáshoz, és lám, mi lett azóta. Bár a Költői szerelmet (Possession) a regény ismeretében harmatgyenge adaptációnak tartom, mégsem tudok rá haragudni. Amikor azonban a könyvet imádtam előbb, iszonyú kekec tudok lenni, és olyankor bármilyen zseniális feldolgozást csináljanak is, az nekem úgysem fog tetszeni. Makacsságomban például a mai napig nem láttam a Büszkeség és balítélet 2005-ös feldolgozását, mert nekem a BBC-verzió szent és sérthetetlen, Keira Knightley-tól pedig alapjáraton ráz a hideg. És senki ne jöjjön nekem észérvekkel, mert nem fog érdekelni. De ha már BBC: rendkívül elfogult vagyok a feldolgozásaikkal szemben, szerény véleményem szerint zseniálisak mind, egytől egyig.

Mondtam már, hogy szubjektív vagyok, ugye?